Naivak vagyunk

Azt hittük, hogy karácsony napja, mindenki ül családi körben és eszik. Bementünk a városba, fényeket nézni. Normális körülmények közt üresek szoktak lenni az utcák. Nos most már az Alagút totál be volt dugulva és persze a Lánchíd is. Mintha csak hétköznap délben lettünk volna. Mindegy, ülünk, van időnk, mondtunk és eldöcögtünk az Operáig. A busz tömve volt egész úton de az Andrássy úton is rengetegen jártak. Szerencsére elég széles, így még lehetett baleset mentesen közlekedni. Szépen vissza slattyogtunk a Deák térig. Közben átmentünk egy bódé soron, nem igaz, hogy mennyi vacakot képesek árulni. Persze csak bámészkodók voltak. Karácsonyi vásáron állítólag kézműves termékeket árulnak. Nos itt főleg kínai gagyi volt, meg erdélyi szőrme sapkák. Itt nálunk a téren, olaj képeket árulnak a karácsonyi vásáron. Ki kellene már küldeni őket Német országba és nézzenek körül, miket kell árulni egy karácsonyi vásáron. Mi mindent átveszünk nyugatról de rosszul.
Mindegy, elértünk a Deák Ferenc utcába, ahol az idén szerencsére nem voltak bódék, de változatlanul szépen ki volt világítva. Az üzleteknek is szép kivilágított kirakatai voltak, ha nem lett volna akkora tömeg és lökdösődés még élveztem is volna. Elértünk a Vörösmarty térre, ahol mintha reflektorokkal világítottak volna. B-nek érzékeny a fényre a szeme, mióta megműtötték, így oda be se mentünk. Nos a Váci utca szó szerint tömve volt, pedig a kivilágítás  elég gyengécske. Az üzletek se valami csodásak, igaz a kacat árusok nyitva tartottak. Ha valakinek szép kis matyó hímzéses ingre volt vágya, megkaphatta. Sajnos nem csak rengeteg gyalogos volt, inkább külföldi hordák voltak, de az a két kerekű turista jármű is közlekedett jó sok. Ezek villannyal működnek és ha nekem jönnek, a balesetin kötök ki. Mindez erős félhomályban. A harmadik ország béli turisták a padokon szorongtak. Sok hasznot hajthatnak, ha ebben az időben nem ülnek be valahova pihenni inkább. Igaz kellemes idő volt sétálni. Kint üldögélni már kevésbé. Magyar szót nem hallottam és nem is igen láttunk magyarnak kinéző embereket. Bele futottunk viszont kínai turista csoportba, tele gyerek kocsikkal.
Általában véve, egyes helyeken nagyon szép a kivilágítás, de többnyire vacak. Nem tértek még át a LED-re, ami szebb és energia takarékosabb. Az Erzsébet tér az óriáskerék kivételével teljes sötétségben van. Elképzeltem milyen klassz lenne ha a fákat feldíszítették volna LED füzérekkel. Szóval van még hova fejlődni.
Haza fele nem volt dugó, mert másik hídon jöttünk, de változatlanul hértköznapi nagyságú volt a forgalom.

Mesélek

A napokban emlegettem réges régi hátfájós stockholmi barátomat. Tizensok éve nem láttam és nem is hallottam róla. Tegnap délután megszólalt a telefon és ki van a vonal végén? Ő.
Aztán semmi különös. Eszébe jutottam és megkérdezte, hogy élek-e még. Az egészben az volt nekem a furcsa, hogy a minap egy aktuális hátfájós eset miatt eszembe jutott, erre jelentkezik. Részemről nagy szerelem volt, de nem voltam az esete. Ilyen is megtörténik az életben. Barátok maradtunk.

Van ennél sokkal szomorúbb dolog is. Az egyik a 90 éves mondjuk barátnőm. Kicsi koromtól ismert, akkor ő szegedi bálkirálynő volt, aki gyorsan férjhez is ment. Családjaink jóban voltak és én is többet tartottam az öccsével a kapcsolatot mint vele. Nos ezelőtt 3 héttel elesett, otthon a lakásában, combnyaktörés. Már rég özvegy, az egyetlen lánya Németországba ment férjhez, már nagyon régen, még bőven rendszerváltás előtt. Az öccse hívott fel Torontóból onnan tudtam a dologról. Megoperálták, a karácsonyt a János kórház rehabilitációs osztályán tölti, ahol január 8. maradhat. Azután reméli, hogy a lánya kiviszi magához. Az egészben az az irónia, hogy kb. 15 év óta fáj a térde. Több orvosnál is volt, persze műtét, de azt ő soha nem vállalta, mert ő egyedül van és nem tudja megoldani. Most kénytelen lesz.

Másik a 104 éves barátnőm. Kerestem többször de nem vette fel a telefont, illetve amikor felvette nem ismerte meg a hangom, mert ki tudja hol volt a hallókészüléke. Magam tapasztaltam, hogy nemigen tudja betenni magának és csak hetente háromszor volt valami segítsége. Persze közben a szélhámos unokája nála aludt, mert szerintem kidobta a legújabb nője, de segítségről szó nem lehetett. A lánya egy házban lakik vele, de nem érzi, hogy tenni kellene valamit, mert van neki is elég baja. A lánya telefonszáma megváltozott nem tudtam felhívni. Végül tegnap egy ősöreg pesti telefonkönyvből kibányásztam a fia telefonszámát és felhívtam. A nem túl kedves menyével beszéltem. Kiderült, hogy le van gyengülve. Szereztek valami ukrán nőt aki pár hét után elment. Bevitték kórházba, ahonnan áttették a, szerintem, elfekvőbe. Azt hiszem ráveszem magam és a két ünnep közt megkeresem, még ha traumát kapok akkor is. Legalább majd látom mi vár ránk. Viszem B.-t is, mert ő nem is gondol ilyesmire.
Mi legalább nem várhatunk senkitől semmit, magunk választottu

Boldog karácsonyt!

November 24

Jeles dátum ez a november 24. Ugyanis 45 éve ezen a napon mentem férjhez. Amolyan próba szerencse alapon, ami aztán nagyon bejött mindkettőnknek. Sajnos csak 23 évig tartott.

Aztán 12 éve ezen a napon randevúztam először B.-vel. Ez is bejött. Mikor találkoztunk valahogy nem is realizáltam, hogy ez most az a nap. Szerencsés nap.

Ma viszont felkerestük a kórháznak csúfolt műintézményt, hogy megszabaduljak a kis kapcsoktól a térdemben. Nem varrták a sebem hanem kis fém kapcsokkal, olyanok mint a fűzőgépben használatos, kapcsolták össze. Professzor urat persze nem is láttam, valami samesz csinálta. A nevük megegyezik, mint a kapott papírból kiderült, talán a fia?
Ma nem volt dugó, így elég korán oda értünk. Nézegettem a csellengő lányokat, a kristály csilláros váróban, esküszöm ezeket átvették a régi üzemből. Volt egy szolid 30-as, az ült a pult mögött és talán dolgozott. Másik kettő, mindkettő bomba alakkal tetőtől talpig fekete szorosan a testre simuló ruházatban, mintha egy éjszakai bárból tévedtek volna oda. A ruházat olyan volt, hogy akár meztelenül is mászkálhattak volna. Valami baj van ott a vezetőséggel. Ahova különben járunk szintén magán klinika, a szintén fiatal lányok egyenruhában vannak. Jó a szoknyahosszak nem egyformák, de a szolid felsők teljesen egyforma mindegyiken.  Na mindegy, még 4 hét múlva lesz még egy jelenésem, akkor állítólag a prof. személyesen fog megnézni, valamint csinálnak egy röntgent is. Mindez az év legsötétebb napján fog történni, mellesleg sztálin et. születésnapján. Kisbetű akaratlagos!

Boris Becker

Házasságomban nagy tenisz rajongó lettem. Férjem mindig nézte a tv-ben, miután maga is játszott, megmagyarázta a szabályokat és hogy mire is érdemes figyelni. Ha egyáltalán sport akkor legyen egyéni. 11 ember futkos másfél órát a gyepen, soha nem érdekelt.
Eső sztárom Björn Borg volt a svéd csodagyerek, aki úgy játszott mint egy automata gép, de ő is megnyerte 17 évesen Wimbledont. Miután ő letűnt, kevés szünet után, jött Boris Becker a német csodagyerek. Ő aztán minden volt csak nem automata. Most volt 50 éves, ebből az alkalomból csináltak a németek egy dokumentum filmet róla és vele.
Amit a legjobban csodáltunk anno, hogy a srácban nem volt semmi félelem érzet. Ugrott, vetődött a labda után és persze hatalmasakat esett. Felállt és folytatta. Tegnap mesélte a volt trénere, hogy egy meccs után, miután leszedték róla a kötést, csak a nyers hús volt. Ha játszott nem érezte a fájdalmat se. Mint tegnap elmondta, neki a tenisz az élete a szenvedélye és a legjobban Wimbledonban érzi magát. Az neki olyan, mint  a saját nappali szobája.
Érdekes módon két "román" csinált belőle sztárt. Az egyik egy ottani szász, aki az első trénere lett. A trénernek volt meg az összeköttetése Tiriachoz, aki akkor már Monte Carloban élt és profi teniszezőket menedzselt.  Elég nagy kultursokk lehetett Borisnak 17 évesen, az álmos német kisvárosból egyszerre csak Monte Carloba költözni. Hihetetlen gyorsasággal futott fel a karrierje. Akkoriban előfordult, hogy egy héten 3 nagy turnét nyert 3 különböző földrészen. Minden jól ment, amíg teniszezett. Részt vett a német Davis kupában, felejthetetlen számomra is a New Yorki finálé, amikor hat óra 40 percet játszott McEnroe ellen. Az éjszakát akkor a tv előtt töltöttük, pedig hétköznap volt.
A bátorságáért amint látható volt tegnap, igen nagy árat fizetett. Alig tud járni. Mutatták, hogy Baselbe ment egy sebészhez, aki megígérte neki, hogy járni fog és talán egy kicsit még teniszezni is. Mint az orvos mondta, ha csak a röntgen képet látja a lábáról, azt hiszi, hogy a páciens már rég tolószékben van. Utolsó képek egy nagy gipsz csizmában mutatták, két mankóval. Nagyon drukkolok neki, hogy javuljon meg valamelyest a lába, hiszen még csak 50 éves.

Magánklimnika Pesten

Nem volt más választás, csak az igen előkelőnek mondott Dr.Rose magán klinika. A valóban remek orvos ott operál maszekban. Nem maszekban egy pesti kórházban, ahol ki tudja mikor kerül sorra az ember, no és lehet saccolgatni, hogy akkor kinek mennyi pénz jár stb.  Miután van egy eszement jó biztosításom, gondolkozás nélkül a magán helyet választottam. Már az ambuláns megbeszélésen se voltam lelkes, mert nem 5 csillagos keleti hangulatú szállodába vágytam, hanem egy orvosi rendelőbe. A kórház részleg viszont egyszerűen a földhöz vágott. Bevezettek egy szobába, ahol kizárólag a szoba közepén árválkodó kórházi ágy utalt a szoba funkciójára. Különben az egész sötét és fekete volt. Volt benne totál jugendstil ruhás szekrény, két alacsony kis fotel asztalkával, hasonló stílusban. Az éjjeli szekrényen fekete kő lapon díszelgett egy arany színű lámpa, a fiókok tükrösek voltak. Olvasó lámpa sehol. Az ágyból az éjjeli szekrény nem volt elérhető. Volt aztán még egy hatalmas tv és mellette egy fekete kő tál szerű mosdó kagyló. Az egyik fal valami sötét olívzöld kárpittal volt borítva, amin még sötétebb virág girlandok tekeredtek. A másik fal viszont párnázott volt, valami bronz színű műbőrből, amin zsinórok fogták le a párnákat. Legszívesebben sarkon fordultam volna és kimenekültem volna a helyről, de már nem lehetett. Volt persze fürdőszoba is, ami teljesen fölöslegessé tette a szobai mosdót, ami viszont elfoglalta az egyetlen helyet ahova rakodni lehetett volna. A fürdőszoba kicsi volt és szintén sötét. Közel fekete csempék a földön és a falon is. A zuhany falán voltak valami indák de az is sötét volt. Lámpa egy arany karon selyem ernyős lámpácska, aminek köszönhetően a tükörből egy kísértet nézett vissza az emberre. Extra volt, hogy a folyosóval ellentétben itt nem finom keleti illat áramlott, hanem igen büdös csatorna szag éjjel-nappal. Nos ez eddig a szoba.
A személyzet, hogy úgy mondjam lezser. Csöngettem, miért ilyen nyűgös ma? Három éjszaka 3 különböző éjszakás orvos, 3 különböző gyógytornász. Bejönnek a szokásos vérnyomás mérés, valami kis cetlire írják fel az eredményt, tőlem kérdezik, hogy előző nap milyen fájdalom csillapítót kaptam stb.
Mikor az egyetlen állandó ápolónak mondtam, hogy ilyen unfunkcionális kórházat még életemben nem láttam és nem hinném, hogy aki ezt tervezte volt-e valaha kórházban, elárulta, hogy mert ezt nem is kórháznak tervezték. Hanem? Luxus kuplerájnak? A válasz az volt, hogy"ezt nem én mondtam".
Nagyon hiányoltam a mindenütt kötelező kézfertőtlinetőket. Valami csoda, hogy itt még nem léptek fel komoly fertőzések emiatt.
A kaját választani lehet és valahonnan hozatják. Nem tudom hol lehet ott a közelben egy ilyen ócska irodai kantin, ahol ilyen ennivalókat főznek. Aztán nem elég, hogy rossz, de még hideg is az étel.
Az egész annyira nyomasztó volt és belülről annyira rám feküdt, hogy hihetetlen magasságokba ugrált a vérnyomásom, de túléltem. Nincs az a pénz, hogy én még egyszer ebbe a kórházba menjek. Mindentől függetlenül pofátlanságnak tartom, hogy azért a pénzért amit elkérnek, ezt a szolgáltatást nyújtsák. Csak vissza sírni tudom a pokol fenekén lévő de abszolút korrekt Telki kórházat.

Bécsi filharmonikusok

Nagyon régen kaptam hírlevelet a MÜPA-tól, hogy jönnek a bécsi filharmonikusok, Zubin Meta vezényel. Rögtön ugrottam persze, de aztán megláttam a műsort, ami nem túlzottan vonzott, no meg a jegyárakat. Igaz mióta megláttam miket kérnek egy sportcsarnoki valamilyen rockhíresség koncertjéért, rájöttem, hogy ezek direkt olcsók. Szóval úgy döntöttem, hogy nem kell nekem mindenütt ott lennem. Tegnap este aztán nagy örömmel láttam, hogy a 3 SAT német kulturális adó közvetíti a hangversenyt. Persze néztem. Erkel u.n. ünnepi nyitánya nem győzött meg, utána Haydn és Bartók, no meg csemegének a Kék Duna Keringő. Haydnt unalmasnak Bartókot borzalmasnak tartottam de nem ezért voltam okos, hogy itthon maradtam, hanem a német moderátor miatt volt érdemes itthonról élvezni a műsort. Haydnal kapcsolatban elmondta, hogy az Esterházyaknál volt udvari zenész, és ez a család egy igen híres magyar arisztokrata család volt, mesélt a monarchiáról stb. Aztán a szünetben mesélt Orbánról aki valami illiberális demokráciában gondolkozik, ami ugye nagyon furcsa, hogy egy ilyen ember kvázi uralkodik az országban, aki nem hajlandó befogadni senkit. Majd interjúvolta Zubin Metat, aki szinte folytatta a dolgot, hogy ő 56-ban kint volt a határon és sok magyar menekülttel találkozott. A kozervatúriumi társaival adtak is egy koncertet a menekült magyar fiatalok megsegítésére. Ezek után mégis csak furcsa, hogy ma a magyarok nem hajlandók egyetlen menekültet se befogadni. Imádtam őket természetesen, mármint a moderátort és a dirigenst.
 végre jött még egy cukorfalat. A Kék Duna keringő alatt a Dunáról voltak képek végig és természetesen Budapesten fejeződött be, alőször nappal, majd sötétben is, ami ugye a legnagyobb gyönyörűség.
Utána volt még Zubin Meta életéről egy dokumentumfilm, majd régi nagy tenorokról egy összeállítás, kezdve Carusonál. Olyan érdekes volt, hogy észre se vettük, hogy majdnem egy óra lett mire vége lett. Ilyen műsorok hiányoznak nekem. Régen sok ilyet lehetett látni és hallani. manapság jó esetben krimik vannak és kész.

Bécs, személyes fehér/fekete

Tudtam, hogy mennünk kell, mert itt az október és a biztosító érdeklődik, hogy élek-e még. Miután utolsó alkalommal megfogadtam, hogy soha többet egy nap alatt nem tesszük már meg az utat, foglaltam egy vacak panzióban szobát. Ahhoz képest, hogy milyen sivár vacak, méreg drága, de jó helyen van. Voltunk már ott, szóval tudtam mi vár, bár ez a mostani szoba alulmulta önmagát.
Aztán hétfőn kaptam egy mailt az egyik "leányzótól" aki velünk volt Münchenben, hogy vajon hogy lehet a bécsi operába jegyet szerezni. Elrontottam a nőt, általam kezdett operába és hangversenyre járni. Az internet a barátom, körül néztem a bécsi opera jegyek táján. Közben fölrémlett előttem, hogy ott fogunk ülni, mert járni már nem lesz erőnk a nyomorult szálloda szobában egész este. Gyorsan megnéztem a másnap esti programot és találtam két egymás melletti páholyban egy-egy jegyet. Úgy tűnik, most vígopera koromat élem, mert ez is vígopera volt, Szerelmi bájital. Szerencsére egy ősrégi rendezés. Kellemes hangok, ránézésre is jó szereplők. Csak a kissé dundus kínai tenorista bökte egy kicsit a szemem. A panzióból csak át kellett sétálni az úton és máris az operánál voltunk. Persze lépcsők tömege és még kapaszkodó sincs. Gyorsan lenyomoztam a liftet, sikerrel. Aztán megrendeltem a szünetre két szendvicset és egy két pohár pezsgőt mert ha lúd legyen kövér. Kap az ember egy számot és annál az asztalnál várja a megrendelés. Senki nem eszi el a másét! Szívesen végig ettem volna az egész büfét. Fantasztikus szendvicsek voltak és mignonok meg minden. Ez ottani specialitás. Münchenben csak hatalmas, enyhén száraz pereceket lehet kapni, Milanoban pedig ős öreg szendvicsnek csúfolt valamit. Berlinben nem működött a büfé, mert költözés előtt álltak.
Ezek után szépen beültünk a páholyunkba. Nálam csupa ferde szeműek ültek, fiuk öltönyben nyakkendőben, lányok szolid ruhában. Fényképeztek szünet nélkül, de mikor megkezdődött az előadás, telefon kikapcsolva és feszült figyelem. Lent a földszintek jöttek be a népek, az urak gálánsan kezet csókoltak az ismerős hölgyeknek, nekem való világ.
Aztán elkezdődött az előadás, kellemes könnyű zene és hirtelen rám tört az oktalan lelki ismeret, majdnem elbőgtem magam. Mert végül is milyen jól élek, hogy jövök hozzá, mikor a férjem olyan fiatalon meghalt. Minden rám zúdult, hogy milyen örömteli boldogsággal érkeztünk anno Bécsbe és jöttünk tovább Pestre. Mennyi tervünk volt és milyen szépnek nézett ki az élet. A férjemnek igazán nehéz gyerekkora volt. Apósom nem jött vissza a háborúból anyósom egyedül vele. Anyósom ráadásul nem volt egy életrevaló típus. Kint is csak tanult és dolgozott, eltartotta az anyját is. Nem én mondtam, hanem ő, hogy velem egy teljesen új világ nyílt ki előtte. De többnyire csak dolgoztunk rohantunk és próbáltuk beosztani a kevés szabadságunkat. Ha valaki ő megérdemelte volna ezt a szép kényelmes és érdekes életet, ami most nekem jutott. Mindig mondom, hogy igazságtalan az élet, nekem kellett volna meghalnom 60 évesen nem neki. Szóval a nagy szerelmi énekelgetések közepette alaposan magamba borultam. No de az szomszéd páholyban ülő hölgy gyorsan vissza zökkentett. Kotorászott a táskájában és előhúzott egy vizes palackot. A szám is tátva maradt. Bécsi opera első emelet páholy első sor??? Nem bír ki egy órát víz nélkül? Az eszem megállt. Viszont utána már csak az előadásra figyeltem ha nem is múlt el a fájdalom, de háttérbe szorult. Közben nem győztem dicsérni az eszemet, hogy kiszabadítottam magunkat a panzióból estére. Ott még B. is búba borult volna ha ott ülünk egész este. Előadás után jó sokat vártunk a liftre. Mire leértünk már csak néhány lelkes szelfiző volt, de milyen! Ifjú hölgyike egy fekete bikiniben, ami felett egy fekete tök átlátszó tüll ruha volt. Az "okos" szvarovszki kövekkel volt kirakva. Ilyenkor sajnálom, hogy nem cipelem magammal az okost.

Másnap aztán letudtuk a követséget. Gyönyörű idő volt és miután egész napra szóló villamos jegyünk volt még tettünk egy kört a városban. Ebédnél a vendéglőben magyar pincér szolgált ki. Mosonmagyaróvári és pendlizik, jól érzi magát. Előző nap egy másik vendéglőben a szomszéd asztaltól kérdezték, hogy magyarok vagyunk? Igen. Hogy bírják Orbánt? Nem foglalkozom vele. Ezután kellemesen elbeszélgettünk a választásokról náluk és a kilátásokról stb. Utána megdicsértek, hogy milyen jól beszélek németül. Mondtam igyekszünk, tanulunk.
Felszedtük a csomagunkat és mentünk az állomásra. Vonat tele volt, a kocsi egyik fele egy kínai csoport a másik fele meg svájci. Az utóbbiak valami üzleti dologra jöhettek. Hallgattam 2 órán át a switzerdütschöt.  Aztán megérkeztünk kiszálltunk Kelenföldön és rutin szerűen hívtam taxit. Közölték, hogy 20 percen belül nincs kocsi, ha érdekel még hívjam őket újra. Ilyet még nem éltem meg. Átgyalogoltunk, szerencsére csomag majdnem semmi, a régi állomás elé, ahol aztán jött ki valaki taxival, amit rögvest megcsiptem. Mindentől függetlenül fáradtak voltuk, jó volt haza jönni.

Mindenféle

Most utána néztem, hogy szeptember közepén írtam utoljára. Azóta az történt, hogy itt voltak a barátok, jó volt. Barátnőmnek két kívánsága volt, amit még nem látott Pesten. Az egyik a zsinagóga, a másik a New York kávéház. Zsinagóga egyből kiesett, mert zsidó ünnepek voltak, pont azon a 3 napon, amikor itt voltak. A New York kávéházba meg nem lehetett bejutni. Ebédelni voltunk és utána gondoltam oda megyünk kávézni. Kígyózó sor fogadott. Azóta se értem, mi lehetett vagy mi van, de a tény, hogy nem kávéztunk. Kárpótlásul elmentünk este hajókázni, ami nem csak szerintem, verhetetlen élmény mindenki számára. Esti fényben még az a szörnyen elcseszett nemzeti színház is jól mutat.
Ha nehezen is, de elértem a célomat, miszerint nézegessenek körül, hogy mit szeretnének örökölni majd tőlem. Ezt kicsit nehezen viselték, de a végén csak megegyeztünk, hogy mi is lenne jó nekik. A fiataloknak most lett egy vadonatúj lakásuk, ami még közel sincs rendesen berendezve. Rádumáltam őket jó néhány dologra, mert ismerem az ízlésüket.
Alig hogy kipihentük a fáradalmakat és felettük a rengeteg maradékot, megkezdtük B. szem ügyét intézni. Azóta már szerencsésen túl van mindkét operáción. Hogy az élvezet is meglegyen, sor került a már rég befizetett müncheni kirándulásra is. Persze megint opera és hangverseny volt a fő programpont. Egy hihetetlen mulatságos és könnyed Rossini operát láttunk. Remek volt a rendezés és az énekesek is persze. Az idővel is szerencsénk volt, csodás napsütéses kellemes időnk volt. Rádumáltam két ismerőst is az útra. A csoport kicsi volt négy magyar és 5 német vendég volt. Igen családias volt a hangulat. A hangversenyen kijutott nekem egy külön élmény. Már az előcsarnokban megbámultunk egy öreglányt, kb. korombeli volt. Egy fehér csipkés fodros ruha volt rajta, a nyakában egy csomó mű gyöngysor. Paprika piros magas sarkú lakk cipője volt és a fején valami csendes átmenet a turbán és a sapka között, zöld bársonyból. Egyedül volt és büszkén állt a forgatag közepén. Mondtam ez amerikai, így egy európai nő nem öltözik. Mit ad Isten pontosan előttem ült és ékes bajorsággal üdvözölte a szomszédját. A baj ezután kezdődött vele. Feltehetően parkinzonos volt és enyhén remegett a feje. A zöld akárminek a fején, volt valami lelógó füle az egyik oldalon, az ő fülében pedig hosszú lógó fülbevalója volt. Én pedig nem tudtam máshova nézni, szinte hipnotizált az inga szerűen működő csüngő lógó együttes. Mondjuk a zongorista se volt egy látvány. Remekül zongorázott, állítólag ma az egyik legjobb zongorista a világon, de úgy szenvedett játék közben, hogy maradtam az ingáimnál. A zenét viszont nagyon élveztem.
Már München előtt megkezdtem a saját térd ügyemet is intézni és haza jövetelünk után volt időpontom az aneszteziszthez. Csodás 5 csillagos szállodára hajazó magánkórház, totál az agyamra ment. Ilyenkor kibújik belőlem a helvét puritanizmus. Óriási személyzet, vagy 5-6 lány akik kísérgetik a pácienst az egyik helyről a másikra. Nem vagyok hülye, ha azt mondják balra a 3. ajtó akkor magamtól is oda találok. Ettől függetlenül a 11 órás időpont ellenére 12-kor még nem láttam az orvost. Kénytelen voltam felhívni a figyelmüket, hogy ha várakozni akarok, akkor az SZTK-ba megyek. Kicsit a hangom is felemeltem, így aztán kapkodtak a telefonhoz és 5 percen belül már volt is orvos. Aki persze nem fog engem altatni, mert a professzor úr hozza magával a saját altató orvosát. Meglehetősen utálom már az egészet de vagy ez van, vagy az állami kórház, ahova vihetek magammal wc papírtól kezdve a pohárig mindent + élelmet. Majd kíváncsi leszek milyen betegekkel fogok a kórházi osztályon találkozni. Aki ezt meg tudja fizetni, nekem már eleve gyanús. Nekem a biztosító fizeti, de nem hinném, hogy hemzsegnek az ilyen biztosítással rendelkezők itthon.
Külön nyűg, hogy a kórház is és B. igen kellemes szemorvosa is a belváros kellős közepén van. A közlekedés totál kiszámíthatatlan, az egyébként max. 25 perces útért egy órával előbb el kell indulni, mert minden be van dugulva. Remélem azért túl leszünk már ezen is. Közben persze szorongok, hogy mi lesz B-vel amíg én a kórházban vagyok, na meg mi lesz utána ha haza jövök. Kaja hozatás nálunk nem játszik, nem tudjuk megenni. Na persze biztos megennénk ha végleg nem lenne más, de ha egy mód van rá, akkor inkább nem. Már ott tartok, hogy a minap ismerős sofőr vitt a hangversenyre és valahogy szóba kerültek az öreg otthonok. Ismeri a környék összes ilyen intézményét. Jól ki kérdezgettem, hogy melyikkel hogy vannak megelégedve az utasai. Kaptam ötleteket.

Valamikor átnézem az újságokat, amiket eltettem, hogy erről írok és átnézem, csak lenne már egy kis szabad időm.

Még élek!

Pillanatnyilag kissé stresszesen. Csütörtökön jönnek a német barátok, akik engem és a társakat, mindig a tenyerükön hordoztak ha Berlinben voltam. Most aztán nekem is illene kicsit összekapnom magam. Eredeti terv szerint a szülők B. lakásában laktak volna a fiataloknak pedig szálloda. Na de már augusztus elején nem lehetett az egész környékben szálloda szobát kapni. Végső kétségbe esésemben a felettem lakó, de mindig úton lévő, szomszédot kértem meg, hogy ott lakhassanak. Ez eddig jó, de. Szomszéd 88 éves Amerikából hazatért szórakozott professzor. Egyedül él és mindig vendégei vannak a lakásban. Most éppen a balatoni lakásában időzik. Az utolsó vendég elég rendes lehetett, mert meglehetős rendet találtam a lakásban. Mondtam neki, hogy ágyneműt én adok. Persze vennem kellett mert a kisméretű, szimpla ágyra való dolgokat, már rég elajándékoztam. Mint utóbb kiderült a paplanokat is. Szerencsére egy barátnőm hozott két paplant kölcsön. Lakás már rendben van, ágyak felhúzva stb. Viszont B.-nél és nálam is fel kell tölteni reggelizéshez a jégszekrényeket. Már két napja csak cipeljük haza a dolgokat. Valahogy minden lassabban és nehezebben megy mint régi vendéglátásaim során. Nincs egy perc nyugtom se, mert félek, hogy valami fontosat elfelejtek. Ágyam mellett cédulák, amik éjszaka eszembe jutnak, felírom. Pincét kellett rámolnom, mert a nagyobb tálak már rég lent vannak és jól hátra keveredtek a polcon. Nem való már ez nekem.

Közben itt a gép mellett halmozódnak az újságok, amikből valami érdekességről majd írni akarok, ha lesz időm. A mai "viccet" ami nem vicc csak jót nevettem rajta leírom. Netanjauval nehézségek vannak Izraelben, mert ő is és a felesége is, igen költekező életmódot folytatnak, természetesen állampénzből. Ezt persze az újságok megszellőztették. Legidősebb fia a facen vagy twitteren megírta, hogy a család afférjairól szóló dolgokat, mind Soros találta ki és ő uszította rájuk a médiákat. Ha én lennék Soros, már istennek képzelném magam. Lassan ő lesz a világ ura, egyesek szerint.

Utazunk

Hajókázni mentünk a Rajnára és a Moselre, de előbb oda kellett repülni a hajóhoz Kölnbe.
Átszállással repültünk, ami elég nagy baj, miután az egész út másfél óra csak, ha egybe lehet megtenni. Nem lehetett. Aztán elmondhattam, hogy "na ez az út is jól kezdődik". Miután megérkeztünk Kölnbe taxival mentünk a szállodába. A városban valami futóverseny volt, így egy csomó út le volt zárva, minek következtében majdnem a duplájába került a taxi. Az idő is elég bánatos volt és a szálloda se nagyon tetszett, de egy éjszaka kibírjuk. Kicsit mászkáltunk Kölnben, ahol a dómon és a városházán kívül nem sok a látnivaló. Totál tönkre volt bombázva és a háború után építettek ahogy tudtak. A ma is keskeny emeletes házak helyén nyilván szép öreg épületek álltak, ma nagyon unalmas 50-es éveket idéző házak vannak a helyükön. A dóm valami csoda folytán nem sérült annyira. A városháza totál káros volt, de egy részét a 60-as években vissza építették. Sajnos másnap, vasárnap, zárva volt. Szívesen megnéztem volna. Szóval elmentünk vacsorázni. Egy őrült saláta levél öngyilkos lett a nadrágomon, ami elég bánat volt, mert az egyetlen meleg nadrág volt, amit magammal vittem. Szerencsére a jäger alsónemű az nálam volt és két nap múlva kimelegedett az idő.
Vasárnap délután aztán elfoglaltuk a helyünket a hajón. Igen barátságos személyzet, sokféle nációból. Csak az éjszakai portás fiú volt magyar. Rögtön első este fantasztikus büfé vacsorát kaptunk.
A mi csoportunk csak 12 emberből állt, gyorsan össze szoktunk. Szerencsére egy házaspáron kívül mindenki jól tudott angolul, így B.-nek is volt mindig beszélgető partnere. Nehéz is lett volna másként végig ülni a 3 órás vacsorákat. Ez egy gasztro és borkostoló út volt, kész röhej, miután igen keveset eszem és majdnem semmit nem iszom. Minden esetre borászatból offé sé büfé lettem, miközben egyetlen igazi borpincét se láttam.
Első kikötőnk következő nap Cochem volt. Hatalmas busz várt szerény kis csoportunkra. Nem volt előny a városka kis utcáin és  szőlőhegyek traktorra készült útjain sem. Csak csodálni tudtam a sofőrt. Legelöl ültünk és többször hittem, hogy az árokban kötünk ki. Végül is megérkeztünk az úti célunkhoz. Ez egy 43 éves svájci pasi birtoka volt. Mint elmondta szerte a világban, pl. Újzeelandban is, tanulta a borászatot, majd megvett egy potya olcsó kis birtokot a házzal együtt. A volt tulaj kiöregedett és nem volt utód, aki átvette volna. Azóta már a fél környék az övé, mert a fiatalok ritkán érdeklődnek a borászat iránt. A munka igen nehéz. Az itteni Mosel parti szőlőhegyek igen meredekek. Többnyire csak alpinista módszerrel művelhetők és kizárólag kézi erővel. Ő 5 emberrel kezdte de most már 20 embere van. Teljesen egyedül él a házban, felesége nincs.
Ezen mese után kezdődött a kóstolás. Kilenc féle bort kaptak akik ittak. Egy feleség és én nem ittunk, én csak B néhány poharába dugtam bele a nyelvem. Szerintem durva dolog, csak úgy reggeli után, minden evés nélkül borkostólni. Nem mindenki itta végig a 9 bort, az asztalon voltak edények, amibe bele lehetett önteni a fölösleget. Volt persze aki egy cseppet se öntött ki, sőt kért még. Én csalódtam, mert igazi borpince nem volt. Ezen a helyen a borok 30 EUR körül kerültek/üveg. Utolsó percben vissza értünk a hajóra, ahol megehettük a büfé ebéd maradékát. Igen mérges voltam, hogy a vezetőnknek minimális idő érzéke se volt.
Délután azt csináltam, amit a legjobban élveztem. Ültem az ágy tetején és néztem a tájat. Hajó már ment, jöttek a zsilipek, nagyon szeretem.  Este aztán következett a 6 fogásos vacsora, ami héttől tízig tartott. Azt hittem soha nem lesz vége. Szerencsére a társaság jó volt, így elég jól eldumálgattunk közben. Valami sok csillagos vendég szakács főzött, de nem voltam elájulva.
Másnap reggel Niersteinbe érkeztünk immáron a Rajnán. Megint szöllőhegyre mentünk. Ez a srác még fiatalabb volt, csak 34 éves. Nála már megvolt a családi háttér és tradíció. Elmondta, hogy néhány éve alakítottak egy egyesületet a fiatal borászok, azzal a céllal, hogy igazán minőségi borokat állítsanak elő. Azelőtt a moseli és rajnai boroknak elég gyenge hírük volt. Ma már az ő boraikat az egész világon a legdrágább éttermek borlapján is meg lehet találni. Nos ilyenbe nem járunk, itt egy üveg 35 EUR-nál kezdődött és 58 volt a legdrágább. El tudom képzelni mibe kerülhet ez egy drága étteremben. Németjeink mindkét helyen szorgosan rendeltek elég nagy tételekben. Kaptunk egy pohár pezsgőt és kimentünk a hegyre. Számomra igen érdekes volt, ahogy elmondta mi minden szempontot kell figyelembe venni a termelés folyamán. Nem mindegy mit ültetnek a tőkék közé pl. Hogy kell ritkítani, napról vagy árnyékról gondoskodni stb. Ő minden nap kijár nézni a tőkéket. Gondolom mások is, láttunk egy egy embert, ahogy jöttek és nézegették a szőlőket. Biztos mondott még sok érdekeset, de én nem bírtam az álldogálás, felfedeztem a közelben egy padot és elvonultam. Mese közben is kóstolgattak. Meleg volt, de ő egy csodás hűtő dobozból szedte elő az üvegeket és természetesen poharakat is hozott. Ezek után vissza mentünk a házához, ahol már terített asztal várt, igen finom friss perecekkel és körözött szerű kencével. Én csak vártam a borpincét, de ehelyett bemutatta a jövő tavaszra elkészülő új "pincéjét" ami szerintem egy gyár. Természetesen öko szempontok szerint épül, minden féle okos hűtés és fűtés megoldással. Szegény férjem élvezte volna, imádott szakmájába vágott a dolog. Igazi öröm volt viszont hallgatni a büszkeséget amivel mutogatta az egészet. Ezek a fiatal borászok által felértékelődik idővel az egész környék.
Következő nap volt, számomra, az út fénypontja borkostoló nélkül. A hajó Kehlben kötött ki, ahonnan busszal átmentünk Strassburgba. Nekem szép emlékem volt a városról, B. pedig még soha nem látta.  Miközben átmentünk a hídon A vezetőnk mutatta a szomszédos vadonat új hidat, amin most villamos jár át Franciországból Németországba, a két várost köti össze a vonal. Régen földalattit akartak építeni, de végül villamos lett. Szép modern kocsik, fejlődött az egész hálózat és ma már lakás keresésnél komoly szempont, hogy milyen messze van a villamos megálló. Lakás persze nincs, mert rengetegen dolgoznak az európai intézményeknél. Két hatalmas épület, az egyik az Europatanács a másik a bíróság. Ezek egymástól teljesen függetlenek. Körülötte szép modern társas házak vannak. Átmentünk aztán egy sorházas város részen, ami a múlt század elejéről való. Gyári munkásoknak épült. Aztán megszűnt a gyár és a város átvette, ma szociális lakások lettek belőlük. Végül beérkeztünk a város közepébe a gyönyörű gótikus Münsterhez. Elég lenyűgöző építmény szép a háború alatt kiszerelt majd vissza rakott festett üveg ablakokkal. A fő szám egy csillagászati óra, aminek a működése igen komplikált. Goggle a barátunk meg lehet nézni a részleteket az óráról. A münster körül nagyon öreg Fachwerk házak vannak, feltehetően erősen felújítva, mert bombáztak ott is rendesen. A folyók illetve kanálisok partján szintén nagyon öreg a vízbe lógó házak vannak, ezekben mind cserzővargák laktak, Nagyon hasonlót lehet látni a németországi Erfurtban is. Minden ablak tele virággal, a part mentén fák, igen romantikus. A körséta után a münster mellett ősöreg házban lévő vendéglőben kaptunk 4 fogásos ebédet. Ez volt a legjobb kaja egész úton. Ebéd után csellengtünk majd rájöttünk, hogy nem tudjuk merre mondták a buszt, ami vissza visz minket. Így aztán taxiba ültünk és úgy mentünk vissza  a hajóhoz. Többen csinálták ezt, nem csak mi. A remek ebéd után, este a sok csillagos szakácsok megint 6 fogásos vacsorát tálaltak, de én sztrájkba léptem.
Utolsó nap Rüdesheimben kötött ki a hajó, megint szöllőhegyet kellett volna látogatni, de folytattam a sztrájkot. Ehelyett besétáltunk a faluba, ahol szintén öreg fachwerk házak vannak. Sajnos az utcácskák olyan keskenyek, hogy fényképezni nem lehet. Több helyen szőlőlugas van az utca felett. Este megint 6 fogásos bucsu vacsora. 4.-et és az 5.-et megettem. A desszert mangosorbet volt, amit nyakon öntöttek oliva olajjal. Ha evett még valaki undorítót!
Vacsora közben elkezdett esni az eső és abba se hagyta amíg ott voltunk.
Haza jövet elég nyűgös volt. 10-kor el kellett hagyni a hajót, eső zuhogott, kimentünk egyenesen a repülő térre. Ott sikerült egy jó helyet találni, ahonnan direkt lehetett szemlélni a kinti forgalmat és elég távol volt a gyerek dühöngőtől. Annak közelében senki nem bírta sokáig. Szabályos, elég nagy ketrecet építettek a drágáknak, ahol ugráláson kívül kizárólag visítoznak. Ott aztán kiültük a részünket, mert a gép csak hatkor indult, viszont egy óra húsz perc alatt itthon voltunk.

100 éves úszómester

Lassan a végéhez közeledik az öreg széria. Ma egy 100 éves úszó mesterről lesz szó.
Berlini uszoda gyerek medencéjében, vagy egy tucat gyerekkel körülvéve áll a medencében. Látszik, hogy már nem fiatal, de ahogy a gyerekeket igazgatja, senki nem gondolná, hogy elmúlt 100 éves.
Ma a 70 éves lánya hozta le az uszodába, de ez kivétel. Normálisan a busszal közlekedik. 33 éve tagja a kerületi vörös kereszt vizimentő részlegének és a piros úszónadrágot a mentő jelvénnyel olyan hamar nem is akarja levenni. Tavasszal az egylet tagjai persze nagy ünneplésben részesítették a 100. születésnapja alkalmából. Nagyon büszkék rá, mondja az egyik kolléga, aki szintén ott van a medencében és szemmel tartja a 100 évest no meg a gyerekeket is. Ő is nyugdíjas már, de azért sokkal fiatalabb. Leonak hihetetlen türelme van a gyerekekhez, mondja, bár neki nincs unokája. A fiatalabbik gyereke is 68 éves már. Nagyon szigorú apa volt, mondják a saját gyerekei.
Eredetileg mérnök volt, majd 65 évesen nyugdíjba ment. két év múlva jelentkezett vizimentőnek,mint önkéntes. Eredetileg kicsit öregnek találták, de aztán csak felvették. Azóta a gyerekek jöttek és mentek, csak az úszó mester maradt a helyén.
Uszodába 90 évvel ezelőtt kezdett járni. Akkoriban még csinos fürdőruhát hordtak a hölgyek, mondja. Manapság 25 millióan úszkálnak nyáron a különböző fürdőkben de sajnos az úszással elég rosszul állnak. 10 gyerekből hat nem tud rendesen úszni és a felnőttek se sokkal jobbak. Az u.n. "szabadúszó" besorolást akkor kapják meg a gyerekek, ha 15 perc alatt, minimum 200 métert tudnak úszni és ő fáradhatatlanúl tanítgatja őket, majd kimászik a medencéből. Mint mondja a víz nem hideg, de valahogy elég gyorsan elkezd fázni a vízben. Tudja jól mi kell a testének. Fejesugrás? Természetesen, de bevásárolni a gyerekek járnak nem ő. Néhány éve volt egy infarktusa. Azóta 6 fél tablettát vesz be naponta. Nem tudja minek, de remekül érzi magát. Az infarktust csak azért élte túl mert mindig olyan fit volt. 83 éve tagja a Wiking evezős klubnak. 45 alkalommal kapott sport kitüntetést. A felesége 2 éve halt meg. Vele élt 73 évet. Úszni is mindig együtt jártak.
Az úszás oktatás után az öltözőben egy lábon áll mint a gólya és húzza fel a zokniját, minden egyensúly zavar nélkül. Úgy tűnik, hogy még sokáig fog úszást tanítani.

Furcsa világ

A tegnap esti "Világtükör" c. adás egyik része volt egy rövid kis dokumentum film. Egy japán jó 50-es pasasról szólt, aki élőnek kinéző babákkal él. Van neki 3 darab és még egy, aminek nincs feje. Az illetőt a lakóhelyétől több száz kilométerre helyezték át. Egy picike lakásban él és nagyon magányos. A babákat, amik fiatal nőnek néznek ki, öltözteti, mosdatja, fésüli stb. Váltakozva egy tolókocsiban viszi őket sétálni. Felesége kéthavonta jön és takarít. Feleség nyilatkozott, hogy őt nem zavarják a babák, de takarításkor jó lenne odébb rakni őket, de neki túl nehezek. Állítólag 30 kilót nyom egy baba, tehát nem egy felfújható. Miután nehezek, így csak a lábaikat emeli fel és kiporszívóz alattuk. Arra a kérdésre, hogy mi lesz ha a pasi nyugdíjba megy, nem volt válasz. Majd meglátjuk, mondta a feleség a férj viszont mondta, hogy majd haza viszi a babákat. Ezt a nő nem hallotta.

Magán véleményem, hogy valami baj azért lehet a pasival. Van munka helye, tehát kollégái is, plusz egy nagyvárosban él, azért ennyire nem kellene magányosnak lenni, de hát ő tudja....

Már nem hülyülnek meg

Valahogy mindig idegenkedtem az okos telefontól, de ezt betudtam a koromnak. Most viszont olvastam egy cikkben a következő dolgokat.
Egy német városban valaki egy szálloda tetejéről le akart ugrani. Összegyűlt vagy 50 ember és telefonnal a kézben, biztatták az illetőt, hogy ugorjon már le.
Máshol egy balesetben haldokló kisgyereket fotóztak többen lelkesen.
A rendőrség panaszkodik, hogy ha Autobahnon baleset van, nem tudnak a helyszínre menni, mert az emberek nem állnak félre, hanem oda rohannak fényképezni.
Gondolom a háttérben az van, hogy ki tudja gyorsabban feltenni a facere vagy valami hasonló helyre a "zsákmányt". Morál, etika meg ilyesmi, úgy tűnik kihalóban van.

Térjünk át vidámabb dologra, ugyanabból az újságból. Azt fejtegeti a cikk, hogy a vegánok a kutyájukat ugyan etethetik-e szintén vegánul. Az ipar természetesen már ráugrott a témára. Igen finom vegán kutyakonzerveket lehet már kapni, sőt! Már van disznófül is krumplikeményítő, glycelin, cellulosepor stb. összetételben. Hasonló módon van csont is. Szegény kutyák. Na és persze gluténmentes konzervek is vannak. Hosszú a cikk, nem fordítom le. Szakértők vitatkoznak pro és kontra, hogy kell-e a kutyának hús vagy elég a szója kolbász stb.

Tudom gonosz öregasszony vagyok, de kívánnék az ilyeneknek, ha nem is háborút ostrommal, de egy kis 50-es évek béli ellátottságot. A gazdik rögvest kigyógyulnának az ilyen olyan érzékenységükből. Valahogy mostanában az emberiség, mintha nem tudná mit csináljon jó dolgában.

Nagymamáknak!

Adott egy 85 éves nagymama és a 15 éves unokája. Régebben a nagymama mindig meséket olvasott fel, de a fiú kinőtt a mesékből. Viszont változatlanul jár minden vasárnap délután a nagymamához. Egyszer csak jött az ötlet, olvasson a nagymama meséket, ő meg felveszi és felteszi a youtubere. Ez fix program 2 óra mese vasárnap délután. Ha a srácnak más dolga van, akkor elmarad a mese.
Nagymama nem túl élvezetesen olvas, néha átugorja a pontot és vesszőt, de kellemes a hangja. Unoka kitalálja, hogy Marmaladenoma néven teszi fel a felolvasásokat. Hamarosan 180000 követője lett és több millióan kattintottak már rá.
Felolvasás után csettel a követőivel. Egyszer megemlítette, hogy sajnos soha nem jött össze, hogy elmenjen Déltirolba. Erre küldött neki valaki 4500 Eurót. Nem akar már utazni, kapott az unoka új computert. sokan mesélik neki a gondjaikat és az örömeiket is. Néha igen meghatóak a levelek.
Június elején megnyerték a Német webvideo díjat a livestream kategóriában.
Van egy élő igazi postafiókcíme, ahonnan naponta hazaviszi a fanpostát. Minden levélre válaszol, de sajnos el van maradva jelenleg.
Sok pénzt kereshetnék, mondja, de nem ez az értelme az egésznek. Szeretem az embereket és adni öröm.


Elképzeltem egyik kedves nagymama ismerősömet, milyen jó lenne neki is egy ilyet csinálni. A pénzt se bánná, szóval hajrá nagyik!

https://www.twitch.tv/marmeladenomahttps
https://www.youtube.com/results?search_query=Marmaladenoma

Cirkuszt a népnek!

Elgondolkoztam az elmult napokban, hogy vajon mit is akarnak a magyarok. Itt van ez a Vizes világbajnokság vagy mi. Erre a sok elégedetlen kormányt szidó, mocskoló  ember mit csinál? Lelkesedik és boldog. Most nem baj, hogy rozoga a hármas metro, piszkosak az utcák, a halál peremén van az egészségügy és még sorolhatnám.Mindezt nem csak a hazaiak teszik, hanem a sok külföldre költözött, akik szerint itt lehetetlen az élet, még egy haza látogatás is kész szenvedés, mert itthon az emberek rosszkedvűek, elkeseredettek, panaszkodósak, a kiszolgálók udvariatlanok na és a kedvencem "ökölbe szorult arccal járnak"stb. Most ezek is mind a különböző TV adókon lógnak és lesik a magyar sikereket. Közben nem győzik bizonyítani, minden lehető fórumon, hogy ők milyen boldogok új hazájukban és milyen borzalmas volt otthon. Normális ez?

Sajnos már elég öreg vagyok, így nagyon is emlékszem a Rákosi korszakra. Akkor valódi terror  és nyomor volt. Sokkal kevesebb kiváltságossal mint ma és azok se álmodtak ilyen jólétről, mint amit a maiak megengednek maguknak. No és akkor mi lett? Jöttek az "aranylábú fiúk" és a nép lelkesedett, mit lelkesedett, lázban égett. Már nem hangoztatta a kétségtelen rosszat, csak büszke volt az eredményekre.

Csak mellesleg említem meg, hogy Hitler is olimpiát rendezett, ami nem kis mértékben növelte hívőinek számát.

Nem értem az embereket. Ennyire elvakultak? Nem fogják fel, hogy ilyenkor a mindenkori vezető sütkérezik saját sikerében? Persze lehet, hogy engem már kisgyerekként beoltottak nacionalizmus ellen, ezért látom így a dolgokat.

Kinek mi a véleménye?

Divatba jöttünk!

A minap a 100+ évesekkel folytatott beszélgetést a Die Zeit című hetilapban olvastam. Ma viszont a napi újságomban kezdődött egy sorozat idősekről. Az első hölgy 93 éves és a doktori munkáján dolgozik.
Miután leérettségizett a müncheni egyetemen kezdett tanulni filozófiát és psychologiát. 3 évet végzett, aztán Lengyelországba küldték valami kényszer munka szerűségre. Mint mondja azokból a tanulmányokból inkább az éjszakai bombázásokra emlékszik és nem a tanultakra. Aztán jön ennek a korosztálynak közös rettegése és menekülés az oroszok elől.
Háború után férjhez ment egy evangélikus paphoz, akivel egy kisvárosba költözik. Ma is ott lakik teljesen egyedül egy elég nagy házban a város szélén. Felmondatban utal arra, hogy a férje mondta mindig mi és hogyan legyen. Ő szült 3 gyereket és nagyjából nem történt soha semmi. Aztán 2003-ban meghalt a férje és ő a következő karácsonykor nem a gyerekeihez utazott, hanem Párizsba. Járt-kelt, turistáskodott, múzeumokba járt és nagyon élvezte. Mikor haza ment rájött, hogy azonnal beiratkozik az egyetemre, filozófia szakra. El is végezte rendesen. Utána csak halálosan fáradt volt, nem csinált semmit, naphosszat aludt a tv előtt stb. Aztán eszébe jutott, hogy megcsinálhatná a doktorit. Három éve írja, a halálról. Olvasni is sok, a felsorolást, hogy mi mindent olvasott erről a témáról. Orvosilag is és minden mást is. Eddig 300 oldalt írt, először kézzel, majd legépelte az egészet.
Mint mondja korán kel, beviszi az újságot, majd megreggelizik. Közben sodukut fejt. Aztán vissza fekszik az ágyba és előkapja a laptopot, amin ir valamennyit. Délben bemegy az egyetemre beül előadásra vagy valamilyen szemináriumba. Van autója, de azzal csak a buszmegállóig megy. Onnan busszal kényelmesebb. Mikor haza ér, a kanapén alszik egy órát. Aztán olvas. Kapásból összehasonlítja az újságírónak, Kant. Hegel és Schopenhauer filozófiáját. Ha nem jut eszébe egy szó, verseket mond. Majd megelégedéssel nyugtázza, hogy még működik a feje. Hogy befejezi-e a munkáját azt nem tudja. Manapság már nem csinál gondot semmiből. Ezt mondja a gyerekeinek, unokáinak és a dédunokáknak is mindig. Ne sokat gondolkozzanak, inkább éljenek. Igaza van!

Beszélgetés 100+ évesekkel

Nem fordítom ide az egészet, mert a lepedőnyi újságomban másfél oldal.
Adva van egy férfiú F, 100 éves. Egyedül él és minden délben az olasz vendéglőben ebédel. Van kettő hölgy H1 102 éves egy öregotthonban él és H2 104 éves szintén egy öregotthonban lakik. A beszélgetés az egyik öregotthonban zajlik, ahová elvitték a férfiút és a H2 hölgyet.
Újságíró: Hallottuk, hogy valami oklevelet kaptak a 100. születésnapjukra, valaki személyesen hozta?
H1: nem a postás, F: valami magasztos duma volt benne, köszönetet mondtak. Minek? Engem irritált.
Újságíró: Miért? F: Nem egy érdem 100 évesnek lenni, ezt minek ünnepelni?  H2: Nekem tök mindegy volt.
Újságíró: hogyan éltek mit csináltak? H2: Éltem, elláttam a háztartásom. Vannak akik sokkal keményebben dolgoznak.
Újságíró: Mi jobb fiatalnak vagy öregnek lenni? H2 szívesen gondolok a gyermekkoromra Sziléziában, de aztán a háborúban mindenünket elvesztettük. Menekülésünk után igen nehéz körülmények közé kerültünk. Akkoriban éppen elvált voltam. Aztán a férjemnek megjött az esze, eljött és megkérdezte akarnám-e még egyszer. Igent mondtam és 46 évig éltünk együtt boldogan.
Okosabb lesz az ember öreg korára? H1 biztos, aki nem lesz okosabb az teljesen hülye. H2, minden esetre nyugodtabb az öregkor, bár nekem ez a nyugalom itt az otthonban egy kicsit sok.
Gondolnak a jövőjükre? F én nem, nekem mindegy. A haláltól se félek. Akik végig élték a háborút már nem félnek semmitől. H1: ne gondolják, hogy az ember mindent megkaphat a jelenlegi testi állapotát és az öregség előnyeit.
Handyjük van, használják az internetet? H1 és H2 nincs. Azt se tudom mi az internet. F: Az internet az érzelmek halála. Ez az én ómódi álláspontom.
TV-t néznek? H1 esténként megnézem a híreket. Sajnos állandóan rossz hírek vannak. Régen nyugalmasabb volt az élet, mert nem kaptunk minden hírt készen be a szobánkba. Jobb volt úgy. H2 sokszor gondolkozom, hogy fog ez tovább menni. Nálunk volt egy fal és örültünk mikor eltűnt. Most Mexicoban akarnak falat építeni.
Mi a véleményük az fiatalokról? F én szeretem és sajnálom őket. Annyi teóriával kell foglalkozniuk. Régen mindent kézzel csináltak, dolgoztak. Most tanulnak de mit? Minden elképzelhető dolgot. Csupa absztrakt idiotizmust. Már a tantervük is totál zavaró. Aztán csak keresnek és nem találnak semmit. Ez aztán feszültté teszi őket. Nekem jó viszonyom van a 20-30 évesekkel. Mikor ebédelek, sokszor oda jönnek hozzám, kérdezgetnek és beszélgetünk. Így aztán elég jól vagyok informálva. H1 nekem az az érzésem, hogy ma a fiataloknak nincsenek kitűzött céljaik. Inkább csak mennek a nyájjal.
Herr F. nem zavarja, hogy nincsenek korabeli barátai? Nem, nem vagyok egy túlzottan társasági ember. Néha magamat is nehezen viselem el, nem kívánom, hogy más elviseljen. Otthonba se akarok menni, otthon fogok meghalni.
Frau H2, mikor utazott utoljára? Amíg a férjem élt csak kisebb utakat csináltunk. Aztán, mikor meghalt a lányommal és a vejemmel utaztam. Hosszú utakra mentünk. Island, Anglia, Skócia, Norvégia, hajóval. Csodálatos volt.
Mikor hagyta abba az utazást? 103 évesen. Akkor leestem a wc-ről és tönkre ment a lábam. Mikor az ember állandó segítségre szorul, akkor már nem jó utazni.
Frau H1, a férjét a háborúban elvesztette ás egyedül nevelte a lányát. Azután soha nem ment férjhez. Nem hiányzott egy partner? Az anyám volt a partnerem, a férfiak nem igazán érdekeltek soha. Nem akartam az életem egy férfihez igazítani.
Herr F. szintén egyedül él, gondolna egy kapcsolatra,  ha jönne egy igazi? Annak passzolni kellene. A korkülönbségenk nem szabad túl nagynak lennie. Én már nem tudok szenvedélyt nyújtani, ahhoz már túl öreg vagyok. Ami fiatalon a szenvedély az 90 évesen a kedvesség és 100 évesen a bizalom. Öt évig éltem együtt egy asszonnyal. Ő 90 éves volt én 92. Az nagyon szép volt, de sajnos meghalt.
Frau H1, olvastuk ott, hogy egy clubot alapított. Igen az a vezetőség ötlete volt és én boldogan csináltam volna. Örültem, hogy rendszeresen találkozhatom korombeliekkel, akik majd mesélnek és beszélgetünk. Ha arról meséltek volna, hogy hogy élték át az első világháborút, vagy az inflációt stb. De nem, azt mesélték, hogy az unokákkal pizzát ettek. Emlékezni nagyon nehéz, sokan nem is tudnak. Így nem mentem többet.
Hogyan élnek a múlttal? Érdekesebb a múlt mint a jelen?  H1 Nem is foglalkozom semmivel, Az emlékek csak úgy jönnek. Pl. itt vannak ezek a szép virágok az asztalon. Régen ilyesmit nem engedhettünk meg magunknak. Pillanatnyi gondolatok. H2 az emlékek nagyon fontosak. Én már alig látok valamit és a hallásom se jó, de az emlékeim megvannak. F ezek a mi határaink, ezzel kell élnünk. Ha kevesebb az energiánk egyszerűbb az életünk, lehetsz buta de okos is. Ha szerencséd van okosakat mondasz egyszerűen, ha peched van akkor hülyeségeket.
Frau H1, mit él meg mint a legnagyobb nehézséget?  A kiszolgáltatottságot, mikor már mindenhez segítsége van szükség. Én igazán nem akartam ilyen öreg lenni, jó lenne valaki aki mindig mellettem lenne. Versidézeteket mond
Frau H1 sok verset ismer kivűlről. Még szép! Érettségin az egész Prometeuszt fel kellett mondanom.
Létezik egyáltalán egy perfekt kor? F ez a kérdés túl teoretikus. H2 azt mondanám, hogy az utazós korszakom volt a legjobb.
Mi a legnagyobb tanulság? Ne hallgass arra mit mondanak az emberek, maradj midig önmagad. Ez is egy versidézet. H2. nem szabad a lécet túl magasra tenni és a kitartásról nem kell elfelejtkezni.Az ember sohase tudja mi jön még. Gyerekként soha nem hittem volna, hogy milyen csodálatos utazásokat fogok csinálni. H1 Azt hiszem az emberek túlzottan másokat utánoznak, nem mernek önmaguk lenni.. Nekem a testi és szellemi függetlenség volt a legfontosabb az életben.
Frau H2 mi az élet tapasztalata, ennyi év után? Mindenkinek meg kell harcolni a mindennapi kenyérért. Aztán ha jobb lesz, nem kell mindjárt túlkapásokba menni, hanem gondolni a nehezebb időkre.
Mi a boldogság? H1 Egy átsuhanó soha vissza nem térő pillanat. F: A boldogság egy élmény amit másodpercekre élünk meg és aztán egész életünkben emlékezünk rá. H1: Sok mindenre mondják ami nem is az. Boldogság már az is ha elérem a buszt.
Frau H2 mi önnek a boldogság? Hogy túléltem a háborút. Nekünk Sziléziában (mindkét Hölgy onnan származik) sokáig nem volt jelen a háború, de aztán mikor az oroszok jöttek már csak a rohanva menekülésre gondoltunk. Soha nem tudtuk, hol bukkannak fel, de túléltük.
Utolsó kérdés: mi a véleményük a hallhatatlanságról? Semmi, az emberek megszületnek meghalnak és jönnek helyettük újak. Ennyi.

Lehet, hogy zavaró, hogy nem tördeltem, de kis igyekezettel talán érthető. Nekem nagyon érdekes volt. Bele gondoltam miről beszélgetnének itthon az ilyen idősek.:-(((

Pesti kalandok

Ma délelőtt a Budagyöngyéhez kellett mennem. Örültem, mert már hetek óta mondta a villamoson a bemondó, hogy a villamosunk most Odáig jár, tehát remek, átszállás nélkül hipp-hopp ott leszek. Megállóban kiderült, hogy most már csak a Moszkva térig jár a villamos. Van viszont a másik járatnak pótló bussza. Miután nem tudtuk, hogy van a Moszkván a megálló, leszálltunk a Délinél, ahol láttuk, hogy az ellenkező irányba, pont bent állt a busz a sínen. Már vártak egy páran, vártunk mi is, de a busz csak nem jött. Már elment még egy az ellenkező irányba, az ott állók mondták, hogy nekik ez már a harmadik. Az egyik nő dühöngött, mert az orra előtt ment el egy busz, most meg már 20 perce itt áll és nem jön semmi. Közben látom, hogy jön egy busz, de szépen elrobog a síneken kívül. Vissza szálltunk a villamosra, egy megálló, majd sikerült egy teljesen tömött buszra felkapaszkodni, ami ugyan nem a villamos pótló volt, de arra ment. Haza fele simán jöttünk.
Délután 3-ra volt időpontom a "térd pápához". Zűrös ott a közlekedés, tehát taxi, jó korán. Mikor az alagúthoz értünk, azt hittem, hogy fél órával korábban ott leszünk, de aztán ültünk a taxiban 35 percet, mire átértünk az alagúton és a Lánchídon. A Lánchíd pesti hídfőjénél, az út közepén kiszálltunk és gyalog átvágtunk a téren és néhány perccel 3 előtt beestünk a helyre. Mint utóbb kiderült Ádernél delegáció volt. Ez már a második eset részemről, hogy belefutok ebbe. Nem tudom hány delegáció van hetente, de csodás az ötlet, hogy egyre több nagyság költözik majd a várba. Nyugodtan lezárhatnák ezután a Lánchidat.
A térd pápa egy magánkórházban rendel. A kórház tipikus magyar eset. Vagy nyomor vagy olyan, hogy egy öt csillagos szálloda szerényen elbújhatna mellette. De az orvos szimpatikus és szakszerűnek tűnt. Vizsgált már engem más is. Véleménye egy u.n. felszíni protézis, ami azt jelenti, hogy az inakat meg mást se vágnak át, nem cserélik ki a komplett ízületet. Állítólag 3 nap a kórház és utána ha haza jövök, már el tudom látni magam. A végső terhelésig 1 hónap, utána majd futok. Nos, kíváncsi leszek. Műtétet csak október végére tervezem, mert aztán már nincs semmi programom és nem is fogok csinálni az idénre már semmit. Az ismerősömnek a nagy műtétet csinálta és tényleg remekül jár még a lépcsőn is.
Haza fele már onnan is simán jöttünk. Egyedül voltunk a végén a buszon. A végállomáson a szokásos egy helyett 4 busz állt bent. Jól meg volt ma keverve a közlekedés.

Potsdam

Pünkösd hétfőn "kora reggel", 10 órakor indultunk Potsdamba. Remek vezetőnk volt, aki hozott magával segítséget, aki a zenét szolgáltatta CD-ről az útra, végül is mi zenei utazáson voltunk. Csodálatos idő volt, kis kárpótlás az elázott berlini sétáért, előző nap.
Potsdamal  kapcsolatban mindig a Frigyesekről van szó, 1620-tól 1861. összesen hatan voltak. Mindegyik szerette a zenét, volt aki maga is játszott és zenét is szerzett.Miközben gurultunk kifele Berlinből igazi porosz katona indulókat hallgattunk.Közben megtudtuk, hogy Potsdam eredetileg egy halászfalu volt, míg az egyik Frigyesnek eszébe jutott a hadsereget ott elhelyezni. Ettől kezdve elég sokáig egy közönséges garnizon városka lett belőle. Az 1700-as évek közepe táján a "Nagy Frigyes" elkezdett építkezni. Lett kastély színházzal. Miután az építkezéshez emberek kellettek, már akkor vendég munkásokat hívott, főleg hollandokat. Az egész városban eper fákat telepítettek és selyem hernyókat kezdtek tenyészteni. A munkásoknak csinos ki házakat építettek, még ma is látható egy egész utca. Minden házban szőtték a selymet. A hollandokon kívül franciák hugenották is jöttek, őket akkor éppen üldözték de be lettek fogadva. Igen szigorúan protestánsok voltak. Az ő templomukban pl. még orgona se volt, csak a capella énekeltek.  Sajnos menet közben nem tudtam jegyzetelni, így nem tudom melyik Frigyesnek volt egy Dupont nevű cselló tanára, aki hozta magával az egész családját, akik vagy szőttek vagy zenéltek. A másik híres zenész család Bender volt. Ők a mai cseh területről "Bőhmen" jöttek. Négyen voltak testvérek. Az apa szövő mester volt a két fia zenész, két lánya pedig énekesnő. Ezek aztán az európai udvaroknál léptek fel.
Közben folyt az építkezés. Megépült a Garnizon Kirche, amiből sajnos semmi nem maradt, de most elhatározták, hogy visszaépítik, no meg különböző paloták. Mikor már kész volt egy palota, akkor a következő Frigyesnek is kellett még egy nyári palota és így tovább. Egy gyönyörű palota "Barbarini" most épült újjá, múzeum van benne, csak kívülről láttuk. Persze van még több templom is. Ha jól emlékszem a második Frigyes építette Sanssoucit.
Közben takaros kis város lett Potsdamból, miután az király is ott lakott, a főurak is ott építkeztek.
A vezetőnőnk igen érdekesen és élvezetesen, nagy tudással mesélte a dolgokat egész úton, közben mindig zenével fűszerezve a mondandóját. Pl. hogy J.S. Bach fia, Emanuel Bach, ott volt udvari zenész, mikor fia született. Bach útnak is eredt, hogy megnézze magának az unokát. Bemutatkozott a királynak is és vitt ajándékba egy szonátát. Ezt is meghallgattuk.
Az egész út 4.5 órát tartott, közben ebédeltünk egy remek olasz étteremben a nagyon modern új színház mellett, ami direkt a vízparton van. Mikor indultunk azt gondoltam, hogy te jó ég, ennyit ülni egy buszban, de úgy elrepült az idő, hogy észre se vettük a sok buszozást. Kiszállni csak a végén Sanssousiban  tudtunk. Ott megnéztük az egyik Frigyes sírhelyét. A kastély melletti parkban, szinte észrevehetetlen egy lapos sírkő. Alatta kripta van, amit magának építtetett. Végrendeletileg meghagyta, hogy csöndesen, éjszaka ,  inden ceremónia nélkül temessék el. Szegény erre elég sokat várhatott. Mikor meghalt az unokaöccse lett az utód. Ezzel az unokaöccsel egész életükben gyűlölték egymást. Így aztán nagy csindarattával temettette el őt az unokaöccs valahova. Mikor megszűnt a porosz királyság, jöttek a háborúk és senki nem törődött a végrendelettel. Aztán Potsdam sajnálatosan a DDR-hez került. Ez elég szörnyű volt, az oroszok még tönkre tették amit lehetett, bár már alaposan tönkre volt bombázva. Végül az egyesítés után előkerült a végrendelet és valóban éjszaka fáklyák mellett 4 katona kíséretében végül is a kijelölt helyre került a tetem.
Potsdamban először még DDR időkben jártam. Akkoriban másfél órát vonatoztunk, hogy oda tudjunk menni, mert a vonat nagy ívben megkerülte nyugat Berlint. Elég siralmas volt. Elég sok romos palota, templom stb. és az épségben maradt házak is elhanyagolva vártak sorsukra.  Ez még valamikor a 60-as évek elején volt. Az egyesítés után, mint minden más keletnémet város Potsdam is felvirágzott. Berlinből neves személyiségek költöztek ki oda és rengeteget adományoztak és adományoznak még mindig az újjáépítésre. Neves TV-s, bankár stb. Lehetne követni a példájukat itthon is. A Garnizon templomot is adományokból fogják vissza építeni.

Frigyes temetési kálváriája éppen ismétlődik, a múlt héten meghalt Kohl kancellárral. Nekik van egy családi sírboltjuk, ahol a szülők és a meghalt első felesége is nyugszik. A mostani 35 évvel fiatalabb feleség most másként rendelkezik és nem lehet tenni ellene semmit. Hiába van két fia és unokák, az lesz amit ez a tyúk akar. Pl. nem a fiait hívta fel telefonon, amikor meghalt, hanem Junckert. Ő nem egyezik bele egy német állami temetésbe stb. Nem tudom hol akar majd a nő élni ezután Németországban nem fogja szeretni senki az biztos.  No de ennek semmi köze már Potsdamhoz, csak valahogy eszembe jutott a párhuzam.

Vegyes

Kifelejtődött Berlinből egy sokkoló élményem.
Nagy és drága áruház Burberry butik. Messziről látok valami nagyon "magyarosch" dolgot. Közelebb érve egy komplett ruha kalocsai hímzéssel, az ujja áttörten. Csak hápogtam, hogy pont a klasszikus esőkabátjairól híres Burberrynél van ilyesmi. Megnéztem, hogy nem a szomszédtól lógott-e át a borzadály, de nem. Ára: 3990 EUR!!!!!
Szerintem ez a legcsicsásabb magyar hímzés. Sokszor kaptam ajándékba és adtam tovább tombolára meg ilyesmire. Kinek kell manapság ez?  Szerintem ma már az amerikai turisták se vesznek ilyet, talán a kínaiak?

Tegnap voltunk a müpában, budapesti Wagner napok keretében. Meghallgattuk a Rienzit, amit még egyikünk se látott hallott. Ezt most tényleg hangverseny szerűen adták elő és általános nagy tetszést aratott. Mondhatnám tombolt a nép a végén. Nem is értem, miért nem játsszák sehol ezt az operát. Ez volt az első amit írt és egyből nagy sikert aratott. Az után következő Bolygó Hollandi és a Tannhäuser is csúfosan megbuktak. Mindkettőt máig is játsszák mindenhol sikeresen. Persze  Rienzi zenéje nem igazi Wagner. Ha csak úgy hallom valamelyik francia zeneszerzőre tippeltem volna. Állítólag akkoriban azt mondta a kritika, hogy a Rienzi, Meyerber legjobb operája. Nem tudom melyikőjükre volt ez nagyobb sértés. Mellesleg Wagner maga se volt lelkes ezért a darabért. Bayreuthban pl. soha nem játsszák. Ettől függetlenül itt délután 4-kor kezdődött, úgy mint Bayreuthban szoktak kezdődni az előadások. Az öt felvonást összesen egy hosszú szünettel adták elő. Nagy újítás, hogy előre lehetett rendelni enni és inni valót a szünetre. Viszont este nyolc előtt már kint álltunk az utcán, ami kicsit muris érzés, mikor az ember egy hosszú előadásról jön ki. Olyan matiné szerű volt az érzés.

Telefonos kálváriám lassan a végéhez ér. Tegnap meghozta a futár az Amazontól a megrendelt telefonokat. Csak halkan remélem, hogy rendeltetés szerűen működni fog. Egyelőre töltés alatt van mind.

Megírom még Potsdamot is hamarosan, csak mos valahogy nem volt időm, de nincs elfelejtve.

Berlin

Berlin egy nagyon érdekes város. Sajnos a ketté szakítottság még mindig jól érezhető a városon. Két központ a Ku'damm és az Alexanderplatz ég és föld, az utóbbiból sugárzik a kelet. Nem is gondoltam rá, de mikor kiszálltunk ott a földalattiból szinte megcsapott a keleti hangulat. Kézzel fogható nyomok már nemigen vannak. A fal helyét keresni kell. Hihetetlen mi mindent építettek fel az elmúlt bő 20 évben.

Barátok vártak minket a vonatnál. Kicsit ledöbbentek a csökkent járó képességemen. Két éve a 80. születésnapomon itt voltak. Akkor még vígan rohangáltam le és fel a lépcsőkön. Jött a tanácstalanság. Lányuk által felajánlott szép új lakás egy mazonet, hihetetlen kényelmetlen lépcsőkkel. Persze mehettem volna vidékre is a lány nyaralójába, de én természetesen a városban akartam lakni. Így aztán oda lettünk szállítva. Van a közelben metro és S-Bahn is. Megálló 10 perc, nekik. Nekünk majdnem a duplája volt. Haza fele persze taxiztunk. Így mulat egy nyugdíjas.
Első nap, alig hogy elindultunk, fekete felhők jöttek és dörgött az ég. Gyorsan vissza is fordultunk. Jól tettük hatalmas égszakadás következett. Jó volt, mert kicsit, de nem túlságosan lehűlt a levegő. Következő nap a belvárosban kószáltunk. Áruházban is persze, listám volt.
Az igazság az, hogy én már annyiszor voltam Berlinben, hogy a kötelező turista célokat már többszörösen is lejártam. B. is megkapott minden látványosságot előző útjainkon. Azért következő nap elmentünk hajókázni a Spreen. Ez igen kellemes volt, elég sokat lehetett látni is. Sütött a nap, élveztük. Meghívtuk a barátokat ebédelni. Hihetetlen, de Berlinben kicsivel kevesebbe kerül a vendéglői ebéd mint itt Pesten egy hasonló kategóriájú étteremben. Következő nap részt vettünk még a családi születésnapi vacsorán és aztán kezdődött a hivatalos program.
Egy nagyon amerikai szállodában laktunk, aminek valami arab tulajdonosa van. Minden nagyon szuper volt, de a márvány fürdőszobában nem volt keverő csap, a zuhanynál se! Volt viszont világítós nagyítós tükör, felette tv képernyővel. Ezen röhögött az egész csoport. Miután én felfele nemigen látok (látótér kiesésem van) csak akkor fedeztem fel a tv-t, mikor már erről beszélgettek a népek.
A program pezsgős ismerkedéssel kezdődött, majd egy igen finom vacsorával folytatódott. Kellemes csoport volt. Csak három vegetáriánus volt, a többiek normálisak voltak. Ez már manapság nem nagy kihívás egy vendéglőnek. Voltak ennél sokkal rosszabbak is már.
Este elkezdett zuhogni az eső, szerencsére a szállodában volt a vacsora. Másnap zenei vonatkozású város nézés lett volna, de ömlött az eső. Nagyon sajnáltam nem csak magunkat, hanem az igen felkészült vezetőnket is, aki zeneszerzők leveleivel és Goethe idézettek felszerelve jött. Elindultunk, de hamarosan beláttuk, hogy esőben álldogálni nem kellemes, így a cég költségére bemenekültünk egy vendéglőbe. Ebéd után vissza a szállodába. Mint utóbb kiderült a délutánt mindenki alvással töltötte.
Este az operában, Berlioz: Faust elkárhozása c. művét láttuk/hallottuk. Ez nem opera, inkább oratóriumnak tűnt nekem. Berlioz maga egy legendának nevezte a művet. Nos ettől az előadástól, feltehetően forog a sírjában. Egy angol rendezte a művet, aki  eredetileg valami tv sorozatokat rendezett. Ráhúzta a zenét a német történelemre, különösen a már nem is annyira közelmúltra. Volt rengeteg horog keresztes katona és sárga csillagos zsidó benne. Mellesleg volt Mefiszto, Faust és Margaréta is. De nagyon mellesleg. Előadás után a szálloda bárjában kezdődött a vélemény nyilvánítás. Általában az idősebb korosztályt zavarta az egész. A magam részéről fel voltam háborodva, pedig semmi személyes érintettségem nem volt az üggyel. A kevés fiatal szatírának fogta fel a történetet. Mint megtudtuk a hivatalos kritika is olyan volt, hogy vagy dicsérte vagy teljesen lehúzta. Középút nemigen volt.
Szerencsére másnap ragyogó napsütésre ébredtünk és indult a kirándulás Potsdamba. No ezt majd holnap elmesélem.

Minden jó ha jó a vége!

Elutazásunk előtt ecseteltem a telefon cirkuszunkat. Kint egyszer voltunk áruházban, ahol B. hosszasan tájékozódott a lehetséges telefonok felől, amit majd itthon veszünk vagy megrendelünk.
Nálam összesen 4 készülék van. Okos telefonosok szeint a meglévők mehetnek a kukába, az üzenet rögzitővel együtt. Ehhez képest ma már működik az összes régi készülék, igaz a fő állomás a computernél van. Végül bedugtuk az üzenet rögzitőt is és láss csodát, az is működik.
Így végeredményben ugyan a riasztó extra költséget okoz, de legalább a többi nem kell cserélni. Ez volt a nap jó híre.
Van rossz is. A tv hallgató készülékem már az indulás előtti napon is rakoncátlankodott. Sajnos nem javult meg magától, így holnap mehetek a szervizbe. Olyan metro állomáson kellene le meg felmennem, ahol nincs végig mozgólépcső, így taxi lesz belőle.:-(
Most össze szedem az eszem és elkezdem írni a berlini kirándulásunkat.

Telefon történelmem

A telefon olyan természetes volt az én életemben, mint, hogy víz a csapból folyik. Tudom ez se volt mindenkinek ilyen természetes, de én városi gyerek voltam. Telefonos fényképem van már kb. 4 éves koromból, bár akkor nem szerettem még telefonálni. Egyszer a kezembe akadt valahol egy 1939-ből származó budapesti telefonkönyv. Mai szemmel inkább füzetnek lehetne nevezni. A mi család nevünkkel két név volt benne, apámé és a bátyjáé. Már a szüleimmel is költöztünk eleget, de a telefon az mindig megvolt. Egyszer az 50-es évek végén akarták megtámadni egy ikerrel, de azt, akkor már maszekok voltunk, sikerült valahogy kivédeni.
Mikor elhagytam az országot 8 hónapig nem volt se saját lakásom se telefonom. Viszont amikor ezután beköltöztem a saját lakásba, első nap az irodából haza érve, az ajtóm elé le volt téve a telefon és a rendkivűl vastag stockholmi telefonkönyvek. Arra a számomra még mindig emlékszem. Persze nem maguktól hozták, hanem pár nappal a költözés előtt telefonon igényeltem egy új vonalat és jött, pontosan. Csak be kellett dugni és lehetett használni. Aznap éjfélig dumáltam az új telefonommal.
Utána Stuttgartban albérletben éltem 4 hónapot. Ott nem volt telefon, mert tudtam, hogy átmeneti időszak. Zürichben természetesen volt telefon mindig. Ha költöztünk bejelentettük és az új helyen csak bedugtuk a készüléket. Ott a telefon saját tulajdon. Igaz a számot akkoriban még nem lehetett megtartani, mikor a faluból a városba költöztünk, de ez nem volt gond.
Gond az itthoni telefonnal volt. Apám a házból lakásba költözött, ráadásul egy frekventált budai kerületbe. Nagyon sokáig keresett lakást, de akkoriban nagy lakások csak tanácsiak voltak eladók. Mikor megtudtam, hogy talált megfelelő lakást, megfelelő helyen nagyon örültem, amíg nem mondta, hogy sajnos telefon egyelőre nincs. Akkor ne vedd meg a lakást, mondtam. Telefon nélkül szó se lehet róla. De apám unta már a keresgélést, az eladó fűt fát és telefont is ígért, amiből persze nem lett semmi. Ahányszor itthon voltunk kerestem valami lehetőséget, összeköttetést korrumpálási lehetőséget, de nem sikerült neki telefont szereznem. Tíz éven át, minden szombaton elment egy ismerőshöz és én oda telefonáltam. Ha pont kórházba került, akkor a kórházban hívtam naponta. Kb. 8 év után szólt, hogy lehetne venni telefont, mert fejlesztenek a körzetben. Elég sokat kértek érte, de mondtam ha nincs pénze azonnal küldöm csak fizesse be. Befizette, de telefon ettől nem lett. Mikor a temetésére jöttem haza, 2 év múlva, akkor szerelték fel az immáron üres lakásba a telefont. Nagyon megszenvedtem apám telefon hiányát.
Mikor haza költöztünk, mondtam az ügyvédnek, ha nincs telefon nem veszem meg a lakást. Volt telefon, de azt elfelejtették közölni, hogy iker. Azt, hogy az iker napi 12 órát beszél, csak férjem betegsége alatt és halála után tapasztaltam meg. Sorozatos kérvényekkel ostromoltam a matávot, hogy adjanak fővonalat vagy másik ikret, de nem. A matáv egy becsületes szocialista cég volt. A pénz egy cseppet se érdekelte őket. Rendszerváltás előtt és után se izgatta őket, hogy fizetek "bármit" csak legyen telefon. Így kényszerültem bele már 22 éve a "bunkofon" vásárlásba. Eszméletlen pénzbe került akkor a negyed kilós cseppet sem kicsi mobiltelefonom.
Utolsó költözésemkor a szerződésben benne volt a teljes lakás riasztó kiépítése és minden helyiségben telefon dugó kell, hogy legyen. Van is. Persze az első két hét itt is harcos volt, mert a ház kész volt de a telefonok nem voltak meg. Az iroda pl. nem tudott beköltözni emiatt időben. Én bátran bejöttem, meg az egyik szomszéd asszony is és együtt ostromoltuk a matávot. Mikor megkaptam a számot, élt a vonal, néhány szórakoztató éjszakánk volt. Feltehetően az akkor éppen lebukott orosz callgirl hálózat valamelyik fejesének a számát kaptuk meg. Éjszaka jöttek a telefonok, hogy pl. Natasa menjen x szálloda xxx számú szobájába. Utána jött a szitkozódás, hogy miért nem megy, majd újabb rendelés. Egy idő után nyugalom lett, talán csak egy tanítónéni telefonált egyszer, hogy a Szerjozsa miért nem ment iskolába. Internet természetesen betárcsázós rendszerrel működött, de volt. Aztán kezdődtek a zűrök, elvették a kedvezményt, illetve csak éjszaka volt. Mentem tüntetni, egeret is temettünk a matáv székház előtt, de ettől még nem lett ADSL. Írogattam a leveleket, egy egész dossziém volt tele a levelezésekkel. Végül, azt hiszem az igazgató titkárnője elunta a válaszolgatásokat és láss csodát megérkezett hozzám az ADSL is. Azóta nagy békében és boldogságban éltem a T-Comal. Egészen mostanig.
Most viszont beütött a digitalizálás. Ez most mindenütt nagyon divatos, mindent mindenki digitalizál. Nem is volt ezzel semmi bajom, én többnyire nyitott vagyok a technikai újdonságok felé. A régi hűség akármim úgyis lejárt, legyen hát új digitális telefon és majd jön az üvegszálas internet. Állítólag decemberre itt is lesz, de ezt nem hittem egy percig sem. Természetesen arra nem gondoltam, hogy ez ekkora felfordulást fog okozni az életemben és visszaléphetek telefon terén két évtizedet. Először is az átállítás miatt nem volt se telefon se internet se tv.  Azt hittem valahol valaki elvágta a vonalat, ezért telefon hétfőn este, hiba bejelentés. Telefonos hölgy szerint a hibának semmi köze az új szerződéshez. Kedd délelőtt, hurrá!!! Van internet. A többit nem is néztem. Este 10-kor kiderül, hogy se telefon se tv. Közben a riasztóm riadtan csipogott, hogy nem tud kontaktusba lépni a központtal. Mobilról újabb hiba bejelentés. Telefonos fiú utána néz, elmagyarázza, hogy mi van az átállással és reményét fejezi ki, hogy a hét végére rendbe jön minden. Általában ennyi ideig szokott tartani, mondja. Mire én, de a riasztó. Elutazom jövő héten, már három betörés volt nálam stb. Vissza kérdez, hogy a riasztósok tudják ezt a digitálsi telefont? Mert nem biztos, hogy működni fog a dolog. Nagyon hálás vagyok neki, hogy felvilágosított, mert még ma is itt értetlenkednék, hogy miért nem megy a riasztó, ami ma már meg lett oldva.
De viszont kiderült, hogy egyetlen használható telefon maradt a lakásban. Csak a computerrel kapcsolatos routerbe lehet telefont bedugni. Üzenet rögzítőt felejtsem el. Nos ezzel csúnyán bele tapostak a komfort zónámba. Ha tudnék még sírni, sírva fakadtam volna.
A szerelő szerint nincs kiút, mert az EU előírta, hogy digitalizálni kell a telefonokat. Na ettől az EU előírta dologtól vörösbe borult az agyam és távoztam a helyszínről. Szegény szerelő nem tehet róla, ha neki ezt kell mondani. Én viszont a XXI. századból vissza zökkentem a XX.-ba és nem tehetek ellene semmit.

Csak csodálkoztunk

Tavaly szeptemberben Barcelonában jártunk. Minden este program volt, így mászkáltunk késő este a városban. Kellemes volt az idő és teljesen oda voltunk az "élő városért". Az emberek kint ültek, minden kávézó és étterem tömve volt, a Ramblán is végig üldögéltek a padokon, szóval minden csodásabb volt mint itthon.

Nos itthon nemigen járkálunk este az utcán. Ha rossz az idő, még a Zeneakadémiára is taxin megyünk.jövünk. De tegnap a szünetben leléptünk, mert a második részt egy rendkívül modern, 2010-ben készült, mű alkotta. A háttérben várakozó, főleg ütős hangszerek egy cseppet sem vonzottak. Tegnap itthon is igen kellemes volt az idő, így 9 óra után sétálva kezdtük meg a haza utat. Liszt Ferenc tér, Andrássy út. Minden tele. A vendéglők kávézók teraszain jókedvű népség üldögélt. Nem turisták voltak! A téren a padokon üldögéltek, fiatalok és idősebbek egyaránt. Végül buszra szálltunk, Az Erzsébet téren tömegek voltak, nem tudom mi célból, de nagyon sokan. Az óriáskerék így kivilágítva egész jól néz ki. Figyeltem erősen a buszból. Amerre elhaladtunk, mindenütt tele volt minden étterem és terasz. Itt nálunk persze már csend nyugalom és béke uralkodott. Egy embert nem láttunk a buszmegállótól hazáig, de nagyon feldobott a város hangulata. Többször kell mennünk este a városba!

Egy kis irodalom

A napokban láttam Agota Kristof. Analfabéta c. önéletrajzi könyvéből egy monodrámát. Nagyon megkapott a történet és gyorsan elolvastam a könyvet. Az előadónő ugyanis elég zavaró volt.

A történet röviden: Itthon nehéz körülmények. Papa tanító valahol falun, 6 osztály egy teremben. Ő ha unatkozik beül hátra az osztályba. Imád olvasni, már 4 évesen olvas. Olvas mindent ami elé kerül, szenvedélyesen. 1935-ben született, ez számomra már sokat mond, egyidősek vagyunk. Jönnek a rémségek, háború, oroszok. Papát lecsukják a bátyját és őt is internátusba adják, ahol a leírtak szerint elég szörnyű körülmények voltak. Nem volt elég ennivaló. nem volt fűtés stb. Tipikus háború utáni nyomor. Sztálin meghal, de nem történik semmi. Végül elérkezik 1956. Ő érettségi után rögvest férjhez megy és 56-ban a férjével és a 4 hónapos gyerekével nekivágnak a határnak. Mikor megérkeznek Ausztriába az első döbbenet, itt senki se beszél magyarul. Végül Svájcba kerülnek a francia nyelvterületre. Dolgozni kezd egy gyárban. Unalmas egyhangú munka, alkalom sincs a beszélgetésre. Szünetekben a munkatársők próbálják tanítgatni a francia nyelvre. Rámutatnak valamire és megmondják mit jelent. Lassan megtanul fonetikusan franciául beszélni, de mint írja, analfabéta marad, mert se írni se olvasni nem tud. Ő mindig is írónő akart lenni és most hiányzik a nyelv, amin álmodik, gondolkozik és érez. Őt év után beiratkozik az egyetem nyári szemeszterére. A tanár mondja, hogy minek van itt, hiszem jól beszél franciául. Igen, de analfabéta vagyok, mondja. Két év múlva kitűnőre végez.

Ezzel a regény be is fejeződik, de miután még Svájcból emlékeztem a névre, utána néztem a wikipedián. Franciául írt, sok nyelvre lefordították és több országban adták ki a könyveit. Több irodalmi elismerést, díjakat kapott. Sajnos már nem él. Érdekes lenne olvasni valamit tőle, amit magyarul írt, de erről sehol nincs egy szó se.

Persze az ember párhuzamot von önmagával. Igaz én soha nem akartam írónő lenni, de számomra nem volt akkora trauma, hogy anno egy szót se tudtam Svédül. Komolyan gondolkozom azóta is, hogy hogy is tanultam meg végül. Persze a svéd egy egyszerű nyelv, sokkal egyszerűbb mint a francia, de akkor is meg kellett tanulni. Igaz tudtam már németül, ami biztos segített valamennyire. A svédek nem tudnak németül. Kizárólag az idegen rendőrségen találkoztam németül tudó emberekkel. Jómagam is 2 év után szembesültem azzal, hogy bár beszélek és olvasok svédül, írni egyáltalán nem tudok. Aztán a szükség rávezetett, hogy kézírással másoljam az újságcikkeket és láss csodát belejöttem az írásba is. Persze nem alkottam irodalmi műveket, de amire szükségem volt privát és a munka helyemen is, megírtam.

Mi i a tanulság az egészből? Külföldre menni nyelv tudás nélkül, nagy kaland és nem kis nehézség.

Folytatás

Ma lecsuktak még egy német katonát, aki az alibit adta az elsőnek, miközben ő éppen szír menekültet játszott.
Most úgy néz ki a helyzet, hogy az első lefogott csinálta volna a terror támadást. Persze jól otthagyta volna mindenütt az ujjlenyomatát, amiből egyértelműen kiderült volna, hogy szír menekült volt a terrorista. Előkerült a lista is amin magas rangú politikusok szerepeltek, mint célpont. Pl. Gauck volt elnök és a jelenlegi igazságügyi miniszter is. Miután a kaszárnyában találtak némi Wehrmachtra utaló szimbólumot is, jelenleg az összes kaszárnya átvizsgálása van soron. Jogos aggodalom, hogy egy terrorista hálózat létezik a katonaságnál, amit ugyan több magasrangú tagad, sőt még az ellenzék se tartja valószínűnek.


MÁS

Az utóbbi napokban valami teljesen eszement óriás plakátokra lettem figyelmes az utcákon, buszmegállókban stb. Mi van? Már elkezdték a kampányt a jövő évi választásokra? Erre van pénz, vagy valamelyik család tagnak kellett hirtelen egy jó zsíros ki plakát megrendelés, Látszik, hogy kizártam magam a hazai hírfolyamból, semmit se tudok. Felvilágosításokat megköszönöm!

Egyre cifrább bűnözések

Nemrég volt a dortmundi robbantás, amiről kiderült, hogy börze spekuláció volt a cél. Most itt van az újabb kacifántos ügy.
Egy hivatásos német katona, aki egy francia-német alakulatnál szolgál, 2015 végén kiadja magát szír menekültnek. Akkoriban elég nagy volt a fejetlenség, még nem járódott be a németeknél a menekültek adminisztrálása. Azt mondta, hogy nem tud arabul csak franciául, mert a családja francia gyökerekkel rendelkezik. Franciául tényleg kiválóan beszél. Bemond egy nevet, azt állítja, hogy papírjai nincsenek, a Balkán vonalon jött, többnyire gyalog. Mindezt a szülővárosában, ahol kap is menekült papírokat, sőt később havi pénz juttatást is, bank számlára. Ezután kettős életet él. A menekült szálláson szabadon lehet járkálni, a katonaságnál pedig van lehetőség szabadnapokra vagy félnapokra.
2016 januárjában Bécsben a repülőtéren egy takaritóhelyiség wc-ben elrejt egy fegyvert. Ezt megtalálják, a helyet bekamerázzák és mikor érte ment, elkapták. Azt mesélte, hogy egy bálba jött Bécsbe és nem akart fegyverrel odamenni. Elengedik, de ettől kezdve már szoros megfigyelés alatt áll. Tegnap elkapták őt és egy társát is, valamint rengeteg helyen tartottak házkutatást, ahol begyűjtöttek fegyvereket, lőszert, mobilokat, laptopokat és irományokat. Egyértelművé vált a szélsőjobbos beállítottsága. Egyelőre még nem világos, hogy pontosan mit is akart csinálni. Vagy mint szír menekült valami terror támadást, vagy egyáltalán valamit, amit a szír menekültre kenhetett volna, aki ugye nem is létezett a fizikai valóságban. Az már biztos, hogy súlyos állam ellenes bűncselekményért kerül majd bíróság elé.
Már várom, hogy mi lesz a következő bűncselekmény. A bűnözőknek egyre élénkebb lesz a fantáziájuk.

Zseniális bűnöző

A zseniális bűnözőt Szergejnek hívják, német és orosz kettős állampolgár. 14 évesen jött a szüleivel Németországba az Ural mentéről. Tanult, villany szerelő lett és egy erőműnél dolgozik.
Gondolom nagyon ráér, mert fantasztikus tervet készített, pénz szerzés céljából. Nagyon profi módon csinált 3 bombát. Erős robbanó erővel és tele szögekkel. Ilyen szögeket a robbantástól 250 méterre is találtak. Menő dortmundi futball klub játékosait akarta megölni vagy minimum erősen megsebesíteni. Miután a futball klubnak a tőkéje a futballistákban van, úgy gondolta, hogy ha sikerrel jár a részvények ára mélyen leesik. Ezért felvett 40 ezer EUR kölcsönt és opciókat vásárolt a részvények esésére. Az utolsót már a robbantás napján a szállodából intézte.
Jó előre foglalt szobát abban a szállodában, ahol a klub megszállt. Utólag tűnt fel az egyik alkalmazottnak, hogy nagyon ragaszkodott, hogy az utcára néző szobát akar, ami direkt a merénylet színhelyére nézett. Tehát együtt lakott a futballistákkal. A szállodával szemben egy sövény van, abban rejtette el a bombákat. A klub autobusza ott kellett elhajtson a sövény előtt.A gyújtás is teljesen profi volt. Kis öröm az ürömben, hogy szerelés közben két komoly kullancs csípést is kapott, ami úgy begyulladt, hogy orvoshoz kellett mennie. Szóval volt 3 bomba és írt 3 teljesen azonos beismerő levelet, igazi ISIS szöveggel . Annyira azért nem volt igazi, mert a hatóságok már néhány órával az eset után erősen kételkedtek a valódiságban. Persze azért nyomoztak ebben az irányban is, szóba jöttek még a futbalhuligánok. Az igai okra persze senki nem gondolt, mert ez még tv kriminek is túl konstruáltnak tűnne. Egy hét alatt elkapták a pasit. Először a klub pénzügyi embere szólt, hogy valami gyanús mozgások voltak a klub papírjai körül a börzén. Aztán, nyilván lenyomoztak mindenkit aki a közelben volt és végül kiderítették, hogy onnan a szállodából intézte az utolsó opciót.
Végül is, szerencsére, csak egy futballista sérült de az se komolyan. Mint mondták a bomba és a gyújtás is igen profi volt, de az elhelyezés szerencsére nem. Így aztán az egyik bomba a busz fölött átrepült, a másik meg túl alacsonyan robbant.
Szergej élete végéig börtönben lesz, nem lesz szüksége már pénzre.
Ilyen eset még nem volt eddig a bűnügyi annálékban.

Szinház

Már megint hagytam magam belelkesíteni. Valaki szerzett jegyet, mert interneten nem lehet rendelni és kapni sehol sem lehet, a My fair Lady Centrál színházi előadására. Az általam még soha nem látott/hallott Alföldí Róbert főszereplésével.
Nos ott kezdődött a baj, hogy ez a Centrál színház, nem más mint a régi kis Vidám színpad. Nem vitás kifestették és sajnos új székeket is raktak bele, több mint 10 évvel ezelőtti látogatásom óta. Mikor leültünk már tudtok, hogy baj lesz. A székeknek kemény fa kerete van, némi kis párnázással, ami nem akadályozza a keretet abban, hogy elvágja az ember combját. Biztos ha 20 centivel nagyobbak lennénk, nem zavarna ennyire, csak akkor nem tudom hova raknánk a hosszú lábainkat, mert a sorok közt hely az nincs. Van viszont légkondicionálás, ami elég gyengére volt állítva. A Pesten már természetesnek számító 10 perc késéssel megkezdődött az előadás. Természetesen nem vártam élő zenét, de ennyire goromba gépzenét szintén nem. A színészeken "természetesen" mind mikrofon van, amitől kibirhatatlanúl hangos az egész. Lehet, hogy egy nagyobb térben ez elmenne, de ez egy pici színház. Aki ezt nem tudja természetes hanggal beénekelni, az pályát tévesztett. Egy-két kórista nő ráadásul olyan éles hangon visított, hogy borotválkozni lehetett volna a hangjával. Gyorsan kirángattam a fülemből a halló készüléket, de ez se sokat használt. Egyetlen szereplőt se ismertem, még névről se, kivéve Alföldít. Őt már sok helyen dicsőítették, így joggal vártam a színre lépését. Ő játszotta Higgins professzort. Nos a csalódás nagy volt. Nem tudom megítélni, hogy a fogsora rossz, vagy alapból kicsit selypit, de a szép tiszta magyar beszédtől messze van, még akkor is, mikor éppen nem hadar. Sajnos időnként hadar erősen, minek következtében nem lehet érteni mit mond. Egyetlen szereplő volt aki, szerintem jó volt, Mr. Doolitle a szenes ember. Nem tudom ki volt de nekem tetszett és normálisan tudott beszélni.
Feltehetően én teszem túl magasra a lécet. Rajtunk kívül azt hiszem, mindenkinek nagyon tetszett az előadás. Szerencsémre én még ragyogó előadásokat láttam remek igazi színészekkel. Talán ez az egyetlen pozitív dolog volt a szocializmusban, hogy hihetetlen módon  szubvencionálták a színházakat. Olyan szintű előadásokat, mint 1956 és a rendszerváltás között voltak, nem lehet azóta se látni Magyarországon. Sok jó darab, a klasszikusok persze, jól képzett színészekkel. Hazalátogatós időkben, minden este színházban voltunk. Gyönyörű emlékek mind a mai napig.
Ma már biztosan kevesen tudják, hogy a My fair Ladyt eredetileg G.B.Shaw írta és Pygmalion volt a címe. Ezt még az 50-es években láttam Mészáros Ági volt Eliza. Ja és ha már Shawnál vagyunk, a Szent Johannát Bulla Elma alakította az akkor Néphadseregnek címzett színházban. Ma ismét Vígszinház. Sorolhatnám napestig a kiemelkedő darabokat és színészeket, de minek.
Tegnap mikor végre szünet lett, először is nagyon örültünk, hogy felállhattunk. Elkezdtünk kitotyogni és vihar gyorsan megszületett az elhatározás, hogy ennek a végét nem akarjuk már látni. Kikértük a kabátjainkat és nagy nehezen kivergődtünk a színházból. A női wc előtt az előcsarnok teljes szélességében állt a sor. Feltehetően egy fülke van. Az utcán dohányfűst fogadott, kint álltak a füstölgők. Mi meg elsétáltunk a buszmegállóhoz, ami ilyenkor taxiként működik. Hazáig kétszer állt csak meg. Azt hiszem maradék életemben már nem fogok becsábulni egyetlen pesti színházba se, kivéve a Rózsavölgyi szalont.

Opera rendezés

Aktuális okból, térd, itthon ülök és fokozottan sok újságot olvasok. Így bukkantam rá a hírre, hogy a dortmundi opera egy irani rendezőt hívott meg a Tannhäuser rendezésére. Az első kérdése az volt, hogy mi az? Aztán kezébe nyomták a librettot és egy hét múlva igent mondott. Menet közben kiderült, hogy utálja az operát, életében ötször volt csak operában, természetesen kottát se tud olvasni és németül se tud. A rendezői példányát hátulról előre olvassa. A szöveg ott van parsiul, angolul és végül németül. Először, hogy ő megértse, aztán, hogy őt megértsék és végül, hogy tudja mit énekelnek. Az nem derült ki, hogy az énekesek milyen nemzetiségűek, de érdekes dolgok sülhetnek ki a dologból ha nem tudnak németül.
Mindezek után elmondta, hogy a darab akár róla is szólhatna, mert ő is két világban él a nyugatiban és a keletiben. Tannhäuserben valóban van egy kettősség, de az egészen más. Na és persze a zarándokok azok a menekültek lesznek és az egész a mai világról fog szólni. Fantáziám ilyenkor mindig cserben hagy. Azt még csak el tudom képzelni, hogy Elisabeth lesz az önkéntes menekült segítő, de hova rakja a rendező Vénuszt és az ő barlangját, a bachanáliával stb? Érdekes előadás lesz, az biztos. Remélem nem futok össze vele sehol.

Csoda WC!:-)

Most olvastam egy hosszú cikket a japán wc-ről. Igaz a fenék öblítős wc-t Svájcban találták ki és szabadalmaztatták is de valamiért Európában nem igazán tudott elterjedni. Egyszer belelkesedtem én is Zürichben, de rengetegbe került, no meg villany dugó kell hozzá direkt a wc mellett. Ez a 100 éves házban elég komplikáltan lett volna csak megoldható.
Amiről ma olvastam az már a kifejlesztett japán változat. A távirányítóján 34 gomb van. Ha megközelíted, kinyílik a fedele és természetesen már az előre beállított hőfokú karimára helyezheted az alfeledet. A cikk író megjegyzi, hogy miközben már egy közép kategóriás autónál is követelmény az ülés fűtése, miért hajlandók az emberek a "hideg" karimára ráülni otthon. Válaszom: nálunk fűtés van, amit a japánok állítólag nem kapkodnak el, így nemigen hideg az a karima.
No de menjünk tovább a használatban. Ügyintézés közben be lehet kapcsolni a szívó funkciót, ami rögvest leszívja a rossz illatú levegőt és illatosat fúj be helyette. Szellőztetés helyett nem rossz ötlet. Utána választani lehet a víz hőfokát, a vízsugár erősségét és a mosás hosszát. Ugyanez a szárításnál, ami meleg levegővel történik. Mindeközben persze zenéket és zajokat is lehet bekapcsolni, madárcsicsergés, vizzuhatag, tengermoraj, zene stb. Távozáskor a karima tökéletesen letisztítja és fertőtleníti önmagát. Papir egy ilyen wc-ben nincs, minden automatikusan működik.  Az ára négy számjegyű, na meg a szerelés gondolom.
Mikor ilyen szuper zsizszikről olvasok, mindig gonosz gondolataim támadnak. Most pl. mi történik ha valamiért hirtelen nincs víz vagy áram???  Maradok a klasszikus megoldásnál. Nincs szándékom Japánba utazni, de a cikk író megjegyzi, hogy külföldi turistáknak néha komoly feladatot ad a csodawc, mert a távirányítón csak japánul van minden és a piktogramok elég picik és gyengék.
Másik már normálisabb gondolatom az volt, hogy nemrég olvastam, hogy egy átlag német 46 nm-en lakik, ez 10 éve még csak 35 nm volt. Ugyan akkor az átlag japán, a rendkívül magas telek árak miatt csak 15 nm-en éli életét. Nekem furcsa, hogy plusz négyzetméterekre nem áldoznak, de szuper wc-re igen. No de ők tudják.

Hamburg

Münchent még ki se pihentük igazán és az onnan hozott náthánkat is csak éppen hogy kúráltuk ki és máris indultunk Hamburgba. Most repülővel mentünk és miután már kétszer késtem le utazás elejét a repülő késés miatt, egy nappal előbb mentünk. Hűvös, borongós, szeles időbe érkeztünk.
A szállodánk a város kellős közepén volt. Szobában fáztam. Megint egy ilyen modern de rossz megoldás, a szobákat a légkondival fűtik, de nálunk nem fűtött. 4 csillag de papucs nem volt, tehát ezzel kezdtem. Telefon, hogyne hozunk papucsot, fűrdőköppenyt is kérnek. Tekintettel a hidegre, azt is kértem. Aztán folytattam a telefonálást, jött egy műszaki ember, majd a főnöke is. Hümmögött én meg nyavalyogtam nekik, hogy fázom. Elvonultak és 10 perc múlva megjelent egy ember és vigyorogva betolt a szobába egy villany fűtőtestet. Lelki békém megvolt ezzel. A rossz időre való tekintettel, csak a belvárosban kóvályogtunk egy kicsit, az eszement drága üzletek közt. Gondolom a többnyire hideg esős időjárásra való tekintettel, a belváros tele van passzázsokkal. Remekül el lehet mászkálni bennük. Persze luxus üzletek közt. Nem láttam semmi hétköznapi üzletet, élelmiszert, drogériát, patikát stb. Ezek ki tudja hol rejtőznek.
Már a repülőtérről befele nézegettem a házakat. Nem tudom mennyire sérültek ezek a háboruban, de most csupa remek állapotú de szemlátomást az 1900-as évek elején épült házat láttunk. Ezek egyrészt vörös klinkel téglával borítottak, vagy hófehérre vannak festve. Jó lenne tudni, hogy lehet a forgalmas utak mentén ilyen hófehéren tartani a házfalakat. Singaporeben láttunk ilyet, de ott kötelező 10 évenként újra festeni a házakat. A házak stílusa szép letisztult, nem olyan gipszstukkos mint felénk, abból az időből.
Este a szállodában megettük a hamburgi népi ételt a Pannfisch-t. Ezt serpenyőben szolgálják fel. Középen hagymás sült krumpli, rajta 3 féle sült halszelet. Finom és sok volt.
Péntek délután kezdődött a hivatalos program. Találkozás, ismerkedés és már mentünk is a Die Zeit szerkesztőségébe. Ez egy nagyon komoly és nívós hetilap. Sajnos Pesten nemigen kapható. Ott két ujságírónő várt minket, meg némi enni és inni való. Elmondták, hogy működik náluk a szerkesztőség és lehetett kérdezni. Másfél óra és már hívták is a taxikat, hogy megyünk az operába. Kifogtunk egy sofőrt, akinek dunsztja nem volt, hogy mi az az az opera és hol lehet.Szerencsére az egyik útitárs kicsit kiismerte magát és előkapta a telefonját, így aztán eligazította a sofőrt.
Az operaház nagyon semmilyen. Eredetileg két része volt, elől a nézőtér és hátul a színpad és a többi. Az első rész lett totálkáros. 1960 körül építettek egy újat, az akkori stílusban. Elég ronda, viszont minden honnan remekül lehet látni. A Toscat láttuk, egy átlag előadásban. Sajnos a 3 éve itthon látotthoz képest, még ez is világcsúcs volt.Szerencsére már 17 éves a rendezés, így nem voltak modern rémségek, de a könyökömön jön ki. Mindegy, nem az opera miatt voltunk Hamburgban.
Másnap "kora hajnalban" fél kilenckor indult a városnézés busszal. Bejártunk mindent amit lehetett és kikötöttünk a St. Michaelis templomnál, ami Hamburg jelképe. Ez egy szép barok épület, ami szerencsésen többször le és kiégett. Az utolsó visszaépítésnél már simára hagyták. Nincs benne semmi fölösleges dísz, aranyozás stb. Kívül ez is klinker téglás, belül pedig sima fehér. Gyönyörűen sütött a nap, a sima üveg ablakokon át szinte világított az egész templom. A különlegessége a templomnak az, hogy összesen 4 orgonája van. A legkisebb egész fiatal és Bach orgonának hívják. A következő egy u.n. barokk orgona, majd egy romantikus orgona következik. A legnagyobb a padláson van, nem is látható és hatalmas. Az utóbbi három orgonát egy helyről lehet külön külön és egyszerre is megszólaltatni. A templom orgonása vezetett be minket a titkokba, persze játszott is mindegyiken külön és együtt is. Nagyon érdekes volt. Utána még ott maradtunk a déli rövid fohászon is, amiben főleg az orgona szólt és csak egy rövid imádságot mondott valaki.
Rövid pihenő után, kora délután ment tovább a program. Öt órakor volt a vacsora egy étteremben, majd mentünk az utazás lényegéhez az Elbfilharmoniához.
Az épületet 10 éve kezdték építeni. Két svájci építész tervezte. Rengeteg botrány, korrupció és csőd kísérte az építkezést. Egyszer 2 évre teljesen leállt. Aztán valahogy csak elkészült. Sajtón keresztűl követtem a történéseket és izgultam, hogy még megéljem a felavatását. Sikerült.
Az épület direkt a vízparton áll a valamikori kikötőben. Az egész környék átalakult az évek során, a raktár házakból irodák, luxus lakások lettek. A hangversenyterem egy régi raktárépület tetejére lett ráültetve. Nem akarom itt felsorolni a technikai különlegességeket, bőven lehet a googleben találni róla mindent, érdemes utána nézni, tényleg egyedülálló megoldásokat alkalmaztak. Természetesen az eredeti ár sokszorosába került, amit végül a hamburgi polgárok adójából fizettek.
Ennek a raktárháznak a tetején egy hatalmas tér van, ami mindenki számára látogatható. Feljutni egy több mint 800 méteres mozgólépcsőn lehet, ami egy csőben van vezetve. Egy perc alatt ér fel az ember.  Onnan egy kisebb mozgólépcső vezet a hangverseny teremhez. Ha sikerül lifttel menni, ez a 8. emelet. A Hangverseny terem "földszintje" a ruhatárakkal a 11. emelet. A ruhatárak mentén helyenként olyan ferde a fal, fáradt fehérre festve, hogy nem csak én vertem bele a fejem a falba, mert az erős ferdeség szinte láthatatlan volt. Ezután jött a kín. Igen rosszul konstruált magas lépcsőfokokon lehet feljutni a 13. emeletre, ahonnan bejuthatunk a nézőtérre. Első este egy zongora koncert volt. Lang Lang lemondta, helyette egy Igor Levit nevű fiatal orosz zongorista jött. Remekül játszott. A terem akusztikája tényleg fantasztikus. Az embernek az volt az érzése, hogy egy normál szobában ül és mellett szól a zongora.
Az akusztikát Mr. Toyota csinálta, milliméterre van minden bemérve és beállítva. Viszont az ülések. A sorba bemenni egy igen keskeny kis részen lehet. Mikor leülünk a térdem az előttem ülő feje fölött volt. Nem volt semmi féle korlát vagy egyéb a sorok között, nem csak én féltem, hogy belépek véletlenül a sorok közti lukba és nyakamat töröm. Kvázi vigyáz állásban kellett végig ülni az egész estét, lábat mozgatni nem volt hova. Nem kis kaland volt kijutni a teremből és végül is találkozni a csoporttal haza szállítás céljából.
Utolsó nap, vasárnap, csak félt ízkor kellett indulni, viszont átállítottuk az órát, tehát nem volt több időnk az alvásra mint előző nap. A program egy szimfonikus hangverseny volt, ismét az Elbfilharmoniában. Már kicsit rutinosabban vettük az akadályokat, egyből megcéloztam a liftet. Igaz ez kétszeri sorbaállást eredményezett, mert nem minden lift megy egészen fel. Ezúttal a 15. emeleten volt helyünk. Nagy megkönnyebbülésünkre itt több láb helyünk volt és korlát is volt a sorok közt. A terem nagy zenekarral is fantasztikusan szólt. Az utolsó szám egy Korngold nevű zeneszerző, aki R.Strauss kortársa volt és csoda gyereknek indult, sinfoniettája volt. Kellemes zene, de a lényeg, szerintem, az volt, hogy rengeteg ütős hangszer volt benne, valamint 2 hárfa, zongora és harmónium is, ami ragyogóan érvényesült ebben a teremben.
Ebéd után egy 3 órás túrára mentünk a container kikötőbe. Állítólag az egyik legnagyobb és az automatizált része a legmodernebb. Megnéztük a tengerészek otthonát is. Az egész nem tudott nagyon megfogni engem. Utána a szállodában még beszélgethettünk az Elbfilharmonia sajtó referensével. Visszafogtam magam. Tudom, hogy ez az ottaniaknak egy drága presztízs objekt, amit nem illik bírálni. Volt persze aki bírált, de sokkal szerényebben, mint én tettem volna, ha őszinte lehetek.
Összefoglalva az épület kivűl gyönyörű, remek kilátás van körben a folyósokról a kikötőre és a városra. Rengeteg technikai és esztétikai csoda bele lett építve. Viszont ha már lépcső, legyen kényelmes. A lifteknek nagyon kicsi a kapacitása a több mint 2000 emberhez képest. Női wc-ben kettő fülke van emeletenként. El lehet képzelni a sorokat. Szünetben nincs semmi leülési lehetőség. A hosszú mozgólépcső nagyon impozáns és eredeti, de olyan mint a tű foka. Csak azon át tud távozni mindenki, leszámítva a kevés liftet. Régi operaházakban megért az ember ilyesmit, de a XXI. században több komfortot és ésszerűséget vártam volna el. Az építészeknek volt egy álma és ez alá rendeltek mindent. Vegyes érzelmekkel gondolok vissza az egészre, nem hiszem, hogy akarnék még egyszer menni oda.

München

Immáron harmadszor mentünk ilyen kultur utazásra Münchenbe. A várost már ismerjük, nem is nagyon érdekes. A programokon volt a hangsúly.
Első este a Falstafot néztük, hallgattuk az operában. Egyúttal rájöttem, hogy rengeteg a lépcső a házban. Ezt eddig soha nem vettem észre, mert eddig nem fájt a térdem. Ezt az operát egyszer láttam, valamikor ifjú koromban. Már csak igen halvány emlékeim voltak róla. Nem olyan mint a többi Verdi opera, amiből sok ária a fülemben van bármikor ha eszembe jut. Öreg kori mű, az utolsó amit Verdi irt, szép zene, de igazán nincsenek is benne nagy áriák. Az egyetlen vígoperája. Szépek voltak a hangok és a finálé talán túl volt játszva. Minden esetre be volt dobva, hatalmas kórus, gyerek és felnőtt táncosok. Tele lett a hatalmas színpad. A rendezés a minta példánya lehetne annak, hogy modernül is lehet egy operát rendezni, anélkül, hogy az ember haját tépve bánja a napot, amikor a jegyet megvette. Díszlet nem is volt, csak egy hatalmas srégre állított tányér, ami időnként forgott a szereplőkkel. Nem oktalanul. Nagyon ki volt találva az egész. A történet Shakespeare: Windsori víg nők c. darabja alapján készült.

Második este hangversenyen voltunk. Egy új zenekar játszott, akik most nagy sikerrel turnéznak minden fele. A karmester fantasztikus egyéniség, megjelenése elég sátáni (nekem). Sok mindennel foglalkozott Orosz országból Permből jött . Ott tanult, de született görög. Kitalálta magának ezt a főleg fiatalokból álló zenekart és szemlátomást bejött neki. Szerintem komoly szimfonikus zenekarnak kicsi a társaság. Első részben Mozartot játszottak, arra bőven elegen voltak. Szintén orosz nő volt a szólistája a Mozart hegedűversenynek, amit elég egyéni módon adtak elő. A nő érdekessége, hogy mezítláb játszik. De jó volt, tetszett. A második részben Beethoven 3. Szimfóniáját játszották. Nos ott kevesen voltak. Talán ezt elkendőzendő állva játszott az egész zenekar. Hogy ez mire jó, az nem derül ki. Főleg az első hegedűs gyereken szórakoztam, aki nagyokat lépdelt, szinte szökdécselt időnként. Először azt hittem lány, de aztán kiderült, hogy mégis inkább fiú.
Nagyon lelkesek voltak. Nem csak a hegedűs lány, de a végén az egész zenekar is ráadást is adott. Közönség méltán tombolt, látván a nagy lelkesedést a zenekar részéről.
Ez a hangverseny egy Gasteig nevű házban van, ami kizárólag koncert terem. Kb. 25 éve építették, elég hülyén. Teljesen zegzugos, több emeletet több lépcső köt össze. Félemeletek totál el lehet tévedni. A vezetőnk külön felhívta a figyelmet, hogy jegyezzük meg hol megyünk be, hogy a végén vissza találjunk.

Harmadik este ismét az Operaház, Umberto Giordano: Andrea Chenier. Nos ezt az operát, néhány éve láttam filmen. Már akkor se szerettem. Gyenge de ellenszenves történet nem túl érdekes zene. Viszont fantasztikus áriák vannak benne. Anno Callas is kiszúrta magának, aztán azóta se játszották. Münchenben pl. most volt a bemutatója és az operákban igen járatos vezetőnk se látta még soha. Most itt összejött két fantasztikus, jelenleg világsztár énekes, Anja Harteros és Jonas Kaufmann. Miattuk érdemes volt a nemszeretemet is végig nézni és hallgatni. Ilyesmit élőben nem sokszor kap meg az életben az ember lánya. A rendezés nem volt túl jó. Emeletes díszlet volt, leginkább babaházra hasonlított. Sajnáltam a szereplőket, nem csak a lépcsőn le föl mászkáért, hanem az általában igen kevés hely miatt is.

Közben volt egy  félnapos kirándulás egy bencés kolostorba. Nem volt izgalmas, ennél már szebbeket láttam ott.  A beígért csodálatos panoráma az Alpokra, sajnos felhőkbe burkolózott.
Ezzel vége is volt a hivatalos programnak, illetve még bucsu vacsora volt utána, ahol megjelent az egyik mezzo szoprán az operából és igen kellemesen elbeszélgetett a társasággal.
Utolsó nap már csak magunkban lógtunk, nézegettem üzleteket stb. Az első 3 nap a lábamat nem tette ki a városba. Közelben volt a piac. Sajnos nem igazán volt piac nap, így a standoknak csak egy része volt nyitva. Elbámészkodtam a választékon, mint mindig ha valahol külhonba üzletbe járok. Már idei német spárga is volt, meg a 10 féle gomba, a rengeteg minden féle gyümölcs. Biztos drága, de legalább van. Megvenni nem kötelező.
Tegnap megint vonatra ültünk és kb. 8 óra leforgása alatt haza is értünk.