Újság

Azt hiszem elég kora gyerekkorom óta, lelkes újságolvasó voltam/vagyok. Akár hova költöztem, rögvest előfizettem a helyi újságra. Nekem ez a reggelihez tartozik és most jobban hiányzik mintha nem reggeliznék.
Tudom a neten is lehet újságot olvasni, de nem csészével a kézben elheveredve a szófán. Elvonási tüneteim vannak, mióta nincs Népszabadság. Reggelente tétován ténfergek a lakásban, nem tudok mihez kezdeni. Igaz most mint új adónem belépett a heti többszöri német újság vásárlás. Nem olcsó szórakozás és nem is az igazi élvezet. Mert most holnap reggel fogom a ma vett újság második részét elolvasni. Szerencsére rengeteg az olvasni való bennük, de én a gyors apró híreket kedvelem, nem a lepedőnyi cikkeket, kora reggel. Egyszóval nyűgösebb lettem mióta nincs Népszabadság, ami nem volt egy kiváló megbízható hírforrás, de kézbe lehetett venni. Még nem találtam alternatívát. Vettem ezt, vettem azt, több már nincs is, mint kettő, de egyik se tetszett. Mit tegyek? Disszidálni már nincs kedvem.

Kabát történet

Valamikor nagyon régen, több mint 20 éve az biztos, vettem egy u.n. átmeneti kabátot. Szép teveszőr darab volt, elég drága, ha jól emlékszem. Még dolgozni jártam benne anno és nagyon szerettem. Aztán vagy 15 éve, észre vettem, hogy az ujja vége bizony kicsit megkopott. Felajánlottam a kabátot az akkor "még csak" nyolcvan valahány éves barátnőmnek. Örömmel elfogadta. Mesélte később, hogy 1 centivel lerövidítette az ujját és élvezettel hordta. Később egyszer azt is mesélte, hogy mint hosszú kabát kezd nehéz lenni, ezért lerövídítette háromnegyedesre és nadrághoz hordja.
Ma ott voltam az immáron 102 évesnél és előveszi a kabátot a szekrényből. "Vedd vissza!, még mindig nagyon jó, vigyáztam rá mindig, mint mindenre amim volt." Hiába szabadkoztam, felpróbáltatta velem a kabátot. Remekül állt, az ujja egy hajszálnyit rövid, de abszolúte hordható.
Elhoztam és hordani is fogom. Szerintem jobb, mint amit tavaly vettem itthon. Most gondolkozom, kinek lenne jó a tavalyi, majdnem új, kabátom.

Bécs

Megint eljött az idő, amikor pecsétes papírral kell igazoltatnom, hogy még élek. Ronda az idő, de jobb egyhamar nem lesz. Felvetettem, hogy talán aludjunk kint egy éjszakát, de B. lebeszélt róla. Na szóval kelés reggel 6-kor. Ez már eleve rossz, rosszul vagyok, megy a hasam, a szokásos műsor. Ezen változtatni nem tudok, ki kell bírni. Mire jön a taxi, már kicsit jobb.
Kilépek a kapun és kiderül, hogy két darab balkezes fekete kesztyűt vittem magammal. Na ez is jól kezdődik. Persze korán kint vagyunk, lemegyünk a metroba, mert ott melegebb van, mit fent. Vonat jön pontosan és 2óra negyven perc alatt ki is érünk. Kicsit eltévelygünk az új csoda pályaudvaron, de végül is megtaláljuk azt a kijáratot, ahonnan csak rövid séta a kívánt villamos megálló. Közbe bementem egy trafikba, így hívják még mindig, és vettem egész napos villamos, metro stb. jegyeket.
Villamosról sikerült egy megállóval hamarabb leszállni, esett az eső, fújt a szél, nagyon utáltam az egészet. Az ügyet 3 perc alatt elintézték, mehettünk tovább. Ha egyedül vagyok, akkor fordultam volna vissza és fel a legközelebbi vonatra. Nem voltam egyedül, tehát be a városba, nézni ezt meg azt. Szokásos műsor, Kärtnerstr., Graben. Sok új üzlet van, ha nem lett volna rusnya idő még nézelődtem is volna, így viszont alig volt ember ami szokatlan. Jó időben nem látszik az embertől az üzlet. Megállapítottuk, hogy a régi koldusaink helyükön voltak, viszont óriási konkurencia is van. Ennyi koldust én még nem láttam ott a belvárosban. Keresgéltünk, hol lehetne ebédelni, de egyszerűen nem találtunk semmilyen értelmes helyet. Ha egy étterem délben 1-kor teljesen üres, oda nem megyek be. Az ismert turista vendéglőkbe se megyek, irány a Mariahilferstr. persze metroval. Ott se láttunk semmi értelmeset. Végül az egyik üzletben, ahol vettem valamit, megkérdeztem az eladót, hogy mi ajánlana  itt a közelben. Kérdezte, hogy olaszt vagy osztrákot akarok. Az utóbbit persze. Elmentünk, egy igen ócska kávéház volt és ilyen ócska kaját én még sehol nem ettem. A méreg az volt, hogy semmivel se volt olcsóbb, mint a mi kis régi éttermünk, ami bezárt. Ezek után már csak élelmiszer üzletbe mentem, ahol beszereztem a csokoládéport, ami itthon valahogy kiment a divatból és irány a pályaudvar. Mire kiértünk pont elment a railjet, de sebaj pont egy óra múlva jön a Hortobágy express. Bevonultunk a váróterembe, ami fűtött és kulturált, igaz csak érvényes jeggyel lehet bemenni. Olyan jól elüldögéltünk, hogy a vonatot majdnem lekéstük. Igaz egy óra múlva jött a következő, de azért annyira mégse volt jó ott ülni. Az igazi kaland érkezéskor volt.
Ezen a Hortobágy expressen nem volt semmi kiírva és bemondva se. Néztük az órát, 2 perc múlva kell Kelenföldre megérkezni. Kivonultunk az ajtóhoz, a vonat szépen megállt. Peron volt, de különben tök sötét. Megnyomom a gombot az ajtó kinyílik. Nézegetek kifelé csak a sötétség, sehol semmi. Leszálljunk, ne szálljunk? Jön az étkező kocsiból egy erősen beborozott osztrák és elmagyarázza, hogy még 10-15 perc Budapestig. Igen, a Keletiig, gondolom én. A vonat csak áll, ajtó nyitva és nem történik semmi. Közben hallunk távolról valami hangos bemondót, hogy áthalad valami vonat, de a mi vonatunk csak áll a sötétségben. Kalauz persze sehol. Nagy sokára bezáródik az ajtó és elindul a vonat. Belenyugszunk, hogy akkor bemegyünk a Keletibe, leültünk az első adandó helyre. Közben jött egy külföldi, aki nem tudta hol van. Budapest central a következő megálló, igen. Erre megindult egy csomó nép, valami csoport lehetett, hatalmas kofferekkel és teleállták az egész folyosót. Nemsokára a vonat lassít, kinézünk, Kelenföld. Gyorsan összekaptuk magunkat, áttörtünk a koffereken, magyaráztuk, hogy tévedés,elnézést, a következő lesz a "central" és nagy üggyel bajjal leszálltunk.
Ebből az igazi magyar vonatból csak egy van kifele és az jön vissza délután. Különben valódi osztrák railjet közlekedik, amin képernyők vannak és bemondanak minden megállót két nyelven. Ezentúl kerülni fogom a Hortobágy expresst.
Ebbe a semmi útba halálosan elfáradtunk, pedig igazán nem gyalogoltunk sokat. Mindkettőnknek minden tagja fájt, este 10-kor már beszédültem az ágyba. Ha megint menni kell kint alszunk. Nem nekünk valók már az ilyen utak sem.:-(

Gibraltár, meg más is.

Emlékezetes első marbellai tartózkodásunk alatt férjem minden áron el akart menni Gibraltárba. Nekem semmi kedvem nem volt, mert csodás volt az idő, jó meleg és nem volt kedvem a bogárhátu autóban utazgatni ilyen időben. Ráadásul tudtam, hogy a határ le van zárva, azt ugyan nem, hogy milyen mértékben. Szóval vasárnap délután elmentünk. A határ hermetikusan le volt zárva. Mindkét oldalon állt egy csomó ember és a dróthálón át beszélgettek. Elég abszurd látvány volt számunkra, mi ugye a DDR határt is jól ismertük. Ez az állapot évekig tartott. Barátnőm mesélte, hogy nagy ritkán hajóval jöttek át, meglátogatni a lakásukat a Skolban. Ez mint mondta nem volt se olcsó se egyszerű. A hajót Esteponában hagyták, ahol akkor még megfizethető áron lehetett "parkolni". Onnan aztán busszal jöttek Marbellába. Külföldi hírekben mostanában, sokat emlegetik ezt az állapotot. Gibraltárt még majd csak  csak eltartják az angolok, de mi lesz la Lineával? Ez most ott a kérdés.

Vissza térve az Erkel szinházbeli "élményemre" el kell mondanom állandó felháborodásomat. A londoni királyi filharnonikus zenekar játszott frakkban természetesen. A karmester valami orosz valamilyen ruhában, ami azért rendesen nézett ki ha nem is tetszett. Ezek után kijön Baráti Kristof Kossuth és egyéb díjas, Paganini versenyt nyert hegedűs. Van rajta egy ócska gyűrött nadrág és egy sötét ing. Kicsit már pocakosodik a fiu, így a hasa alatt volt az öv. Sajnos a lábát nem láttam, de elképzelhető, hogy koszos volt a cipője.
Mindez onnan jutott ismét az eszembe, hogy tegnap mutatták röviden a jelenlegi abszolut sztár tenort Jonas Kaufmannt, aki a nápolyi operaházban adott olasz dalokból hangversenyt. Nagy esemény volt, mert még a miniszterlenök is ott volt. Zenekar, karmester, természetesen frakkban. Ő viszont egy ócska jeansben, felette ugyan mellény és zakó, aminek olyan volt a mintája, mintha tussal lespriccelték volna a szürke anyagot.
Amin háborgok, hogy nem tisztelik ezek az előadók sem a zenekart ami nélkül ugyan mi lenne velük, se a közönséget? Szemlátomást nem és ha egy Kaufmann megengedheti magának, akkor Baráti Kristofnak se kell felöltözni rendesen. A rossz példa hihetetlenül ragadós tud lenni.