Bözsik, 1. rész

Ma voltam Bözsink lányánál, aki tegnap lett 75 éves. Elég változatos út volt, "váltott lovakkal", villamos, metro és taxi tettem meg. Nagyjából a repülőtér távolságra lakik.
Bözsi kb. 14 évesen került a nagymamámhoz, még születésem előtt és aztán kis megszakításokkal az egész életét velünk töltötte. Értelmes volt és intelligens. Az utóbbi az, amit nem lehet megtanulni arra születni kell. Szeretett volna ő tanulni, a tanító és a pap is győzködte az anyját, hogy tanítasa, de a mamának a pénz kellett. Papa meghalt valami balesetben és a mama az eredeti két gyerekéhez még a fél faluval összefekve szült még hármat. Bözsi fél életében szégyenkezett az anyja miatt.
Szóval Nagypapa megsajnálta a lányt, akit az anyja egy kocsmába adott be szolgálni és rábeszélte nagymamát, hogy jól fog jönni a segítség. Nagymama aztán helyére rakta a mamát, takarékbetétet nyitott Bözsinek, hogy gyűjtse ott a megtakarított pénzét a stafírungra.
Aztán én is megszülettem, elkészült a ház és anyámnak is kellett segítség,ilyen a véletlen, őt is Bözsinek hívták. Ő lett a Kisbözsi a másik meg a Nagybözsi.
Kisbözsit is nagyon szerettem, aki jött velünk Szegedre, a világ kerek volt. Megszületett a hugom és alig pár hónapos volt, mikor Kisbözsi táviratot kapott otthonról, hogy a nővére haldoklik, agydaganat, azonnal menjen. Ment és ott is maradt először csak a temetésre. Aztán visszajött és könnyek közt előadta, hogy ott maradt a sógora 3 kisgyerekkel, ő nem hagyhatja magára őket, férjhez megy a sógorhoz. Ez lett. Anyám enyhe pánikban kereste a megoldást és hirtelenjében kölcsön kérte nagymamától Bözsit, aki nem akart jönni, csecsemővel ugyan mit kezdjen stb. De azért jött átmenetileg, amíg nem találtuk meg a nagyszájú Bözsit. Ő a környékbeli tanyákra valósi volt és nem véletlenül kapta tőlünk a nagyszájú melléknevet. Akkor már hamarosan mentünk ki a tanyára, a bombázások miatt, ahol aztán Bözsi elemében volt. Volt vagy kétszáz csirkénk, libáink, amiket Bözsi lelkesen tömött. Igazán értett a falusi munkákhoz. Mikor feljöttünk Pestre 44 őszén, ő nem jött velünk és később se hallottunk felőle semmit.
Kisbözsit többször útba ejtettük háború után, mikor apám állandóan úton volt. Szült még két saját gyereket és egy igazi falusi asszonyság lett belőle.
Amíg mi 1944 nyarán a tanyán voltunk és nagymamáék is velünk voltak, Bözsi lakott a házban és tartott mindent randben. Egyszer csak jelentkezett, hogy férjhez megy egy cipészhez. A lagzi nélkülünk zajlott nagypapa húga és férje voltak jelen, a vacsora is nálunk volt. Bözsi a férjével a Szövetség utcába költözött és távfelügyelte a házat. Ősszel mikor mi is felérkeztünk Pestre a belvárosban laktunk egy kölcsön lakásban. Bözsi se jelentkezett nagymamánál, ami nem csoda, hiszem állandóan bombariadók voltak.
1945 márciusában, anyám éppen vissza jött szegedi felderítő útjáról, megjelent Bözsi. Kiéhezve, soványan és állapotosan. Nagyjából végig éhezte az ostromot.
Anyám aki ostrom alatt megfogadta, hogy ha túléljük, örökbe fogadunk egy hadiárvát, rögtön tudta, hogy megvan a gyerek.

Bözsik 2. rész

1945 árilis 28.-án aztán megszületett Mari. Nagyon kicsi koraszülött csecsemő volt. Bözsi, aki nem lelkesedett a csecsemőkért és anyám aki imádta a csecsemőket, hamarosan felhozták normál méretre. Volt persze dráma is, mert Bözsinek begyulladt a melle, nem tudott szoptatni. Anyám aranyért, szó szerint, szerzett anyatejet Marinak, fejlődött is szépen. Megvolt a régi gyerekorvosunk, megkapta az oltásokat meg mindent amit kellett.

Mikor 1949-ben vissza jöttünk Pestre, Bözsi persze jött velünk. Mari addigra anyunak és apunak hívta a szüleimet és Bözsikének az anyját, ezt hallotta tőlünk, neki így volt természetes. Pesten Bözsi már eljárt dolgozni, anyám még otthon volt és felügyelte Marit. Bözsi férje minden keresés és nyomozás ellenére se került elő, így végül holttá nyilvánították. Bözsi valahogy megtalálta férje volt kollegáját és az lett a vége, hogy az megkérte a kezét. Esküvőn persze ott voltunk, apám volt a tanu. Második férj nagyon rendes ember volt, Marit saját gyerekeként szerette. Szereztek egy lakást, elköltöztek. Bözsi valami tejivóban dolgozott.
1956-ban mi maszekok lettünk. Szerencsére hónapokon belül beindult az üzlet, már nem volt elég amit én termeltem. Kézenfekvő volt, hogy megkérdeztük Bözsit. Nem sokáig tétovázott, bizott bennünk. Természetesen jobban keresett mint a tejivóban, rendesen be volt jelentve az első perctől kezdve. Ezután 9 évig ültünk egymás mellett és szorgosan, többnyire versenyben egymással dolgoztunk. Sokat dumáltunk, bolondoztunk is közben. Apró tréfa volt, mikor Bözsi a napok óta üldözött egeret sikeresen agyonütötte egy seprüvel a pincében. Én nem voltam otthon éppen. Mikor haza értem, nem rohantam rögvest a géphez, Bözsi viszont nógatott, hogy sok a munka ülj már le. Mikor leültem, ott találtam a döglött egeret, szépen beheggesztve egy nylon zacskóba.:-)
Közben voltak persze bedolgozóink is szép számmal, de mi ketten Bözsivel voltunk anyám cégében bejelentve, mint betanított munkások. Távozásom után Bözsi maradt egyedül. Óriási segítség volt szüleimnek, mert minden munkamenetbe besegített. Mikor anyámék kiutazhattak, Bözsire maradt a cégvezetés, természetesen kifogástalanul ment minden.
Az esküvőmre anyámékat nem engedték ki. Apám elintézte Bözsinek az útlevelet, megváltotta a vonatjegyet és Bözsi volt a családom képviselete az esküvömön.
Aztán meghalt anyám. Bözsi férje már régebben meghalt, a lánya férjhez ment és felépítették a házat Rákosborzasztón. Ez volt Bözsi nagy vágya, kertes ház. Már nyugdíjas korban volt, de azt mondta, amig apámnak szüksége van rá az üzletben addig marad. Jó pár évet ráhúzott még. Apám úgy felnyomta a fizetését az utolsó években, hogy több volt a nyugdíja, mikor felszámoltak mindent, mint apámnak.
Mikor haza költöztünk. Apám már nem élt, Bözsi sírt örömében és megkért, hogy vigyázzak az ő Marikájára, ha ő már nem lesz. Nos igyekszem.
1995 februárjában meghalt Bözsi márciusban a férjem. Sötét idők következtek.

Első szerelem

Húsvétkor meghalt életem első és utolsó plátói szerelme, és örökös barátom, haverom, időnként legjobb barátnőm. 88 éves volt és sajnos az utólsó időkben már meglehetősen demens.
15 éves voltam, mikor Szegedről Pasarétre költöztünk. Akkor még miénk volt a ház, amiben 2 nagy lakás volt. A felsőben laktunk mi az alsóban egy házaspár két nagy gyerekkel. A fiuból lett a nagy szerelem. Ő akkor 18 éves volt. Valamikor nyáron költöztünk be. Szüleink hamar barátságba kerültek. Mindannyian lelkes bridzsezősek voltak, így hamar meglett a házi bridge party. Mi egy ideig kerülgettük egymást. Mindketten, szerelemben, tudatlanok voltunk és szégyenlősek, vagy gátlásosak? Aztán elég hamar kiderült, hogy a kutyákat véletlenül mindig egyszerre vittük sétálni. Nekik egy németjuhászuk volt nekünk egy tacsink. Hamarosan ezek lettek a környék legtöbbet sétáltatott kutyái. L. remekül zongorázott és amúgy is az egész család komolyzene kedvelő volt, de hangversenyekre csak mi jártunk. Feltehetően a szülőknek pénze se lett volna ilyesmire, mi viszont sokszor belógtunk vagy valahol fent a tanulóknak fenn tartott helyeken ültünk, olcsón. Első évben ezen kívűl nem is volt soha más programunk. Boldog időszak volt, az összes borzalom ellenére.
Csak egy apróság, az iskolában  hatvanan voltunk egy osztályban! A tanárok nagy része eredetileg a Lónyaiban tanított és nyugdíjból jött vissza. Én attól kezdve a gimnáziumban már nem tanultam semmit. L. okos volt. Még a régi 8 osztályos gimnáziumba járt. Az ott kapott műveltség egy komoly kincs volt. Ezt tapasztaltam később Emberemen is, aki szintén kijárta szépen a piaristáknál a 8 osztályt. Ha az ember egy okos fiuval van együtt, az nagyon inspiráló. Rengeteget olvastunk együtt. Aztán egy nyáron, ránk bízták az ő papájának elég nagy könyvtárát, hogy portalanitsuk, rakjuk rendbe stb. Nyári szünet volt. Én mellesleg akkor náluk kiolvastam Jókai összes műveit is pl. No de találtunk egy igen érdekes könyvet: Kama Sutra, amit persze mindketten nagy érdeklődéssel elolvastunk. Ezután már elvben tökéletesen képzettek voltunk a testi szerelmet illetőleg, de a gyakorlatban mindig megmaradtunk a csókolózás mellett. Eltelt egy év mire odáig eljutottunk, de igy volt ez szép. Akkoriban ő egy hősszerelmes lovag volt, aki teleholdnál nyitott ablaknál játszotta nekem a Mondschein szonátát és ilyenkor tavasszal leszedte séta közben az öszes kinálkozó orgonát. Magas fiu volt.
Ősszel aztán egyetemre kezdett járni és én minden nap korábban keltem, hogy együtt mehessünk reggel a villamoson a fogasig. Aztán elérkezett az első egyetemi táncdélután, ahová csak azért mehettem el, mert L. savanyú nővére is jött. Ő is a műegyetemre járt. Nem járt akkoriban sok lány a műegyetemre, így hatalmas sikert aratott L. velem Ő maga nem táncolt, nem tudott, nem volt hozzá egy cseppnyi érzéke se. Nekem csak az utóbbi volt, mert az iskolai táncórákra nem járhattam, Apám nem egyezett bele. Jöttek sorba a fiuk én meg elküldtem őket, mert "idegennel nem táncolok". Valahogy aztán szép sorban bemutatkoztak és a végén nem tudom ki volt féltékenyebb L, vagy a nővére, akiért nemigen kapkodtak. Körülöttem gyorsan kialakult egy társaság, hívtak minket L.-t és engem, házibulikba, amit akkoriban zsurnak hívtak. Nálunk is több ilyen megmozdulás volt, bár apám nagyon háborgott és L. mindig sanyarú arccal ülte végig a dolgot.Az osztály társnőim viszont élvezték az egyetemista fiukat.

Első szerelem, folytatás.

Két év után kezdődtek a féltékenységek. Eleinte teljesen oktalanul. Aztán angol óráról mentem haza. Te jó ég! Már akkor is angolul tanultam. Az egyik fiú tudta hova járok és odajött elém. Elkísért, felszálltunk a buszra és mikor leszálltunk L. állt ott a megállóban. Óriási balhét rendezett és látni se akart többé. Nos ez kicsit nehéz volt, mert ugye egy házban laktunk, a családunk örökké átjárt egymáshoz, lakásajtók mindig nyitva voltak, szóval nem volt kellemes. Aztán hipp-hopp a sors megoldotta az ügyet. A házunk akkor már államosítva volt, lakóként lakhattunk ott. Először L. apját nevezték ki egy vidéki egyetemre professzornak, majd nálunk derült ki,hogy okosabban tesszük ha elköltözünk. A házat aztán, mint kiderült a házmesterné segítségével, hamarosan a belügyminisztérium vette át.
Telt múlt az idő. L. eljegyezte magát egy lánnyal, nemigen találkoztunk, de már rég nem voltunk haragban. Egy nap apám újságolta, hogy véletlenül találkozott L. nagybátyjával, aki mesélte, hogy L. súlyos beteg, egy nagy műtétje volt, bél TBC, mondta a kórház nevét, ahol fekszik. Másnap munka után rohanvást mentem a kórházba. A kép mai napig a szemem előtt van. L fekszik az ágyban a két lába kilóg az ágy rácsai közt, hosszú fiú volt. Egyik oldalán ül a mama, a másikon a menyasszony.
Mama utált engem, mert a kitelepítésekkor, mikor nagyon rezgett alattunk a léc, tudtuk, hogy rajta vagyunk a listán, L. kijelentette, hogy ha jönnek értünk, én lemegyek hozzájuk és ő feleségül vesz engem, mert nem engedi, hogy engem elvigyenek. A veszély már rég elmúlt, de a mama utálata megmaradt. Szóval állok az ágy végénél, L. meztelen lábai előtt, amikor megszólal: Elmehettek nyugodtan haza, Gy. most már itt marad, amíg lehet. Ezután minden nap mentem a kórházba, Mama és menyasszony már soha nem volt ott mire odaértem.
L. ezután rehabra a szülőkhöz ment és megkezdődött a napi levélváltás. Vidéki magányában feléledt a szerelem, de én már nem akartam. Sajnáltam, hogy annyira beteg, szánalomból nem kezdek semmit újra. Mikor meggyógyult és visszajött Pestre el is múlt nála az egész. Rengeteg nőügye volt, mindent elmesélt én is neki a fiú ügyeimet, a legjobb barátnőm lett.
Aztán elmentem, nem tudtam róla semmit. Apám írta egyszer, hogy megnősült. Mikor kezdtünk haza járni a belvárosban többször belé botlottunk. Sajnos egy nagyképű sanyarú fura alak lett belőle. Fel akart vágni nekem. Tényleg befutott mint külkeres mérnök. Három nyelven beszélt és dolgozott, de ettől még nem kell nagyképűnek lenni. Ezt persze meg is mondtam neki és lassan visszatért normálisba ha velem beszélt. Közel laktak apám lakásához, többször beugrott kicsit dumálni ha itthon voltam, de hiába hívtam a feleségét is, soha nem hozta el. Régi haverok közt, már vicc téma volt, hogy engem szégyell a felesége előtt vagy a feleségét, én előttem. Végül is, már mikor egyedül voltam a Zeneakadémián ismertem meg a feleséget. Nekik is akkor volt bérletük mint nekem. Mindig ragaszkodtak hozzá, hogy haza vigyenek. Nagyon kedves értelmes nő a felesége. Nem lehetett könnyű élete az drága L. barátommal, akinek később a hűség nem volt erőssége, meg különben is.

"Élmények"

Ma csak ide a sarki Sparba mentem. Előttem csak egy hölgy volt a kasszánál, tisztes távolságban vártam a soromra. Egyszer csak elém somfordál egy kétfogú cigányasszony, kezében két sörrel és kérdi, mehet-e elém, mert nála csak ez a két sör van. Gyorsan előre hessegettem. A keze alighanem nem látott szappant az elmúlt hónapokban. Lerakta a söröket a szalagra és kiszámolva előkotorta az árát. Nyilván itt koldul valahol. Elment, készültem kipakolni a kosaramat. Kasszás nő leintett: tessék várni egy kicsit és gondosan elkezdte fertőtleníteni a szalagot, Mondom neki: sört reggelire? miért ne? Folyékony kenyér.
Ezután átballagtam a túloldali patikába. Taj szám, mondom. Erre kiadják ugyanazt a kevés gyógyszert amit már vagy 1 hete kiváltottam és keveselltem. Úgy látszik fent ragadt a felhőben, ami nem baj. Legalább meg van az az adag, amiről eredetileg is szó volt. Nem valami narko, hanem közönséges vérnyomás csökkentő. Altató és nyugtató az hiánycikk, még szerencse, hogy van raktáram belőle.
Ezután jött a nap fénypontja. Beszóltam a minden kacatot áruló üzletbe az ajtóból, hogy van-e locsolóslagra való akármi, ami szétszórja a vizet. Van persze de (és most jön az első sokk) kérdezze meg a férjét, hogy milyen átmérőjü kell. Persze, hülye és szőke is, öregasszony még biztos nem hallott háromnegyed colos meg 1 colos csövekről soha. Majd a férje megmondja neki és ha nincs férje?
De ez még csak a kezdet volt, mert a tulaj szólt, hogy minden féle maszk is kapható nála. Megköszöntem, hogy már van, sőt kézfertőtlenítőm is van már. Mire jött a következő, szó szerint:
Van itt minden. Jól csinálja Orbán, nagyon jól. A hülye EU meg mehetne a francba.
Nem álltam meg és közöltem vele, hogy van akik még jobban csinálják, pl. a Svédek. Mire ő: A svédeket utálom azzal a hülye gender dolgaikkal. Elhiheti nekem, nekem van ott ismerősöm, teljesen tönkre teszik a társadalmat vele.
Ezután halkan közöltem, hogy én svéd állampolgár vagyok és gyorsan távoztam. Majd a "férjem" intézi tovább a csövet. Én ívben fogom kerülni a pasit.

Cím nélkül

Ma olvastam az utolsó nagy cholera járványról, ami 1834 őszén kezdődött körülbelül a mai EU területén. Akkor is úgy reagáltak mint manapság. Teljes karantén, kijárási tilalom a nagy városokban. Sajnos nem írta a cikk, hogy mennyi halott volt, de korábbi olvasmányaim szerint többszöröse a mai vírusnak. Többnyire belehalt aki megkapta. Persze jött az éhség és a nyomor.
Aztán a nagy városokban, Varsó, St. Pétervár, Berlin, Párizs zavargások törtek ki. Ezzel vége lett a szigorú karanténnak. Lehetne tanulni a történelemből.
Ma bent voltam a belvárosban. Itt lenne az ideje a zavargásoknak. Természetesen harmad magunkban utaztunk a buszon. A városban szabály szerüen minden üzlet zárva, még a drogériák is. Kizárólag Patika volt nyitva. Ott nagy barikádok mögött a patikusnő, Mindketten szájkosárban voltunk persze. Nem tudom, hogy bírják egész nap. Viszont ki volt írva, hogy maszk kapható! A pulton a barikád részét képezte a kapható kézfertőtlenítő szerek sora. Vettem is rögvest, igaz én a kézmosásban hiszek.
Aztán végig sétáltunk a Váci utcán, számoltam 5 embert láttam. Vajon hol vannak akik ott laknak? Nem járnak sétálni, vásárolni semmit? Persze részben számítottam az űrre és vittem fényképezőt. Az elmúlt 25 évben nem lehetett a bódétengertől látni a Vörösmarty teret. Most gyönyörű üresen fogadott a tér, amit valami zavart agyu térépítész tervei szerint köveztek újjá. Rajtunk kívűl csak három, 6 év körüli gyerek játszott a téren. Boldogan rohangásztak fogócskáztak élvezték a teret. Ebből is látszik, hogy nem kell extra körül keritett kiglancolt játszótereket építeni, a gyerek remekül elvan ha van helye és békén hagyják. Nem láttam a közelükben felnőttet. Biztos ott laknak valahol a téren. A napokban annyit hallottam a játszóterek kinyitásáról igen/nem, a nem győzött,  hogy elkezdtem gondolkozni, hogy hol is játszottam én gyerekként. A legjobbakat 45-ben egy kicsit elbombázott valamikori kollégium épületében játszottuk a barátnőimmel. De sokat bujócskáztam és ipi-apacsoztam a Széchenyi téren is Szegeden. Épített játszótér, akkoriban még nem létezett. Biztos szomorú gyerekkorom volt.:-)

Szép új világ

Ma este hallgattam Bill Gatesel egy interviewt. Említette persze, hogy ő már 2015-ben figyelmeztette a népeket, hogy jön egy pandemie. Ez így igaz és az is, hogy nemigen figyeltek rá. Azt hiszem először a davosi konferencián adta elő és később máshol is. Mondta, hogy milyen nagy erőkkel dolgoznak egy lehetséges oltóanyagon, amit olyan mennyiségben kell majd előállítani, hogy a világon mindenkit be lehessen oltani, ez leghamarabb másfél év múlva kezdődhet, mármint az oltás.
Előadta ő is, a pápa is meg sokan mások, hogy remélhetőleg most minden nagyon meg fog változni. Mindenki szolidáris lesz össze tartó és szeretni fogja egymást. Nos, ne legyen igazam. Én inkább attól félek, hogy a rengeteg munkanélküli nincstelen szegény és majdan éhező ember forradalmakat fog indítani és soha nem látott dühhel fog egymásnak esni.
Gates búcsúzóul még reményét fejezte ki, hogy a jövőben majd jobban fognak rá figyelni, mert a következő járvány biztosan jön megint. Na ilyenkor jó öregnek lenni. Csak belegondolni, hogy milyen is lesz majd úgy élni, hogy örökké félni és minden féle szabályokat figyelem,be venni, mert jön a járvány, nem lesz mulatságos.

Eszembe jutott...

Ma valahogy végig gondoltam az életemet és rájöttem, hogy nagyon hosszú évekig mindig volt valami betegség amitől félni lehetett. Gyerekkoromban még nem volt oltás, szamárköhögés, kanyaró, bárányhimlő ellen sem. Meg is kaptam, magam se tudom hogy. A szamárköhögés nagyon rossz emlék. Sokáig tartott és borzalmas volt. Rendszeres hányásba fulladó köhögési rohamokkal. Emlékezetem szerint, 4 éves voltam, egy kisszéken ültem a fürdőszoba ajtóban egész nap, mert féltem, hogy jön a köhögés és hányás. Gyógyszer nem volt, ki kellett bírni. Kanyarót már iskolás koromban kaptam. Azon kívűl, hogy nagyon viszketett és piros cédula volt a lakásajtón, komolyabb rossz emlékem nincs róla. Szintén iskola kori emlék a mumsz, ami nekem csak azért volt fájdalmas, mert pont a húsvéti iskolaszünetre esett.
Háború után mindenki rühes és tetves volt. "Felszabadulás" után bejöttek idegenek a pincébe hozták a rühöt magukkal. Kezdődött az állandó büdös kenegetés. Elmult, megint visszajött. Nekem sikerült valami gyulladást is össze szedni, az egész karom tele volt ronda hólyagokkal, lázas lettem stb. De aztán csak elmúlt. Apám minden hivatalos útjáról rühesen jött haza. Volt egy exrta pizsamája, ami már kimoshatatlanul büdös volt. Sokan tetvesek is voltak és ettől jött a flekktifusz járvány. Nem tudom pontosan hogy ragadt, de sokan megkapták és sokan meg is haltak. Szegeden voltak lezárt házak. Ahol valaki beteg lett, azonnal lezárták az egész házat és senki nem mehetett be vagy jöhetett ki.  Akkoriban grasszált a vérhas is. Nekem csak gilisztám volt, amit szintén senki nem tudta honnan jött. Gyerekorvos szerint akkor minden gyerek gilisztás volt. Ezt 12 nap alatt kiirtottuk, volt rá gyógyszer. Nem volt kellemes, mert 4 naponta ricinust kellett inni, de elmúlt örökre. Később jött a polio járvány. Na attól rettegtem. Azonnal felküldtek Pestre a nagymamához és még ma is emlékszem, hogy reggelente mikor felébredtem első gondolatom az volt, hogy megbénultam-e vagy nem, Később még több polio hullám volt, felnőttek is megkaphatták és mindig féltem tőle. Stockholmban oltottak és boldogan mentem az oltásra, alig,hogy oda költöztem.
Volt aztán más, ami állandó veszély jelentett és ez volt a TBC. Apám bekapta, mint katona, az egyik veséje bánta, de szerencséje volt, időben észre vették és műtötték. Az iskolában is hol erről, hol arról derült ki,hogy TBC-s. Ilyenkor az egész család csöndes pánikba esett és szorgos megfigyelés alatt tartottak. Milyen szerencse, hogy akkoriban még nem volt internet és nem tudták az embereket halálra rémisztgetni.  A gyerek kimaradt az iskolából, valahol kezelték és soha többet nem hallottunk róla. Lehet, hogy meggyógyult, lehet, hogy nem. Nekem nagy megrendülés volt, mikor egy padtársam, aki egy vidám életerős lány volt, hirtelen elájult a torna órán. Hamarosan kiderült, hogy leukémiás. Pár hónap alatt meghalt. Meglátogattuk a kórházban és szinte elfogyott. Akkoriban még semmit nem tudtak csinálni az orvosok ez ellen a kór ellen, de legalább nem volt ragályos.
Tudom illene már valami vidámabb dolgot is írni, de jelenleg nem vidám körülöttem az élet.
Igaz tegnap felhívott igazi gyerekkori haverom Torontoból és elnézést kért, hogy nem fognak jönni a barátjával, szintén haver, aki Montrealban él, hétfőn locsolkodni. Hát igen, sok évig jöttek, úgy 1943 és 1956 köz.

Boldogság

Azt hiszem Márainál olvastam egykor, hogy "a boldogság ritkán öntudatos állapot", Hogy ez milyen igaz, már többször rájöttem, de ma megint. Beszéltem telefonon a berlini barátokkal. A beszélgetés után hirtelen bevillant, hogy tavaly húsvétkor ott voltunk és, hogy milyen fantasztikus kellemes és jó 1 hét volt. Találkozásunk előtt persze abszolváltuk a remek zenei programot. Igaz az egyik opera valami modern szörnyűség volt, amit szünetben ott hagytunk és Nebretko is lemondta a fellépését, de a többi mind nagyon jó volt. Aztán jött az együtt töltött 2 nap. Először az általam kiválasztott tóparti hal vendéglőben ebédeltünk mindannyian, aztán náluk kávéztunk. Másnap náluk ebédeltünk az ünnepi nyúlba öltöztetett asztalnál. Ez ma a telefon után mind lepergett a szemem előtt. Nem csak ez, hanem 57 éves ismeretségünk számos szép és szomorú emléke.
Szerencsére akkor még nem tudtuk, hogy ez volt valószinű az utolsó együtt töltött napunk. Mire ez az őrület lebonyolódik a barátom már biztos nem él. 16 éve harcol több fajta rákkal és én sajnos tudom, látom és hallom, hogy most lassan itt lesz a vég. Természetesen az se biztos, hogy jövőre leszünk-e még olyan állapotban, hogy bárhova is el tudjunk utazni.

Soha nem gondoltam arra, hogy ilyen rohadt öreg leszek. Minden lehető módon igyekeztem kibújni a nyugdíjbefizetés alól, arra Svájcban egy ideig volt mód, mert azt mondtam 60 év és kész. Női felmenőim ennyit éltek. Nekem nem kell nyugdíj. 60 éves voltam, mikor meghalt a férjem. Igazán nagyon komolyan szerettem volna én is meghalni. Depressziósok hajlamosak az öngyilkosságra, csak nincs erejük kivitelezni. Hónapokig gondolkoztam a hogyanon és nem jutottam semmi biztonságosan kivitelezhető ötletre. Ma is azt mondom, hogy nagy kár. Most itt ülök megint a verem peremén, még szerencse, hogy van pár szép emlékem.

Jó hírek: Ma rendeltem 40 darab semmit se érő, de dísznek jó maszkot.
               Találtam a konyha szekrényben 6 zacskó porélesztőt, ami lehet, hogy már rég lejárt

Hírek

Legújabb dátum a németeknél az április 19. Egyre többet beszélnek róla, hogy akkor muszáj lesz már valamit tenni. A gazdaság már így is teljes csődbe kerül, hiába ontja az állam a pénzt szinte számolatlanul. Ami engem személy szerint aggaszt, az az elképzelés, miszerint megnyitják az iskolákat és a fiatalok menjenek dolgozni, de óvjuk az öregeket. Csak remélni tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen öreg aki harcba száll a szabadságáért. Végül is az öregek elég idősek ahhoz, hogy felelősen döntsenek saját sorsukról. Akinek a szabadság megéri a rizikót, hogy megkapja a vírust és esetleg bele is hal, azt hagyják békében. Aki meg fél, kotoljon csak otthon karanténben halála napjáig.

Úgy tűnik az öregek egész jól megvannak önállóan. Nem tudom itthon hogy néz ki a dolog az önkéntes segítőkkel kapcsolatban, de a németeknél nemigen jött be. Egy hamburgi csoport cédulákat nyomtatott, amit ki is aggattak minden felé a városban, igaz másnapra mind eltünt. Mint kiderült a köztisztasági vállalat takarította el, mert tilos tele aggatni a várost cetlikkel Főkefe tanulhatna! Ezután a supermarketek előtt osztogatták a cetliket. 4 nap alatt egyetlen egy öregúr jelentkezett, hogy vásároljanak be neki. Egy berlini ismerősőm is jelentkezett egy plattformon segítség nyújtásra. Semmi dolga nincs. Aki áll a lábán intézi a dolgait maga.

Mi öregek nem véletlenül sokkal szívósabban vagyunk mint azt a mai ifjúság gondolná. Nem véletlenül. Volt "szerencsénk" sok mindent átvészelni és okkal sokkal jobban ragaszkodunk a szabadságunkhoz, amibe nem születtünk bele mint a mai ifjúság. Ki így, ki úgy, politikailag vagy anyagilag megdolgoztunk érte.