Takaritás

A ma esti hírekben bejelentették, hogy lekapcsolják az analóg szatellitet, a németek természetesen. Sejtelmem sincs, hogy nálam a tányér analógra vagy digitálisra van állítva, de elég ijesztő számomra, hogy esetleg holnap estétől nem lesz tv. Gyorsan előkaptam a mindentudó blokkomat.
Mindentudó blokk kb. 16 éve volt új, a Hitelbankból származik, ahol akkoriban ismerős dolgozott. Szép vastag blokk perforált lapokkal. Elkezdtem átlapozni, mert ott van a tv antennásom telefonja is felírva. Lapozom, lapozom és rájövök, hogy egy komoly életszakasz története van azon a blokkon. Nemzetközi tyuk-klubb és egyéb jótékonysági tevékenységem telefon számai. Érdekes módon majdnem mindre emlékszem,  hogy ki volt, mit csinált stb . Vannak persze személyes ismerősök, ahogy bunkofont szereztek, mondták a számot, mindig ez a blokk volt kéznél. Aztán jött a költözködés és az ezzel kapcsolatos mesteremberek. A matáv lágymányosi üzemének összes technikusának a telefonszáma. 10-12 évvel ezelőtt rengeteg dolgom volt velük, illetve nekik velem. Rögvest utána következnek az internettel kapcsolatos emberek számai, plusz hasznos tanácsok ctlr+c, majd ctlr+v és hasonló telefonon kapott tipp. Az egyre komplikáltabb tv, videó magyar és német beltéri egységek használata stb.
Lapoztam, lapoztam, majd elhatároztam, hogy minden idejétmúlt fölösleges lapot kitépek. Nem sok maradt a vastag blokkból, talán 5-6 oldal. A többi szereplő vagy nem él már, vagy eltűnt a látókörömből. Így üresedik ki az ember élete az idő múlásával. Életem mai szereplőinek a telefonszámát már kivűlről tudom. Nincs sok, talán 3-4.
Pénteken temetésre megyek. Ilyen igazi barát nem sok volt az életemben. Családi barát volt, szüleimnél fiatalabb nálam idősebb. Nem volt olyan helyzet, amikor őrá nem lehetett volna számítani. Ott integetett mikor elhagytam az országot és Apámmal együtt várt mikor először jöttem haza. Távollétemben házasodott, a feleségét egyszer láttam, mikor egyszerre voltunk Párizsban, én Apámmal és megszervezték a találkozót. Felesége pár év múlva egy balesetben meghalt. Ő soha nem nősült meg többé, először az anyósával, majd egyedül nevelte fel a lányát. Lánya, aki orvos, hihetetlen rendes volt Férjem betegsége idején. Ezért megyek el a temetésre, mert csak olyanra megyek, ahol ismerem a visszamaradókat. Szerintem a halottnakk már teljesen mindegy, hányan vannak ott. Akik elmennek úgyis itt maradnak az emlékeimben és csak az számit, hogy kire emlékezünk és hogyan.

Tavasz

Betévedtem ma a Váci utcába. Igaz, gyönyörű idő volt, de az utca maga teljesen lehangoló. A közelmúltban megnyílt üzletek is egyre másra bezárnak, kiárusítanak vagy már üresek. A régiek már régen eltűntek. Csak az általam nagyon utált svéd rongy üzlet HM, az virul. Szépen végig bandukoltam, majd ki a Vörösmarthy térre, ami szintén igen vegyes képet mutat, a különböző kitelepült vendéglátóipari egységek miatt. De aztán a hatalmas kandeláber lépcsőin megláttam egy párt. Gondolom, ötven körüliek voltak, mindketten erősen őszülő hajjal és mit csináltak? Hevesen csókolóztak. Olyan jó volt nézni. Ez volt a mai nap fénypontja.

Még élek

Csak röviden az utazásunkról, ami kényelmetlen és fárasztó volt. Az egyetlen esemény, hogy B. mellé leült egy kb. 1.90 magas nő, aki egy csomó törlőkendő segítségével elkezdte fertőtleníteni az ülést az előtte lévő ülés támláját, a karfákat, szóval mindent. Éppen szóltam B-nek, hogy vigyázz egy őrült ül melletted, mikor a nő ráöntötte a pohár pezsgőt. Olyan ügyesen, hogy B. ahogy ült még a zsebébe is befolyt a lé. Nem hittem volna, hogy egy pohár ennyire el tud áztatni valakit. Az ülés is nedves lett természetesen. Jött a személyzet, intézkedett, majd vártunk, hogy kicserélik az ülést. A gép tömve volt, átülésről nem lehetett szó sem. Már indulni  kellett volna, mikor megérkezett egy mellényes ember és elvitte az ülést. Vártunk tovább. Gondolom hátul nem értették mire várunk. Aztán nagy nehezen előkerült ismét egy sárga mellényes az ülés párnával és végre elindulhatott a gép, ami hihetetlenül öreg és kényelmetlen volt. Ez volt a büntetésünk, hogy nem akartunk Washingtonban üldögélni 6 órát és lecseréltettük a Lufthansat az United Airlinesra. Hulla fáradtan érkeztünk haza, mint utóbb kiderült, elterjedt a házban, hogy valami bajunk van, mert meglátott minket az egyik szomszéd, amint kászálódtunk befele a kofferekkel.
Tény, hogy úgy igazándiból vasárnapra aludtuk ki magunkat. Közben várt a bürokrácia csőstől ránk. Rohanás a követségre B-nek igazolni, hogy még él. Menni az adó hivatalba, a tavaly augusztus óta húzódó kommunális adót intézni. No és az autó. A törvény ránk is vonatkozik, illetve mindenkire akinek bejelentett lakása van Magyarországon. A házban működő irodákban több külföldi rendszámú autó is volt, mára mind magyar számmal fut. Mellesleg egyik se szlovák volt, hanem német.
Az okmányirodában hosszas tanakodás után összeállítottak egy 9 pontból álló listát, amiket nekünk végig kell járni. Fizetni majdnem minden ponton kell, talán csak ott nem, amikor lemondok B. javára az autó rámeső részéről, bár ki tudja, talán közjegyzőnek kell majd hitelesíteni, ami szintén pénz. A lista láttán teljesen kiborultam és látni se akartam többé az autót. Úgy látszik meghallották az égiek, mikor kijelentettem, hogy a fele királyságom adnám egy embernek, aki ezeket a pontokat végigjárja helyettünk. Pillanatnyilag úgy tűnik van ilyen ember. Nos majd meglátjuk.

Közben a kosz fog megenni. Nem akarom többet a 80 éves takaritónőmet hívni, mert szegény már nem látja a koszt. Persze a pénz kellene neki, meg is értem, de azért valahol meg kell húznom a vonalat. Kerestem a neten és meg is állapodtam valakivel, hogy eljön pénteken az ablakokat pucolni. Mi derült ki? Pénteken nem lesz napközben víz. Írogatom az e-maileket de nem jelentkezik a nő. Elsüllyedek ha idejön én nincs munka.

Mi van még? Meghalt a 89 éves régóta nagyon beteg barátom. Mondta, hogy már nem vár meg, ha soká jövök. 3 nappal érkezésem előtt halt meg. Neki jobb már az biztos, de körülöttem egyre ritkul a barátok köre. A 70 éves születésnapi vacsorám résztvevői közül már négyen elmentek azóta. A legfiatalabb 52 éves volt.:-(((

Reggelente olvasom az újságot és egyre rosszabb lesz a kedvem. Szerencsére az idő szép, de ez minden.

Búcsúzkodunk lassan. Tegnap végigsétáltuk a kedvenc tengerpartunkat egészen a szomszéd faluig. Elég erősen fújt a szél és párás volt a levegő, de azért jó volt. A halászsasok már nagyjából kiürítették a fészkeket. Vajon hova mennek innen a "fiatalok"? Egy-két "öreget" még láttunk. A tenger hullámzott, így a halak nem ugráltak, senki nem halászott, szóval szép de egyhangú volt minden.
Mászkálunk ide-oda, az utolsó beszerzések okán, bár nemigen van itt olyasmi ami otthon nem lenne. Inkább még mindig a lakásba kellenek apróságok. Most pl. már csöngőnk is van, de minek?

Valahogy rámtört valami őrült "honvágy" Marbella után. Mert hiába szebb és szélesebb, hosszabb itt a homokos part fehérebb a homok stb. azt az érzést amit ott éreztem soha nem fogom itt megtalálni. Persze tudom mi az oka. Ott előttem volt a tenger, szó szerint és mögöttem a város. Ha hátul mentem ki a házból már normális városi utcán voltam. Lépten nyomon üzletek, pékség, étterem, közért. Ha elől mentem ki a kertből már a homokos tengerparton voltam. Most persze magyarázom magamnak, hogy már nem lennék ott sem olyan fiatal és a régi társaságból és lakókból már szinte senki sem él, vagy nincs olyan állapotban, hogy oda menjen, azért a vágy megmarad. Kár, hogy a telek Marbellában nem melegek és tudom, hogy ott se úgy építették a házakat, hogy téli időben kellemes legyen. Pedig mennyivel szívesebben mennék oda mint ide, ahol azért már kezdem egész normálisan érezni magam. Feltehetően megfizetni se tudnám már az ottani életet. Rápillantottam az ingatlan árakra, egy fele ekkora lakás mint az itteni, kb. ötször annyiba kerülne mint amennyiért itt lehet egy normálisnak számító lakást venni. Igaz itt most minden eladó. Tele van a város "eladó" táblákkal. Szerintem a volt lakásunkért is még sokáig fizetjük majd a közös költséget, mert itt mindenki csak eladni akar. Akinek bankölcsöne van, az előbb-utóbb fele áron vagy az alatt is eladja a házát/lakását, mert nem győzi fizetni. Ha fiatalabb lennék ész nélkül vásárolnám itt az ingatlanokat. Egyszer majd csak megindul itt is a gazdaság.
Más
Alattunk egy öregúr lakik egyedűl. Ez a magányos férfiak lakóhelye. Gondolom, csak nekem tűnik fel, hogy még soha nem húzta fel a redőnyt és egész nap egy szál lámpánál ül bent a lakásban.  Nekem el kell mennem a konyha ablaka előtt ha haza jövök és így végiglátok a lakásán, mert a konyhában nincs lehúzva a redőny. Vagy 3 hete eltűnt, nem láttuk, az autója se volt itt. Majd kiderült, hogy kórházban volt és kapott egy pacemakert. Hazajött és változatlanul üldögélt a lakásban, én meg izgatottan figyeltem, hogy mozog-e, ég-e a villany nála, nehogy meghaljon és senki ne vegye észre. Ma aztán B. összefutott vele a ház előtt. Az "öreg", elmesélte, hogy 72 éves és valahol északon volt egy város rendőrfőkapitánya. 5 éve vették itt a lakást, hogy idejönnek a feleségével és majd jönnek a fiáék és a lányáék is. Ez alatt az öt év alatt, először meghalt a menye, aztán a fia, majd a felesége is. Most itt van és nagyon egyedül érzi magát. Hamarosan jön a lánya, aki majd visszavezet vele északra és ha még él, akkor ősszel megint itt lesz. Sajnos nem voltam ott a beszélgetésen. Mondtam volna, hogy engedje be a fényt a lakásba, mindjárt jobban fogja érezni magát. Szegény nyilvánvalóan súlyosan depressziós, de ki törődik itt az ilyesmivel? Én minden esetre rettenetesen sajnálom az "öreget".

Ma rájöttem, hogy van ami jó itt Amerikában, legalább is nekem. Hogy mi? Nekem az, hogy itt soha sincs ünnep. Évente csak 2 nap van, amikor minden zárva tart. Az egyik a novemberi pulyka ünnep, a másik az december 25. Ezen túl az üzletek számára mindegy mit ír a naptár. A kettős ünnep napok nagyjából ismeretlenek. Holnap, húsvét hétfő teljesen normális munkanap itt. Az üzletek nem csak nyitva vannak, hanem este 8-10 között valamikor zárnak.
Hálás vagyok persze a sorsnak és a saját eszemnek, no meg apám két öreg barátjának, akik a harmincas években, jómódú szülők révén, gyakornokoskodtak itt Amerikában valamennyi időt. Nekem, gyerekként egy izgalmas dolog volt Amerika, mindazzal, amit olvastam és hallottam róla. Azt hiszem, nem tudom, hogy az ő amúgy pozitív elbeszélésük nyomán alakult ki bennem az Amerika ellenszenv. Persze mondhatnám, hogy magamtól voltam ennyire okos, de soha egy másodpercig nem gondoltam arra, hogy ide kellene nekem jönni élni. 56-ban, amikor majdnem elhagytam az országot, egy barát nőmmel mentünk volna. Ő egyből Amerikába készült, filmes akart lenni, ma is Los Angelesben él, nem lett gazdag és sikeres sem. Már a tervezésnél mondtam, rám ne számítson, mert én Európában maradok. Aztán mikor tényleg kikerültem, akkor se gondolkoztam másban mint Európában. Talán egy éve voltam akkor Stockholmban, mikor előkerült anyám egyik unokaöccse, aki már 46-tól Amerikában élt. Akkoriban, 1966, még azt hitte és hirdette, hogy csak Amerikában lehet és érdemes élni. Egy nagy áruházlánc bevásárlója volt, így utazott minden évben Európába, kristály és porcelán árukat rendelni. Elég nagy fejes lehetett, mert a svéd kristály cég külön repülővel vitte el Stockholmból a gyárba.
Ott ült nálam késő estig a lakásomon és győzködött, hogy menjek ki Amerikába. Lesz állásom is, mondta. Majd ő bevisz engem eladónak az egyik áruházba, aztán majd meglátjuk merre tovább. Csak egy kérdésem volt akkor hozzá. mennyi szabadsága van nálatok egy eladónak? Nagy hümmögések után kinyögte, hogy hát esetleg lehet 2 hét is, de eleinte 1 hétnél többet semmi esetre se jó kivenni. Jól a képébe röhögtem. Akkor már túl voltam a cselédlányságon, irodában dolgoztam és természetesen 4 hét szabadság járt + én még hozzá túlóráztam minimum 2 hetet. Nem értette meg, hogy én nem autót és házat akarok külföldön szerezni, hanem utazni és látni akarom mindazt, amit valódi fiatalságomban nem lehetett. Sok évvel később, csak telefonon beszéltem vele hosszan, mikor New Yorkban voltam. Beszámoltam hol mindenütt jártam az elmúlt 7-8 évben. Végül azt mondta, azt hiszem igazad volt, hogy Európában maradtál.
Most meg nézem ezeket a szerencsétlen elárusitónőket. Többnyire mesterséges fénynél, a klímák által biztosított hőmérsékleten álldogálnak napi sok órát. Nem tudom mennyi a hivatalos munkaidő. Már előfordult, hogy megkérdezték milyen az idő kint, esik, vagy süt a nap? Biztos több műszakban csinálják, mert ezek az üzletek reggel 9-től este 10. vannak nyitva. iszonyatos nekem még belegondolni is egy ilyen életbe. De én, önző fogyasztó ezt szeretem. Amikor eszünkbe jut valami elmegyünk és megnézzük/megvesszük és kész. Tudom ronda vagyok.

Zajlik az élet

Tegnap mikor haza értünk a fél ház az utcán volt. Mi történt??? A szomszéd bevásárló soron (strip mall) belement a kínai étkezdébe egy autó. Szokásos felhajtás, mentők, tűzoltók és a rendőrség nagy létszámban kijött. De mire mi hazaértünk, már csak az események megbeszélése folyt. Ma aztán olvasom az újságban, hogy egy 80 éves banya behajtott az étkezőbe és két sebesült is volt. Ma aztán elsétáltunk arra és tényleg. Új fal és deszka ajtó fogadott minket, benézve az üvegen láttuk, hogy a nőt a bár pult ami az üzlet mélyén van, állította meg. Ki is volt ragasztva 2 nagy fénykép az eseményről.
Nos egyszer régen, az első automata autónkkal én is majdnem nekimentem egy falnak. Pont azt csináltam amit ez a nő, fék helyett a gázra léptem. A különbség csak az, volt, hogy én gyorsan kapcsoltam, így 5 centire a faltól megállt a kocsi. Ennek a nőnek betonból lehetett a lába. Ugyanis a parkoló, ami merőleges a járdára egy beton akadállyal van ellátva. Ezután jön még a járda, ami elég jó széles, majd az üzlet, ami lehet vagy 8 méter mély, ahol végül megállt. Csak remélni tudom, hogy a jogosítványa örökre be lesz vonva, bár itt az ilyesmi nem biztos.
Rögtön ma történt a következő eset. Egy 100 éves öregúr, ment autóval a feleségéért a fodrászhoz. Észre se vette csak hirtelen ott feküdt az autója előtt egy motor biciklis. Biztos túl gyorsan jött mondta a tata. Valamint az is kiderült, hogy 2 éve a jogosítványhoz szükséges szem vizsgálatnál, elsőre eltalálta a betűket! Ugyanis ha nem találja el lehet háromszor próbálkozni. Bizony!
Mindig mondom, hogy ezek itt az autókázással nem normálisak. Igaz B. is 82 éves de nagyon jó a szeme és bár nem vizsgálják tudom, hogy jó a hallása is. Félévente elzavarom, magammal együtt a szem orvoshoz. A 100 éves meg 2 évente elmegy a betűket találgatni.
Amerikában sok helyen valóban nem lehetne autó nélkül élni. Itt,mondjuk a takaritónőm se tudna takarítani, miután sok helyre jár és itteni szokás szerint, viszi magával az egész felszerelését. De mi pl. mi, ha akarnánk meglennénk autó nélkül itt is. Van üzlet gyalog távra, de a buszmegálló is a sarkon van, sőt vannak öregeknek külön kisbuszok, de még nem derítettem fel, hova járnak és mikor. Szóval teljesen oktalanul veszélyeztetik az életünket ezek a túlkoros autósok.

HVG.HU

http://hvg.hu/divat_design/20120403_new_york_shopping

Megáll az eszem! Gondolom a cikk írója valami alföldi faluból cseppent NewYorkba, ahol a munka adója fizetett neki  mindent, így nem maradt más dolga mint bámészkodni, csodálkozni és lelkesedni. Igaza van ugyan, hogy iszonyatos árubőség van mindenütt, de milyen????  Véletlenül októberben sikeresen letudtam a Bloomingdale áruházat, ami állítólag előkelőbb mint a Macy's, ahol már jártam első ottani látogatásom alatt. Ha valaki kicsit is ismer engem, tudja, hogy eléggé ruha mániás vagyok. Szóval ezzel a háttérrel úgy sétáltam végig 4 emelet ruha osztályt, hogy a végén már viszketegségem volt a sok polyészter rongy látványától is. Most nem beszélek a lehetetlen fazonokról, mert az talán fiatalabbaknak megfelel, de a minőség??? Van aztán még 2 emelet, ahol a márkák vannak. Nem vitás ott láttam olyasmit, amiről el tudnék gondolkozni, de az árak iszonyatosak. Egy példa: sima jó minőségű gyapjuszövet szürke nadrág $ 689!!!! Nem tudom ki veszi meg. Nézelődő se sok volt azon a két emeleten, azon a szombat délelőttön.

Kredit kártyával fizetni nem különösen gyors ott sem. Ott a lehúzó készülék, ami vagy lehúzza vagy nem. Ha háromszori próba után sem működik, akkor a kisasszony elveszi és lehúzza egy másikon. Az rendszerint működik. A kijelzőn megjelenik valami amire böködni kell egy tollszerű dologgal. Soha nem tudunk rájönni, hogy mikor kell aláírni és mikor nem. Mindezt mi itteni kártyával műveljük. Egyetlen egyszer próbáltam az európai kártyámat használni. Akkora zűr lett, hogy csak na! Nem mondták, hogy nem lehet, áh dehogy! De odahívta a nő a fönöknőt, aki szorgos telefonálgatásba kezdett. Kb. 10 perc elteltével, mondtam itt a készpénz, de már mennék. Nem lehet a nő csak telefonál. Aztán várjak, mindjárt visszahívják. Irtó boldog voltam, mikor elfogadták a végén a készpénzt és mehettem dolgomra.

A deli üzletek, tele vannak állottnak kinéző gusztustalan ennivalókkal. Igaz, nem vagyok egy fast food rajongó. Az őszi program alkalmával, 2 kivétellel a program része volt az étkezés is. Ezen két alkalommal majdnem éhen haltam. Rendes éttermet nem találtunk a közelben, csak ilyen deliket. A végén valami drugstore-ban vettünk kekszeket és csokit, ezzel letudtuk az éhséget.

Az eladók többnyire mosolyognak és mindig dumálnak és kedvesek. Ez igaz. Én nagyon sajnálom őket, mert számomra még gondolatnak is borzasztó, hogy egy ablaktalan neonvilágitásu helyen töltsem a napjaimat, jól hűtve, és mindehez még mosolyogjak is egész nap. Inkább takarítani mennék.:-(

Az egész cikken csak azért háborodtam fel, mert teljesen meghülyítik az embereket. Pont tegnap hallottam egy 19 éves magyar lányról, aki most maradt itt illegálisan. Takarító segéd, miután egy kukkot nem tud még angolul, 4 hónapja van itt, így egy már 10 éve itt takarító magyar nő vette pártfogásba és együtt takarítanak. Nem nálam szerencsére. Kérdeztem, hogy felvilágosították.e mivel jár itt illegálisnak lenni. Állítólag igen. Most az az élet terve, hogy keres egy pasit, aki elveszi és így legalizálja magát. Az egyetlen bökkenő, hogy többnyire illegálisokkal érintkezik, aki meg nem az, az menekül. Ugyan ki akarna így házasságot kötni? Esetleg pénzért igen, de pénz az persze nincs és ezzel a munkával nem is igen lesz.

Most olvastam

Japánban egyre jobban terjed a kutya és a macska kávézó. Kávét ugyan nem mérnek ott, de így hívják. A helyiségben megfelelő számú macska vagy kutya van. A látogatók kb. 5000 forintért 1 órán át simogathatják vagy játszhatnak az állatokkal. Vannak törzsvendégek is, akik heti 2-3 alkalommal jönnek és mindig ugyanazzal a macskával töltik az 1-2 órát. Nekem erről komolyan egy régimódi kupleráj jutott az eszembe. Valahogy azok is így működtek, legalább is olvasmányaim alapján így képzelem.
A jelenségre a magyarázat, hogy Japánban a lakások igen kicsinyek és nagyon ritka, hogy szabad bármilyen állatot tartani. Az embereknek meg nyilván igényük van az állat simogatásra. Csak halkan jegyzem meg, hogy szerintem ezt kétlábúakon is ki lehet élni, de lehet japánba mások a szokások.

Most aztán, hoztak egy rendeletet, hogy az álltok érdekében este 8-kor be kell zárni ezeket a helyeket, hogy szegénykék pihenhessenek. Az egyik ügyes vállalkozó máris kitalálta, hogy záróra után egy másik szobában a magányosoknak ismerkedési alkalmat teremt. Távozás után megkapják annak a címét és telefon számát akivel beszélgettek vagy mit tudom én mit csináltak. Állítólag a japán férfiak igen félénkek és így próbálják a macskák mellett feloldani a félénkségüket és hozzásegíteni az ismerkedéshez. Hááát... rossz az aki rosszra gondol!:-)))

Esztelen eszmefuttatás, lehet ugrani!

Még két hét és utazunk haza. Ahogy közeleg az idő, egyre többet foglalkozom a hazai eseményekkel. Mondhatnám azt is, hogy annyi az esemény, hogy nem lehet kikerülni őket. Sajnálatos módon, jól fel is húzom magam ha csak kicsit is elmerülök az olvasmányokban.
Ma reggel, felébredtem és megkezdtem a szokásos ébredés utáni merengésemet, mert ilyenkor szoktak a leg életrevalóbb ötleteim megszületni, elhatároztam, hogy ön-szugerálok. Már sok mindent el- és túlértem ezzel a módszerrel. Tehát mit is kell tennem? Bebeszélem magamnak, hogy Magyarország egy távoli hely. Semmi közöm hozzá, de miután igen vicces kormányzat van ott, jókat lehet derülni a hülyeségeiken. Ha ez sikerülne, igen vidáman mennék haza. Saját lakásomon belül nem is okozna ez nehézséget. B. csak arról értesűl itt, ami tén mondok neki. Nincs ideje a computert böngészni, vagy ha igen, az itteni dolgokat nézi, esetleg egyéb nemzetközi híreket. A baj akkor kezdődik, mikor kilépek a lakás ajtaján. Nincs ember aki ne kezdené rögvest a visszáságokat sorolni. Olyan ez már mint ifjuságom éveiben, amikor ösznépi program volt, szidni a rendszert. Visszanézve, azoknak akik valamilyen módon belesimultak a Kádár rendszerbe nem is volt okuk szidni, ez csak olyan sport volt akkoriban, no és senki nem tudta, hogy neki tulajdonképen egész jó dolga van. Végül is mindenkinek volt állása, vagy dolgozott vagy nem, de a fizetését megkapta. Mellette voltak kis egyéb jövedelem források, igy akinek igénye volt rá, idővel lett nyaralója, autója stb. Tudta, hogy 55/60 évesen nyugdijba megy, amiből meg is fog élni. A szabadság, akkoriban igen kevés embernek hiányzott, nem is érezték a szabadság hiányát.

Én ma is azt mondom, hogy a szabadságnál nagyobb kincs nincs és nem is volt az életemben. De ez az én magánügyem és ameddig az Istenadta Nép nem fogja ugyanezt érezni, addig tök mindegy milyen kormány van uralmon, soha nem lesz normális élet Magyarországon.