Szomorú találkozás

Van egy igazán gyerekkori barátom Torontóban. Most itthon van, eladta a lakását és ha itthon van, mindig megpróbálja össze szedni azokat, akik még élnek a régi társaságból. Ő 56-ban ment ki és igen sokáig nem járt haza, de mióta jár, nagy igyekezettel ápolja a kapcsolatait. Persze már alig élünk néhányan. Három éve még náluk volt az össze jövetel, de azóta áttértek egy vendéglőre. Ez nagyon okos ötlet volt részéről. Tavaly valami miatt nem voltam ott, most elmentem. Összesen négyen voltunk plusz a hozzánk tartozó társak. Fiuknak persze könnyű, a feleségek, mindhárom, tizen valahány évvel fiatalabbak a férjeknél és persze nálam is. Mindhárom "fiú" elég roggyant. Az egyik egy vékony hosszú dalia volt, most kicsit alacsonyabb lett, 120 kiló, 92 éves és tök süket. Van halló készüléke, de valami ősi modell, nem ér semmit. Viszont jár mozog, utazik stb. Torontói is sántikál, mert fáj a térde. Több barátját már megoperálták, de mind rosszul sikerült, bottal járnak stb. Ajánlottam figyelmébe az én operáló orvosomat. No és a harmadik. Soha nem volt magas és mindig cérna vékony, nagyon jóképű fiú volt. Még a szüleim is lelkesedtek érte, ami azért nagy szó volt nálunk. Haza járó koromban, lépten nyomon bele botlottunk, legyen az belváros vagy múzeum. Akkoriban már sok éve elvált volt és nyüzsgött. Elég nagy karriert csinált a szocializmusban, ami nekem persze nem tetszett, de mi közöm hozzá. Politikáról ilyen találkozásokon soha nincs szó, de tudom hogy most a ló másik oldalára esett, de ehhez sincs közöm. Viszont nagyon sajnálom. Egyidős B.-vel, el se akarta hinni. Ő ugyanis még a székről se tud felállni egyedül. Kicsit süket is, de nem vészes. A felesége nélkül mozdulni se tud, persze a feleség se, mert saját bevallása szerint nemigen meri egyedül hagyni otthon, mert fél, hogy elesik, nem tud felállni stb.
Miután bucsuzáskor, rájuk már várt a taxi, B és a kanadai haver közösen segítették ki a taxihoz. Utána, mi a maradék, megállapítottuk, hogy minimum parkinzonos, csak ki tudja miért titkolják.

Ez a találkozás most, majdnem olyan rémisztő volt, mint amikor a 104 éves barátnőmet akartam meglátogatni. B-nek mondtam, hogy magasra szökött az értéke egy nap alatt, de ha ilyen állapotba kerül, akkor én szerzek valami személyzetet, mert erre, amit ez a nő csinál, nem lennék képes. De addig is csak járunk szorgosan tornázni.

Ma délután azért jó hírt is kaptam. Egyetlen, még élő,  stockholmi barátnőm, akinek már több strokja volt és kizárólag rollátorral közlekedik, utazott. Megszervezte a gyerekeit és unokákat és elmentek norvég fjordokat nézni. Én közben kerestem és rémült üzeneteket hagytam, hogy szóljon már valaki, hogy mi lett vele. Előző eltűnései után mindig kiderült, hogy kórházba vitték. Így most a boldog beszámolója az útról , egy igen üdítő hír volt számomra.

Drezda folytatás

Berlinből a barátokkal mentünk Drezdába autóval. Az egy szabad napunkon, mikor még nem kezdődött a mi hivatalos programunk, elmentünk Moritzburgba. Ez talán 30 kilométerre van a várostól és mi más lehetett, mint  Erős Ágost vadász kastélya, az erdő közepén. Egy mesterséges tó, ami elég koszosnak nézett ki, közepén áll de van bejárat száraz lábbal is, egy hídon át. Szépen rendbe van hozva, miután kibírta az orosz hadi kórházat és utána a DDR gyerek otthont is. Ezeknek szerencsére már semmi nyoma nincs. Egyetlen DDR érzetet a pénztáros hozta, aki igen erélyesen követelte, hogy kiszámolt pénzzel fizessem a belépőket. Én meg értetlen nyugaton szocializálódott turista, kötöttem magam ahhoz, hogy nincs apró pénzem, adjon vissza. A sor csak növekedett, majd oda jöttek a barátok és B. is és összeadtuk az aprót.
Emeleten hatalmas terem, jó magas és tele van agancsokkal. Állítólag valami egész különlegesek is vannak, de ez engem annyira nem érdekelt. Annál inkább a bekonstruált ágytakaró egy másik szobában, ami festett kacsa tollakkal volt borítva. Egy vitrinben voltak képek, hogyan is készül az ilyesmi. Nagy munka, de igen látványos. Még ennél is különlegesebb, hogy a nagy és magas szobák falai mind bőrrel vannak borítva. Nem sima bőr persze, hanem mintás. Minden szoba más, mintában és színben is. Kecskebőrből készült mind. Rengeteg kecskéje lehetett Erős Ágostnak. Olyan gyönyörűen vannak össze dolgozva, hogy keresve is alig találni valami toldás vagy varrás nyomot. Azt nem sikerült kideríteni, hogy ez az eredeti-e, vagy hogy leszedték háború alatt. Őr állította hogy mind eredeti.
Az őr mikor meghallotta honnan jöttünk, rögtön sajnálkozással érdeklődött a mi helyzetünk iránt. Mondtam ne aggódjon élünk és ezt is túl fogjuk élni. De csak csóválta a fejét. Nekik mi egy szuper minta ország voltunk és most nemigen értik a fejleményeket.
Elmesélte a történeteket, amit aztán olvastunk is leírva. A kastély az oroszokig privát kézben volt. Valami előkelő család, talán Erős Ágost leszármazottjai voltak benne. Mikor közeledett a baj az értékeket elásták 64 ládában az erdőben. Valaki egy vázlatot is készített a helyről.Természetesen mindezt teljes titok tartást követelt. Aztán jöttek az oroszok és valaki elárulta a helyet. Kiásták és ma Leningrádban ékeskednek a kincsek. Mielőtt végleg elmenekült a család, apa és fia még elásott 30 láda cuccot. Aztán ők meg se álltak Münchenig. Jött a DDR senki nem kereste a kincseket. 1989-ben egy fém keresővel kiránduló társaság találta meg. Ebből egy kevés, mutatóba, ki van állítva most + egy hatalmas asztal szépen meg van terítve a talált ezüsttel. A többit a család elárvereztette.
Másnap még csámborogtunk egy kicsit a városban. Megcsodáltuk az újonan felépített háztömböket. Este aztán kezdődött a hivatalos program.
Ismerkedés, bevezetés a z esti hangverseny programba és már mentünk is a hangversenyre. Ez a valamikori DDR kultúra házában volt. Erre nagyon kíváncsi voltam. Egy nagyon ronda lapos beton épület volt, egy ócska teremmel. Hosszasan ment a vita, hogy lebontsák-e vagy mi legyen vele. Végül is megtartották, de teljesen kibelezték és bele építettek, a tetőt megemelve, egy nagyon jó modern hangverseny termet. A skót nemzeti filharmonikus zenekar játszott. Az elejét végig szenvedtük a két modern művel, de aztán kaptunk egy szép Brahms szimfóniát. Másnap az operában matiné koncert volt. Majd a csoport délután egy 3 órás gyalogos városnézést kapott. Ezt kihagytam. Ismerem a várost és a történetet eléggé. Este egy valamikori privát palotában működő nagyon sok csillagos étteremben volt 5 fogásos vacsora. Ez most divat lett, én nem kedvelem. Ülni órákat vacsora címén. A fogások nagy részét mindig kihagyom. Most is az előételbe bele kóstoltam, majd kettőt kihagytam. A főtételt megettem, sajnos nem gondoltam az újonnan beszerzett laktóz érzékenységemre, Finom hal volt spárgával és naná, hogy mártással. 3 és fél óra után, már zsibbadtam az asztalnál, így a desszertet meg se vártuk. Közben, unalmamban, gondoltam megnézem a mellék helyiséget is. Kimegyek, érdeklődöm a pincértől. Közli,, hogy a női sajnos a második emeleten van. Következő kérdés: Lift van? Az nincs, műemléki előírások miatt lehetetlen beépíteni blablabla... Azt hiszem nagyon öregnek néztem ki, mert  rám nézett és közölte, hogy ha akarom, beenged a személyzeteibe. Hozta is a kulcsot, minden rendben volt. Szerinte ugyan nem volt olyan szép mint a hivatalos, de kit érdekel.
Ebbe a női wc a másodikon a férfi az elsőn, még két vendéglőben bele futottam. Ha valaki elmondaná, hogy miért kell a nőknek a másodikra menni?  Ez ügyben még nyomozok!
Harmadik nap is kihagytam a kirándulást. Jöttek a barátok elbúcsúzni, ahova mentek azt ismertem és megint végig kellett volna ülni egy hosszú ebédet.
Este volt az utolsó hangverseny, ami igen muris volt. Valami kis barokk zenekar, amihez hozzá csaptak egy kis jazz zenekart. A hangverseny címe. Haydn megvadul. Kijött a karmesternő, kb. 120 kiló, hosszú vörös hajjal, amit mindig ki kellett ráznia az arcából, hogy lásson. Ezek után másfél órán át vegyítették a barokk zenét a jazzal. Az első félóra még murisnak tűnt, aztán már inkább idegesített. A közönség nagy része viszont tombolt a végén. Ezek szerint ez kell a népnek.
Másnap, mielőtt még teljesen lezárták a várost a bomba miatt, kimentünk az állomásra és szép nyugisan haza vonatoztunk.

Drezda

Drezdában 1959-ben jártam életemben először egy IBUSZ csoporttal. Leírom az fiatalabbaknak, hogy akkoriban egy keletnémet körutazás is igen nagy szám volt. Szinte titok volt, hogy indul csoport, ha sikerült jelentkezni az utolsó percig nem lehetett tudni, hogy mehet-e az ember. Befizetni persze be kellett. Az indulás előtti estén, táviratban értesítettek, hogy mehetek. A repülőtéri busz a Vörösmarthy térről indult. Repülőn is akkor ültem először. Szörnyen izgatott voltam. Németül akkor még nem tudtam semmit. Az út szörnyű volt, dobált, zuhant egész úton. Mindenki rosszul volt én meg majdnem attól lettem rosszul, hogy mások rosszul voltak. Azok a gépek még alacsonyan tudtak csak repülni, így minden légörvényt bekaptak. Mikor megérkeztünk, az volt az első jó hír, hogy vissza fele vonattal fogunk menni. Drezda volt a körutazás első állomása. Ott akkoriban gyakorlatilag nem volt semmi. A Zwinger volt az egyetlen régi épület, amit állítólag orosz segítséggel helyre állítottak. A város közepén csak a fekete üszkös kőfalakat lehetett látni. A valamikori lakóházak helyén volt a nagy  pusztaság. Gazzal benőtt területek. A régi piac tér körül szép sztálini stílusban felépítettek lakóházakat, körben árkádokkal. Ott voltak üzletek is, ahol nagyjából semmit se lehetett kapni. Ma óriási földalatti üzlet hálózat van a házak alatt. A bárhol megtalálható bevásárló központi üzletekkel.
Később, akkor már rég Zürichben voltam, a DDR vissza építette az operaházat, amit a tervezőjéről Semper operának hívnak. Nagy munka lehetett, mert minden korhűen meg lett csinálva. Természetesen az operát is több bomba találat érte és mint az egész város teljesen ki volt égve.
Régi útikönyvekben lehet olvasni, hogy Drezda egy barokk bizsu volt. Csodás palotákkal és szép egységes arculatú polgár házakkal. Ezt a háború legvégén, 45 tavaszán egy éjszaka alatt porig bombázták, majd ami még volt felgyújtották. Akik még ott voltak kimenekültek az Elba partjára, aminek igen széles árterülete van. Repülőről géppuskázták őket dicső angol és amerikai barátaink.Később, mikor már idegen vezetőként vittem ki egy csoportot, az ottani vezetőnk egy idősebb hölgy volt, aki átélte ott azt az éjszakát. Soha nem fogom elfelejteni, amit mesélt.

Térjünk vissza a mába. Fal bontáskor tehát volt a Zwinger és az opera. Először azt a templomot akarták vissza építeni, aminek néhány kövét ott hagyták mementónak a helyén. Óriási gyűjtés kezdődött és tényleg a templom aránylag gyorsan felépült. Ez a Frauenkirche. Közben jöttek a befektetők és egyre másra készültek el a régi paloták. Erős Ágost igen gazdag volt és rengeteg szeretője volt. Többnek ajándékozott palotákat. Ezek most mind szállodák lettek. Az ő saját palotáját vissza építették eredeti formájában. Ott most múzeum van, egyébként a kedvenc múzeumom. Erős Ágost kincsei vannak kiállítva igen érdekes darabok, már amit nem vittek el az oroszok.
Párhuzamosan épült a város is. Szigorúan a régi alaprajzok mentén, korabeli kinézetül házakkal. Aki nem volt ott 50 évvel ezelőtt el se tudja képzelni, hogy a kis szűk utcácskák helyén grund volt gazzal. Persze a házak belül hiper modernek, nyilván nagyon drága lakásokkal. Az elmúlt 20 évben többször is voltam Drezdában és csak ámulni tudok a fejlődésen. 

Utazás folytatás

Másnap szép napsütésre ébredtünk. Össze is kaptuk magunkat és elindultunk megint egy kis városi sétára. A listám már le volt tudva, így tényleg csak nézelődtünk. Berlint még mindig építik, soha nem lesz egy egységes homogén város. A fal nyomai lassan eltűnnek, de azért sokszor érezhető, hogy ez most nyugat vagy kelet.
Kora délután jött a barátnőm és a lánya a szállodába, a "kislány" most volt 50 éves.  Barátom igen rossz állapotban van. Aggódtam, hogy félre sikerül a születésnapi ajándéka, miszerint jönnek velünk az operába.
Ezután kezdődött a hivatalos program. Pohár pezsgő, általános bemutatkozás, kiderült, hogy van egy bécsi pár és egy svájci nő, no meg mi. A többi mind bennszülött. Utána közös séta egy étterembe. Bementünk leültem egy asztal végére B. persze mellém, mert ő csak angolul beszél. Szembe velünk is leült egy házaspár és mellém egy nő. Perceken belül kiderült, hogy az utóbbi a svájci, a házaspár meg a bécsi. Aztán folyt a vacsora, lassan persze. Jött a szokásos kérdés a kormányunkról és annak fejéről. Hogy viselem? Sehogy, nem foglalkozom vele. Majd lassanként kisült, hogy a pasi nyugalmazott szemész professzor, aki palesztin és anno Jordánián át menekült Bécsbe. Felesége pedig líbiai. Ez volt az igazi külföldi egymásra találás. Szerencsémre angolul is tudott mindenki a közelben.
Ezekbe a több fogásos vacsorákba mindig bele zsibbadok. Ott ülni 3,5 órát egy vacsoráért, nekem kín szenvedés, még ha ez esetben igen jókat beszélgettünk is közben.Nagy nehezen csak túléltük.

Másnap mentünk Potsdamba. Ugyanaz a program mint tavaly, de az annyira jó volt, hogy elmentem még egyszer. Ott egy jó olasz vendéglőben ettünk, akik gyorsan és pontosan le is bonyolították az ebédet. Este aztán a berlini filharmonikusokat hallgattuk. Egy Schubert oratórium volt a műsoron, amit még senki soha nem hallott, pedig ez egy igen csak zenére kihegyezett közönség. Hatalmas zenekar és még hatalmasabb kórus, plusz 6 szólista adta elő. Két énekes nőnek diszkréten oda volt készítve a szék lábához egy nagy pohárban víz. Nem ám pille palack. Érdekes kellemes zene volt, észre se vettem, hogy másfél órát tartott. Erősen figyeltem a közönséget is. Senki nem huzigált elő a táskából pille palackot, legalább is az a rész amit beláttam biztos nem.
Másnap egy újság redakcióba mentünk, ahol lehetett beszélgetni a főszerkesztővel és egy munkatárssal. Érdekes volt. Este aztán jött az opera, kedvenc Verdi operám, Don Carlos. Előtte az operaház igazgatója fogadott minket. Elmondta a ház történetét, amit 1960-ban építettek fel modern operaháznak, miután porig volt rombolva. Utána bemehettünk a színfalak mögé, megmutatta a színpadot, találkoztunk röviden két szereplővel, majd megmutatta a híres kapcsoló táblát. Miről híres?  Tavaly december 24.-én, mikor természetesen egy lélek se tartózkodott a házban, jött a török takarító csoport. Aztán rém ügyesen, mert ehhez a művelethez 3 gombot kell jó sorrendben megnyomni, egy pillanat alatt elárasztották az egész színpadot több ezer liter vízzel. A kár 5 millió Euro, biztosító fizet, de! Hetekig nem tudtak normálisan játszani, mer a lámpák, a vezetékek, díszletek, minden elúszott. Még most is valami külön engedéllyel működhetnek, amíg a teljes technika újra elkészül. Ettől függetlenül az előadás nagyszerű volt. Híres szoprán nem mondta le az előadást, szokta sajnos. A kezdetre a barátaim is megérkeztek. Férfiú aznap egész nap a kórházban volt chemoterápia okán. Őszintén örültem, hogy mégis eljött. Utazás előtt voltak már olyan drámai helyzetek nála, hogy azt hittem soha nem látom már. 55 éves a barátságunk nem csak vele, hanem a későbbi feleségével és a gyerekeivel is. Családtag vagyok náluk. Könnybe lábadt szemekkel ölelgettük egymást. Ők azok, akik ismerték jól a szüleimet, a férjemet, több már eltávozott barátomat az életem nagy részét. Sajnos nincs már több ilyen barát a raktáron nálam.
Ezzel vége is volt Berlinnek, következik Drezda.

Utazás kezdet

Mondhatnám, hogy jól kezdődött. A rémséges Wizzair nem engedett sem helyet foglalni se becsekkolni. Ezután nem volt más a kezünkben csak a foglalás. Indulás reggelén zuhogott az eső és nem jött időben az előre megrendelt taxi. Ilyen még soha nem fordult elő. Persze hívtak, de akkor mi már lent voltunk a garázsban. Végül is kiértünk időben. Hol az átkozott Wizzair, megtaláltuk, de a checkinnél nem adtak jegyet. Menjünk valamerre, megtaláltuk. ott kioktattak, hogy szerintük mit nem csináltunk jól, majd 30 ezerért kegyeskedtek kiállítani egy beszálló kártyát. Már akkor mondtam, hogy én ezekkel soha többet. Aztán eljött az idő, beszállás. Ez abból állt, hogy rengeteg lépcsőn kellett lemenni, ahonnan aztán a zuhogó esőben, mert tető csak részlegesen volt, betereltek egy üres hangárba, ahol úgy álldogáltunk mint a villamoson csúcsidőben. B.-nél ott szakadt el a cérna. Ezek után tökéletes volt az egyetértés, hogy fapadossal soha többet nem repülünk. Mikor aztán beszállhattunk, az út valamivel több csak mint egy óra, simán lezajlott. Berlinben aztán vissza reppentem  a DDR-be, mert ahova leszálltunk az a régi DDR repülőtér. Az új már vagy 15 éve készülget, talán majd jövőre megnyitják, de nem biztos.
Szép volt az idő, szállodában mindjárt megkaptuk a szobát és elindultunk a városba. Volt egy pici listám, a beszerzendő dolgokról, tehát áruház. Az egyikből ki a másikba be, aztán jött a meglepetés. Mikor távozni akartunk, kint szélvihar volt, ami vízszintesbe vitte az esőt. Sebaj lemegyünk kávézni, ülünk egy kicsit, aztán majd ez elmúlik. Nem múlt el. Másfél óra múlva is zuhogott. Vettem egy eső kalapot, mert az ernyő a szélben nem sokat ért. Ajtóban álló őrt rábeszéltem, hogy hívjon taxit. Reménytelen volt. Végül elindultunk, amilyen gyorsan csak tudtunk, majd csak lesz valami alapon. A vége az lett, hogy vagy tíz percnyi gyaloglás után, találtam egy üres taxit. Térdig csurom vizesek voltunk és körkörösen is meglehetősen. Szerencsére hideg nem volt. Boldogan estünk be a szállodába és elkezdtük száritgatni magunkat és a ruháinkat. Természetesen már nem mentünk sehova, fáradtak is voltunk, vége lett az esővel kezdődő és végződő napunknak.

Álom és valóság

Tegnap érdekes programokat néztem a tv-ben. Német "kivándorlókról" szólt akik Majorkán képzelték el az életüket. Gyönyörű sziget, mondják. Jómagam soha nem mentem oda, mert egyrészt nem szeretem a szigeteket, másrészt mindig túl sok volt ott a turista. De ettől még tényleg szép, sok képet, filmet láttam már róla. Nekem a legérdekesebb az a kolostor lenne, ahol anno Chopen és G.Sand szerelmeskedtek, no de térjünk a tárgyra.

Az első házaspár, 5 éve él ott. Eleinte minden gyönyör volt, a férfi 63 évesen nyugdíjba ment. A tervek szerint az ő nyugdíjából kitelik a lakbér és a villany. A feleség 20 évvel fiatalabb elment dolgozni. Tudott már akkor spanyolul. Sajnos 2 év múlva jött a baj, a férfi egy strokot kapott, féloldala megbénult. Azóta a nő csak a férj állapotától függően néhány órás munkákat tud vállalni. Ha van elég turista egy héten kétszer idegent vezet a szigeten. Nem sok pénzt kap érte, a legtöbb turista csak a tengerpartért jön, sokszor nem jön össze még egy héten egyszer sem egy busznyi csoport. Kapnak ugyan a német beteg biztosítótól valami ápolási költség térítést, de a megélhetéshez az kevés. A feleség szívesen vissza menne Németországba, de a férjének ez volt az álma, nincs szíve vissza vinni. Neki könnyebb lenne, vannak rokonai, nem lenne annyira egyedül minden bajjal és nehézséggel mint itt. Arról már nem is beszélve, hogy tudna dolgozni és kicsit felturbózni a nyugdíját, mire nyugdíjas lesz.

Következő eset, egy egyedülálló 50-es nő. Többszörösen elvált, imádja a szigetet és majd ő megmutatja, milyen jól lehet ott élni. Sajnos mióta ott van, több mint 2 éve, még nem sikerült egy állandó munkát kapnia, pedig beszél spanyolul és angolul is. Ha nincs minimum 6 hónap munka viszonya, nem kap munka nélküliségi segélyt. Egy igen vacak egy szobás apartmanban lakik, 25 nm., amiért 400 EURot fizet. Minden munkát elvállal. Takarítani jár ahova hívják. Most tánciskolában tanít, a tanítványok számtól függ a keresete. Alkalmanként és fejenként 15 eurót kap. Ha lenne elég tanítvány tartósan, akár 1000 eurót is meg tudna keresni. Nem adja fel, nem megy haza, ő ott érzi magát otthon.

A harmadik eset ismét egy házaspár. A férfi valami nagy vállalkozást vezetett, a nő is ott dolgozott. 25 éve házasok. Csodálatos több milliót érő hatalmas villa, teljes jólét és boldogság, amíg ki nem derül, hogy a nőnek parkinsonja van. Ez egy sok arcú betegség, ennek a nőnek igen látványos és súlyos tünetei vannak. Nem csak a keze remeg, hanem az egész teste, valósággal rángatózik. Németországban megoperálják, beültetnek egy szerkentyűt, ami valahogy lenyugtatja a mozgását. Csodákat tud ma már az orvos tudomány. Viszont a csodálatos villa lépcsői egyre nagyobb gondot okoznak, így el kell adni. No most se laknak rosszul, egy szintén hatalmas bérelt apartmanba költöztek. Az orvosi felülvizsgálaton, ahol egy pár pillanatra leállítják a beépített szerkezetet, kiderül, hogy az állapota sokat romlott, igen rövid idő alatt. Még lehet emelni a szintet + több gyógyszer, de ki tudja meddig. Ö se akar vissza menni, persze sóhajtozik, hogy az otthon ott havi 6-7000 euróba kerül. A férj szenved vele. Szereti a nőt és sajnálja. Én is sajnálom, mert nincs rosszabb mint tehetetlenül nézni valakinek a szenvedését.


Ezek után néztem még a sex és szerelem c. oktató műsort is. Olyat láttam, amiről még soha nem hallottam, de leírni nem merem. A lényeg, hogy egy okostelefon app segítségével lehet házas életet élni, mindegy, hogy ki hol tartózkodik. Nem fogom kipróbálni!:-)))

Család és az örömök

Biztos vannak pozitív dolgok is, de nekem mindig ezek a negatívok jutnak.

1. Reggel jön a takarítónőm. Heten voltak testvérek és a hét végén meghalt az egyik öccse. Adva van még egy 80+ mama, aki miatt már évek óta ment a cirkusz, hogy mi legyen vele, nem akart egyedül élni, de otthonba menni se. A hét gyerek nem kapkodott utána, végül az a fia vette magához, aki most meghalt. Ott a mamán kívül maradt még két gyerek 13 és 15 évesek és egy nem túl régi élettárs. Először is a temetés. Az én nőm a legidősebb, mondta, hogy dobjunk össze valami pénzt. Erre mindegyik adott 10ezer forintot!!! Élettárs per pillanat még lelkes, de a két kamasz fiú és a nem könnyű eset mama hamarosan ki fogja ábrándítani, mondja aki ismeri a helyzetet.
Mit mondok erre én, magamban persze, ha lett volna esze nem szül 7 gyereket, maradt volna pénze magára, nem lenne semmi baja és keserűsége se.

2. Elmenetem valamiért a közeli ékszerészhez egy apróságért. Mondom neki, már azt hittem egy deli ifjú fog fogadni, olyan rég nem jártam itt. 4 fia van a pasinak, aki rengeteget dolgozott mindig mióta csak ismerem. Áhh.. szó sincs róla, mondta. Egyik gyerek se akarja átvenni az üzletet. A legidősebb fiát kérdezte, mikor érettségizett, hogy nem akarná-e, mert akkor tanulhatna nála. Végül is egy jó bevezetett kis üzlet, 38 éve csinálja. Fiú erre szó szerint azt mondta, hogy te hülye vagy. Nézz vissza mit csináltál egész életben: dolgoztál. Az persze már nem jut eszébe a gyereknek, hogy mindig volt minden, ha nem is nagy jólétben, de nélkülözések nélkül éltek, jártak iskolába stb. No és most mi van kérdeztem én. Két okosabbik normál egyetemre járt, a két lustábbik privát egyetemet végzett. Mind a négynek van saját lakása, én hülye meg csak dolgozom, mondta az emberem.

Mi az én saját tanulságom a dologból? Jól rendeztem az életem. Független maradtam, gyerek gondoktól mentes és főleg szabad. Nem ért keserűség, nyertem.