Utána néztem ma a fényképalbumokban. 1975 szeptemberében voltunk először Marbellában, véletlenül. Későbbre tolódott a szabadságunk, Férjem valamilyen munkája miatt. Így mire leértünk Barcelonába, már őszies volt az idő. Tovább mentünk Barcelona alá, az előző évben megszeretett Sitgesbe és rájöttünk, hogy strandolásról már szó se lehet. Sitgest is nagyon szerettük előző évben. Egy igazi kis halász falu volt, ahol napközbeni az idősebb emberek foltozgatták a házak előtt a hálókat. Éjszaka meg tele volt a tenger a kis halászhajókkal.
Szóval idő nem elég meleg, menjünk tovább. Akkor végig nézelődtünk az egész tengerpartot. Sok helyen megálltunk se sehol nem tetszett a hely. Vagy mert már totál turista volt, vagy mert még egy normális szálloda se volt. Addig akartunk menni, amíg rátalálunk egy olyan Sitges szerű helyre, amit egyébként szintén véletlenül találtunk csak meg. Két napig autókáztunk, míg megérkeztünk Marbellába. Semmit nem tudtunk a helyről, de egyből megtetszett. Meleg volt és sütött a nap. A szállodában, ami nem a tengerparton volt, ki volt írva a portán, hogy ha esik az eső, aznapra nem kell fizetni. Rögtön lelkes lettem. Kiszámoltuk, hogy még 9 napunk van és lefoglaltuk a szobát. Este rögtön az óvárosba mentünk. Girbe gurba utcácskák, rengeteg virág mindenütt. A házak földszintjén este fele már a berácsozott erkélyeken kint üldögéltek idősebb hölgyek, az arra járó helybéliek megálltak beszélgetni. Talán 2 étterem volt a városban, ki is választottuk az egyiket. Máig is működik, csak közben valami hálót szereltek az asztalok fölé. Akkor még csak a zöld lombok voltak felettünk és verebek. Gyorsan ettünk, hogy nehogy letiszteljék a kajánkat. Az óvárosban alig volt forgalom, embert alig láttunk a kint üldögélőkön kívül. Megvolt már a gyönyörű park. Mint most utána néztem az 1700-as évek végén kezdték telepíteni és 200 éves fák állnak máig benne. Rengeteg egyéb növény is van, az egész olyan mint egy mini őserdő. Az óváros és a modernebb tengerparti városrész közt vezetett az országút. Iszonyat forgalom ment rajta, mert még sehol nem létezett elvezető út. Minden falun és városon átvezetett az út, Malagán is.Az alsó modernebb városrészben is volt még egy utca öreg házakkak, de ezek inkább valami nyaraló félék lehettek. Mára már nincs meg. Ott évekig néztük, hogy este a verandán ült két idős hölgy és kártyáztak.
Máig nagyszerű emlék ez az első út. A szállodának persze se kertje se poolja nem volt. Reggeli után lementünk a homokra, béreltünk 2 nyugágyat és egy ernyőt, aztán ott élvezkedtünk estig. Délben a férjem magára kapott egy shortot és inget, felszaladt, az első kis utcában volt egy szatócs üzlet. Ott beszerzett némi sonkát és kenyeret na meg sört. Napközbeni azzal szórakoztunk, hogy számoltuk a mögöttünk folyó építkezésen hány sor téglát raktak a munkások. Nem sokat, de úgy gondoltuk, hogy olyan hőségben mi se szívesen dolgoznánk. Mikor letelt az időnk, szomorú szívvel indultunk vissza és gondoltuk, hogy majd jövünk még ide.
Otthon aztán a világ látott fodrásznőm felvilágosított, hogy Marbella milyen szuper felkapott hely. Igen, a városon kívül működő Marbella Club volt az akkori jet set találkozó helye. Ebből mi persze semmit nem érzékeltünk, az ide vonatkozó újság irodalmat soha nem olvastam. Akkor mi még Banusról se tudtunk, ami a clubhoz tartozó yachtkikötő. Mi esténként a városban vagy a tengerparti sétányon sétáltunk, aminek az egyik vége egy kis rondellában végződött. Azon túl nem lehetett akkor menni, mert tök sötét és kihalt volt. A másik végén egy szálloda volt, az egyetlen akkor a tengerparton. A sétányon összesen két étterem működött.
Másfél év múlva egyik stockholmi barátnőm jött az ötlettel, hogy menjünk Marbellába. Ők már foglaltak szállást a SKOL nevű apartman hotelben. Foglaltam én is és mentünk. Kiderült, hogy a sétány végén a sötétben állt a SKOL, amit akkor még a part felől csak direkt a tengerpartról lehetett megközelíteni. Az idő akkor tavasszal nem volt valami jó, de tetszett nekünk a SKOL. Következő évben ősszel megint ott voltunk. Nagyon szép apartmant kaptunk, csodálatos kilátással. Éjjel kint lehetett ülni a balkonon és számolni a hajókat, meleg volt. Mindkettőnkön kitört a szerelem. Akkor már megtudtuk, hogy a ház egy része hotelként működik más része viszont privát lakás. Már szimatoltunk, hogy lehetne szerezni ott egy lakást és mennyiért. Közben a kertben lebuktam a magyar rejtvényeimmel. Egy hollandiai magyar házaspár, csak kicsit idősebbek nálunk rendelkeztek ott egy lakással. Mondtuk, hogy egyszer majd esetleg minket is érdekelne, de nem volt akkor eladó lakás, nekünk meg pénzünk se volt. Egy este mentünk át a mindig illatozó kerten és láttuk, hogy a tök sötétben úszkál valaki a fenti medencében. Férjem megjegyezte, hogy "bátor nyanyus", mire kiszólt a medencéből "magyarok vagytok?". Ő most 97 éves és 1936-ban hagyta el az országot. Így kezdett kialakulni a magyar különítmény a Skol kertjében. Attól kezdve rendszeres Marbella látogatók lettünk. A következő évben, hazatérésünk után kaptunk egy levelet a hollandiai ismerőstől, akik még ott maradtak utánunk is, hogy van egy eladó lakás. Megnézték, a tulajdonos ugyan angol, de eredetileg cseh és beszél németül. Kiöregedtek a lakásból szeretnék eladni. Alkudtunk elég rendesen,, de az volt a kikötése, hogy az év végéig bonyolítsuk le a dolgot. Ő szerzett német ügyvédet is. Én meg beindultam. Egy vasunk nem volt, de voltak jómódú barátaim és szabályosan összeadták a pénzt. Bankból talán csak egy negyedét szereztem, horror kamattal. Barátok nem kértek kamatot és mindent megadtunk 10 hónapon belül. Ezalatt nem sok húst ettünk.Talán ettől lett a szívünk csücske az a kis lakás. Tavasszal persze már nem bírtuk ki és lementünk autóval húsvétkor. Minden úgy volt, ahogy a fényképen és a leltárban szerepelt. Csak a jégszekrény nem óhajtott elindulni, miután fél éjszaka pucoltam. Másnap reggel rohantunk újat venni. A berendezés messze elmaradt attól, amit én szeretek, így az erőteljes spórolás még folytatódott egy ideig. Lassacskán cseréltünk le mindent. Abban az évben ősszel csak az ágyakat. Ágyat legközelebb Malagában lehetett rendelni. Megrendeltük tavasszal és megadtuk az pontos időpontot, hogy mikor szállítsák. Ősszel volt ki szívdobogás mire megérkezett a szállítmány.
Autóval 2,5 nap volt az út, viszont asztalt székeket két fotelt és az egész konyha felszerelést (IKEA) mind kocsival vittük le. Izgalmas volt, ahogy alakult és szépült a lakás az évek folyamán. Közben a város is szépült. Jött egy polgármester akinek rengeteget köszönhet a város. A mai márvány boritású sétányt, mindkét irányba meghosszabbítva ő építette. Az egész városban új utcaburkolatokat raktak le. A házunkkal átellenben lévő hatalmas parkot is az ő idejében alakították ki. Óriási fellendülés volt. Jöttek a befektetők nőtt a város, többnyire szép épületeket emeltek a tengerparton. Ezeknek az építkezéseknek ugyan néhány régi épület áldozatul esett, de ez a jövő. Sajnos a polgármester, akire nagyon haragudtak az ottaniak, mert erősen emelete az adókat, végül valami korrupciós ügybe keveredett és börtönbe került. Ettől még a városnak megmaradtak a szép és jó dolgok, amit megcsináltatott.
Ahogy elterjedt a hír a marbellai szép napjainkról, egyre több barát jelentkezett be, hogy jönnének ők is. Igy idővel kialakult egy állandó mag, egy zürichi pár, mikor mi már Pesten voltunk, egy londoni hölgy, időnként néhányan Stockholmból, egy ott élő norvég.magyar házaspár. Nagyon sok kellemes hetet töltöttünk ott együtt. Mikor úgy alakult az életem, akkor már egyedül mentem. Első évben eladtam a lakást. Akkor azt hittem soha többet nem fogok menni, de azóta is ott voltam minden évben. A mellém szegődött társak pont olyan szerelembe estek a hellyel mint én. Ott a házban béreltünk lakást, mindannyian. Az évek múltak és a barátok szépen kihaltak mellölem. Már csak az őslakos 97 éves Hajnalka él, immáron memória nélkül. Még szerencse, hogy tavaly elmeséltettem vele, több folytatásban az egész igazán kalandos életét. Le fogom írni.
A várossal és a SKOLal már tavaly se voltam egészen jóba. Most már szerintem hátrányára változik a város. Lassan eltünnek a kis üzletek és ma már pl. az óváros, egyetlen hatalmas vendéglátóipari egység. Estére kirakják az asztalokat és közlekedni se lehet az utcákon. Igaz, minek is menjen arra az ember, ha nem enni akar. Régen az egy szórakozás volt, elmentünk nézelődni. A városon átvezető valamikori országút, aminek olyan főutca szerepe lett, kihalt. Régi üzletek bezártak, nem nyilnak újak, kivéve a nagy nemzetközi rongyüzletleket, mint pl. a Zara és a Mango. A tengerparton szintén nincs már más csak vendéglő. A SKOL is hátrányára változik. Nyilván sok lakás, a szálloda már vagy 20 éve csődbe ment és eladták a lakásokat, tulajdonost váltott, akiket már csak a kiadás érdekel. Látásból ismerem az ügynököket. Neki az az érdekük, hogy a lakás ki legyen adva. Hogy kinek? Az mindegy. Miután az előcsarnokban van wifi, ott ültem sokat esténként. Olyan ifju hordák jöttek-mentek hatalmas hangerő közepette, hogy csak néztem. Ilyeneket régen be se engedtek volna a kapun. Ezek szerencsére napközben sehol se voltak, így legalább a kert ami a lelke az egésznek, csendes és nyugalmas volt. Voltak persze arab családok és néhány fekete fiu is, de ezek csendben voltak és napközben szintén nem láthatók.
Az egész mesének az a vége, hogy feltehetően most tényleg végleg elbucsuztam a SKOL-tól és Marbellától. Szép hosszú kellemes és néhol izgalmas kapcsolat volt. 41 év, még házasságban is szép idő.
