Naivak vagyunk

Azt hittük, hogy karácsony napja, mindenki ül családi körben és eszik. Bementünk a városba, fényeket nézni. Normális körülmények közt üresek szoktak lenni az utcák. Nos most már az Alagút totál be volt dugulva és persze a Lánchíd is. Mintha csak hétköznap délben lettünk volna. Mindegy, ülünk, van időnk, mondtunk és eldöcögtünk az Operáig. A busz tömve volt egész úton de az Andrássy úton is rengetegen jártak. Szerencsére elég széles, így még lehetett baleset mentesen közlekedni. Szépen vissza slattyogtunk a Deák térig. Közben átmentünk egy bódé soron, nem igaz, hogy mennyi vacakot képesek árulni. Persze csak bámészkodók voltak. Karácsonyi vásáron állítólag kézműves termékeket árulnak. Nos itt főleg kínai gagyi volt, meg erdélyi szőrme sapkák. Itt nálunk a téren, olaj képeket árulnak a karácsonyi vásáron. Ki kellene már küldeni őket Német országba és nézzenek körül, miket kell árulni egy karácsonyi vásáron. Mi mindent átveszünk nyugatról de rosszul.
Mindegy, elértünk a Deák Ferenc utcába, ahol az idén szerencsére nem voltak bódék, de változatlanul szépen ki volt világítva. Az üzleteknek is szép kivilágított kirakatai voltak, ha nem lett volna akkora tömeg és lökdösődés még élveztem is volna. Elértünk a Vörösmarty térre, ahol mintha reflektorokkal világítottak volna. B-nek érzékeny a fényre a szeme, mióta megműtötték, így oda be se mentünk. Nos a Váci utca szó szerint tömve volt, pedig a kivilágítás  elég gyengécske. Az üzletek se valami csodásak, igaz a kacat árusok nyitva tartottak. Ha valakinek szép kis matyó hímzéses ingre volt vágya, megkaphatta. Sajnos nem csak rengeteg gyalogos volt, inkább külföldi hordák voltak, de az a két kerekű turista jármű is közlekedett jó sok. Ezek villannyal működnek és ha nekem jönnek, a balesetin kötök ki. Mindez erős félhomályban. A harmadik ország béli turisták a padokon szorongtak. Sok hasznot hajthatnak, ha ebben az időben nem ülnek be valahova pihenni inkább. Igaz kellemes idő volt sétálni. Kint üldögélni már kevésbé. Magyar szót nem hallottam és nem is igen láttunk magyarnak kinéző embereket. Bele futottunk viszont kínai turista csoportba, tele gyerek kocsikkal.
Általában véve, egyes helyeken nagyon szép a kivilágítás, de többnyire vacak. Nem tértek még át a LED-re, ami szebb és energia takarékosabb. Az Erzsébet tér az óriáskerék kivételével teljes sötétségben van. Elképzeltem milyen klassz lenne ha a fákat feldíszítették volna LED füzérekkel. Szóval van még hova fejlődni.
Haza fele nem volt dugó, mert másik hídon jöttünk, de változatlanul hértköznapi nagyságú volt a forgalom.

Mesélek

A napokban emlegettem réges régi hátfájós stockholmi barátomat. Tizensok éve nem láttam és nem is hallottam róla. Tegnap délután megszólalt a telefon és ki van a vonal végén? Ő.
Aztán semmi különös. Eszébe jutottam és megkérdezte, hogy élek-e még. Az egészben az volt nekem a furcsa, hogy a minap egy aktuális hátfájós eset miatt eszembe jutott, erre jelentkezik. Részemről nagy szerelem volt, de nem voltam az esete. Ilyen is megtörténik az életben. Barátok maradtunk.

Van ennél sokkal szomorúbb dolog is. Az egyik a 90 éves mondjuk barátnőm. Kicsi koromtól ismert, akkor ő szegedi bálkirálynő volt, aki gyorsan férjhez is ment. Családjaink jóban voltak és én is többet tartottam az öccsével a kapcsolatot mint vele. Nos ezelőtt 3 héttel elesett, otthon a lakásában, combnyaktörés. Már rég özvegy, az egyetlen lánya Németországba ment férjhez, már nagyon régen, még bőven rendszerváltás előtt. Az öccse hívott fel Torontóból onnan tudtam a dologról. Megoperálták, a karácsonyt a János kórház rehabilitációs osztályán tölti, ahol január 8. maradhat. Azután reméli, hogy a lánya kiviszi magához. Az egészben az az irónia, hogy kb. 15 év óta fáj a térde. Több orvosnál is volt, persze műtét, de azt ő soha nem vállalta, mert ő egyedül van és nem tudja megoldani. Most kénytelen lesz.

Másik a 104 éves barátnőm. Kerestem többször de nem vette fel a telefont, illetve amikor felvette nem ismerte meg a hangom, mert ki tudja hol volt a hallókészüléke. Magam tapasztaltam, hogy nemigen tudja betenni magának és csak hetente háromszor volt valami segítsége. Persze közben a szélhámos unokája nála aludt, mert szerintem kidobta a legújabb nője, de segítségről szó nem lehetett. A lánya egy házban lakik vele, de nem érzi, hogy tenni kellene valamit, mert van neki is elég baja. A lánya telefonszáma megváltozott nem tudtam felhívni. Végül tegnap egy ősöreg pesti telefonkönyvből kibányásztam a fia telefonszámát és felhívtam. A nem túl kedves menyével beszéltem. Kiderült, hogy le van gyengülve. Szereztek valami ukrán nőt aki pár hét után elment. Bevitték kórházba, ahonnan áttették a, szerintem, elfekvőbe. Azt hiszem ráveszem magam és a két ünnep közt megkeresem, még ha traumát kapok akkor is. Legalább majd látom mi vár ránk. Viszem B.-t is, mert ő nem is gondol ilyesmire.
Mi legalább nem várhatunk senkitől semmit, magunk választottu

Boldog karácsonyt!