Ma nagy útra vállalkoztam. Átbusszoztam a városon, hogy meglátogassam a barátnőmet a kórházban. Mellesleg az a kórház a szülőházam mellett van.
Eleinte azt hittem taxin megyek, olyan gyorsan haladtunk. Aztán a Krisztina körúttól ki tudja miért ki voltak kapcsolva a közlekedési lámpák egészen az Andrássy útig. Volt alkalmam tanulmányozni a házak vakolatát meg mindent, miközben az autósok egymást ölték.
A barátnőmel elég furcsa kapcsolatom van. Időnként összehoz minket a sors és akkor nagyon együtt vagyunk. Aztán erre-arra kanyarognak az útjaink és évi 1-2 telefon beszélgetésen kivül semmi kapcsolat nincs. De tudom, hogy bármire szükségem lenne, akkor nem hiába kérnék tőle segítséget. Most tüdő(rák)operáció után lábadozik abban a kórházban, ahol vagy ötven éve dolgozik gyógytornászként. Persze már sok éve nyugdíjasként, de dolgozik rendületlenül. Ő ott nem alkalmazott, hanem egy intézmény. A szobájában most is hegyben állnak a földi javak, de azért a sjátkészítésű citromos szeletemet egy pillantás alatt befalta.
Mondja, hogy rengeteget gondolt rám, mert én voltam az, aki mindig noszogatta, hogy nézzen már másik lakás után. A negyedik emeleten lakik és lift nincs. Per pillanat effektív nem tudna felmászni a lépcsőkön. Addig marad bent, amíg fel nem tud menni 4 emeletet. Persze jött a szokványos duma, hogy "milyen igazad volt". Kár, már rengetegszer bebizonyosodott, hogy a másnak adott tanácsaim, tippjeim igen jók, sajnos ettől függetlenül, nem hallgat rám soha senki.:-(((
Ő se hallgatott rám, sem a lakás dologban, sem a dohányzás miatti morgolódásomra. Most mondja, hogy igen nagy hátrány volt a műtétnél, hogy 52 évig dohányzott. Most 71 éves lesz. Olyan álmokban ringatja magát, hogy a vizsla kutyájával együtt mehet nyugdíjas apartman házba. Sajnos ebben nagyon kételkedem, de erről nem szóltam. Viszont beletettem a bogarat a fülébe, nem gonoszságból, hogy csináltasson sürgősen egy vastagbél tükrözést. Fejéhez kapott, hogy hát persze, a tüdő tumor sokszor a vastagbél metasztázisa. Ez egy okos nő, neki meg lehet az ilyesmit mondani.
Tegnap egy 81 éves nagyon ifjukorombéli haverommal beszéltem telefonon. A felesége elmondása szerint halálán van de hárít. Nekem ő előadta, hogy már alig várja, hogy úszni mehessen. Közben az ágyból se tud felkelni egyedül. Ötletem se volt, mit lehetne csinálni vele. El fog menni megint ifjúságom egyik tanúja. Pedig talán még menthető lenne, bár nem tudom milyen áron. Talán okosabb ha hagyják elmenni.

A végén volt valami pozitívuma is a napnak. Felmentem a második emeletre lobbizni az új házkezelő ellen. A tetőtéri sárkányunk, akinek a legtöbb pénze van a házban és a legnagyobb lakása is egyben, mindenáron egy potom olcsó házkezelőt akar beszervezni ide. Szerencsére gyorsan egyetértettünk, hogy olcsó húsnak híg a leve. Így remélhetőleg sikerül vissza állítanunk a régi házkezelőt, akivel én kifejezetten baráti viszonyban vagyok. Sikerélmény!

Olvasgatok az indexen. Van egy nyugdíjas topic, ahova én soha nem írok. Miért? mert mikor megirtam, hogy unoka, kutya, macska, nem téma, felháborodtak, hogy ugyan akkor honnan hoztam össze a 40ezer+ hsz-t.

Nos ma a következő bejegyzést találtam "

Nézem a tv-t

A német RTL egyik műsorának címe: Hirtelen öreg. Ez meg mi. Szóval kiválasztottak 5 önként jelentkező fiatalt, akiket minden féle módszerekkel hirtelen megöregítettek. Pl. súlyokat raktak a vállukra, bedugták a fülüket és egy sárga szemüveget is rájuk raktak, ami tökéletesen szimulálja a szürke hályogot. Egyiket tolószékbe ültették a másiknak rollátoral kellet járni. Persze az elképzelt kor, nekem viccesnek tűnt, mert 63-73 év köztieknek csinálták őket. Az egyiknek azt mondták, hogy inkontinens ezért egy alma lével (olyan mint a pisi) félig telt pasztik zacskót kellett volna magára akasztania. Nem akarta. Jó akkor itt a felnőtt pelenka. Azt se, így ez a lány második nap megfutamodott. Egy megrendezett öregotthonban éltek, szak személyzettel. Harmadik nap a súlyokat viselő fiú, kijelentette, hogy nem bírja tovább a vállán a súlyt. Majd rájuk eresztettek étkezés közben egy gerontologus professzort, aki súlyos demenciában szenvedőnek adta ki magát. Tökéletesen játszotta a szerepét, ettől az egész társaság kiborult. Ezután jött a hivatalos látogatás. Mikor megérkeztek a barátok/barátnők mindegyik felugrott az asztaltól és úgy csimpaszkodtak egymásba, mint egy mentőövbe.
Most várom a végét a dolognak. A jövő héten lesz a befejezés. A megfutamodott lány nyilatkozott, hogy ő így nem akar öreg lenni. Hja.. még nem tudja, hogy ezt nem lehet megrendelni.

Hangulatok

Tegnap egy dokumentum filmet néztem. Újabban valahogy mindig ilyesmiket nézek. Nincs türelmem leülni valami mást végig nézni. Szóval a tegnapi arról szólt, hogy miként hatott a németekre Olaszország, avagy miért is utaztak a hatvanas évektől olyan rengetegen Olaszországba nyaralni. Közben régi műsorokból voltak bevásások régi slágerekből. De voltak részletek szintén régi fekete-fehér filmhíradókból is. No és ezen facsarodott el a szívem. Mert nekem szép lehetett volna az az idő, mikor a nyaralók elegánsan felöltözve, a férfiak zakóban és nyakkendőben szálltak le a vonatról vagy a repülőről. Ha össze vetem a mai állapotokkal, csak azt mondhatom rettenetesen elprolisodott az egész világ és ez nekem nagyon nem tetszik.
Akkoriban meg sajnos erősen akadályozva voltam az elegancia utáni vágyam kiélésében.

Ma meg a volt német kancellár közelgő 80. születésnapja alkalmából volt egy összeállítás. Ilyenkor aztán meghatódottan boldog vagyok, hogy megélhettem és végig asszisztálhattam a tv-ben az egész történelmi átalakulást. Élvezhettem valóban zseniális politikusok okos beszédeit. Micsoda trió volt Kohl, Genscher és Gorbacsov! A gyűlölt fal lebontása, szinte az 56-hoz hasonló eufóriát váltott ki belőlem. Persze ezeket meg kell élni. Aki nem élte meg annak hiába mondja az ember. Olyan ez mint vaknak mesélni csodálatos színekről.

A vége megint csak az az egésznek, hogy ismételten meg kell állapítanom, hogy az emlékeim iszonyatosan magányosak.

Miután meg volt már a recept, elzarándokoltam ma a pharmafutárhoz. Nagy döbbenetemre csak a hűlt helyét találtam. Szerencsére voltak annyira okosak, hogy kiírták, hova költöztek. Budagyöngye Bevásárló központ. Nosza, mondtam én, úgyis rég voltam ott.
Miután a hivatalos dolgot elintéztem, körülnéztem a régen jól ismert helyen. Kicsit zsúfolt, kicsit bazáros lett a földszint meg az emelet is. Na de a pincében! Ott van az eldorádó. Nekem új volt a régen kihasználatlan helyen nyílt, csodás delikatesz üzlet. Rengeteg féle sajt, valódi ropogós péksütemények és sokféle sonka, paté, kolbász meg minden, mi szem szájnak ingere. Másutt ilyen nincs, így az árakat nemigen tudom összehasonlítani semmivel. Biztos nagyon drága, de azért vettem egy kevés ezt meg azt. Gondolom, jó, hogy elköltöztem a környékről, ha ott maradok ez az üzlet az anyagi végromlásom lenne, a sulynövekedésemről már nem is beszélek.

Nem hagyom abba a blog írást, csak hol nincs időm, hol nincs téma.
Ma végre átjutottam Pestre, először mióta itthon vagyok. Rengeteg nézni valóm lenne de semmire sincs időm. A ma is, muszájból volt. Kellett egy recept, a szer csak külföldön kapható éppúgy mit a szem csepp. Gondoltam akkor kettőt egy csapásra. Szokásos orvos, nem volt hajlandó felírni, mert nincs itthon regisztrálva a szer. Hiába mondta, hogy senki nem fogja az országhatáron belül látni a receptet, nem. Előkaptam 81 éves ötven valahány éve haveromat. Felírod? miért ne írnám. Ezek után kiderült, hogy délután tudna erre jönni és elhozni, de akkor én a fodrászhoz voltam bejelentve. Szóval átmentem érte. Nem láttam kb. 2 éve, kicsit féltem hogy néz ki. B. szerint is letagadhatna bő 10 évet. Szerencsés fickó, remekül berendezte az életét, felesége halála után néhány évvel. Na persze én se panaszkodom.:-)
Remélem marad a tavaszi időjárás. Alig várom, hogy lejárhassam a pesti újdonságokat. Az állítólag elkészült belvárosi Fő utcát, a Párizsi Nagyáruházat és az este kivilágított hidakat is meg kellene majd szemlélni.

Hűség?

Ma elügettem ebben a gyönyörű időben az optikushoz, hogy megrendeljem az új olvasó szemüvegemet. Jó helyen van, két villamosmegáló közt. Szél süvített rendesen. Odaérek, zárva. Nem mindig szombaton, csak ma, mert ugye hétfőn ünnep, gondolom én.
Nagyon pipa lettem. Állandóan megy a sírás, hogy a kis üzleteket elnyomják a nagyok, meg az üzlet központok stb. Én tényleg hűséges természetű vagyok, ilyesmiben is. 15 éve járok ehhez az optikushoz és már több ismerősömet irányítottam hozzájuk. Családi vállalkozás, támogatni kell, megérdemlik. No de ma, elmentem a MOM-ba, ott van egy nagy optika, leadtam a receptet és a régi keretet. 1 óra múlva mehettem a szemüvegért. Hülye az, aki futkos egy optikushoz, mikor ilyen kényelmesen is megkaphatja amit akar. Azért kár, hogy nálunk ilyen buták a maszekok. A városhoz hozzá tartoznak a kis üzletek. Szívesebben megyek olyanba mint egy nagyüzembe. Mondanom se kell, hogy innen nyugatabbra, nemigen engedik meg maguknak az ilyen kis üzlet tulajdonosok, hogy ne tartsák nyitva az üzletet a megszokott időkben.

Még egyszer a hűségemről. Van egy sok éves 17"-os lapos monitorom. Mikor tönkre ment egyszer, vettem egy újat. Szombat volt, kellett és ahol néztem, csak olyan lapított formátumú volt. Megvettem, de az első perctől kezdve utáltam. Nem egyenletesek a betűk rajta, képtelenség volt beállítani. Végül B. kiderítette, hogy csak a táp rossz a régiben, vett valamit hozzá és megcsinálta. Azóta boldogan használom. Az új lapítottat elvitte magának, a saját 19"-t eltette talonba. A laptopom is 17" de laposabb mint a normál monitor. Mióta haza jöttünk, olyan kicsinek tűnt a régi nekem. Ma áthozta B. a régi eltett monitorát és most itt ülök egy óriás képernyő előtt. Csúcs! Nem kell szemüveg se hozzá!

Így ma kétszer lettem hűtlen önmagamhoz.:-(((

Bánat

Megpróbálom kiierni magamból, hátha jobb lesz.
Mikor hazaértünk a postám tetején rögtön egy gyászjelentést láttam. Sajnos koromnál fogva több "jelöltem" is van, de valahogy rögtön tudtam, hogy Irénről szól a hír. Mielőtt elutaztunk beszéltem vele és nem volt olyan mint szokott. Nem volt barátnő, barátnő értelemben. Viszont egy igazi megbízható barát volt. Ő se meg én sem voltunk barátnős típusok. Ismertem huszonéves koromtól, de alig volt valami kapcsolatunk. Mindig messzinek és zárkózottnak tűnt, szemben a szintén orvos férjével, aki egy igazi haver és egész családom legrendesebb orvosa. Hihetetlen mennyit törődött Anyámmal, majd később Apámmal is. Örökké le voltam kötelezve, mert nem pénzért törődött velük. Egyszer aztán, jó régen vagy 25 éve, Apám jelezte, hogy jönnének ki hozzám egy pár napra. Izgatottan készülődtem. Kicsit féltem Iréntől és mint utólag kiderült ő se lelkesedett értem. Aztán megérkezésük után pár órával tisztáztuk, hogy totál hamis képünk volt egymásról. Attól kezdve egy meleg barátság alakult ki köztünk. Irén egy valódi lélek gyógyász volt még ha hivatalosan psychiáternek hivák is. Férjem halála után rengeteget segített. Napi telefon kapcsolatban voltunk és ő volt az egyetlen aki nem, mondta, hogy ugyan már. dehogynem tudsz enni, csak akarni kell, hanem hasznos tanácsokat adott, hogy mit készítsek magamnak folyékony dolgokat, ami valóban lement a torkomon. De anélkül, hogy mondta volna, hogy depressziós vagyok, megkérdezte minden nap, hogy felkeltem-e, mosakodtam-e és felöltöztem-e. Mert ugye egy igazi depressziós mindezt nem csinálja. Én meg egy idő után úgy éreztem, hogy nekem valóban fel kell kelnem, legalább. Ahogy másztam ki a gödörből, ritkultak a telefonok, de azért sok-sok hosszú jó beszélgetésünk volt. Szinte soha nem találkoztunk. Ő nem szeretett eljárkálni otthonról, a férje nem szerette a vendégeket, szóval maradt a telefon. Hihetetlen emlékező tehetsége volt. Soha semmit nem kellett neki kétszer elmondani. Jobban emlékezett az elmondottakra mint jómagam. Elutazásom előtt felhívtam, rögtön mondta, tudom a napokban utaztok. Két nap múlva bevitték az elfekvőbe. Ismerte Anyámat és Apámat, valamint a férjemet is. Már nem sokan vannak ilyenek sajnos. Nagyon fog hiányozni.

Beszéltem tegnap a férjével. G. orvosi körökben egy élő legenda. Már többször belefutottam volt beosztottjaiba az elmúlt években. Mindegyik szinte áhítattal beszél a "Főnök"-ről. Amelyik kórházban fiatal orvosként kezdett, akkoriban ismertem meg, onnan ment főorvosként nyugdíjba 40 év után. Irént 64 éve ismerte és gondolom kb. 60 éve voltak házasok. Mint mondta tegnap, biztos nem ez volt a legjobb házasság a világon, de azért felneveltünk 3 gyereket és soha nem akartunk elválni. Most ott van 82 évesen egyedül a nagy lakásban, aminek biztos nem kevés a rezsije. Elköltözésről szó sem lehet. 1934 óta ott lakik. Akkor épült a ház és ő kicsi gyerek volt a beköltözéskor.
Sajnos a baj soha nem jár egyedül. Tegnap felhívtam egy közös jó barátnőnket, aki szintén egy oszlop az életemben. Vele se járok össze gyakran, de mindig tudom, hogy ha bármi baj lenne, akkor biztosan számíthatnék rá. Mikor anyám 68-ban megbénult, G. ajánlására került hozzánk és megtanította Anyámat járni. Akkor volt kezdő fiatal gyógytornász. Én sokkal később ismertem meg, már hazaköltözésem után.
Mint mondta a temetésre nem tud jönni, aznap operálják, tüdőrákja van. Ezt így, teljesen tárgyilagosan közölte velem.
Most csak várom, mi jön még. Mert ugye három a magyar igazság.

Itthoni apróságok

Felgyülemlett postám átnézése után, kiderült, hogy az idén még nem fizettem villany számlát. Átalány van, majd nyáron elszámolás. Bank intézi, nem értettem. Berohantam rögtön a bankba, azt mondják, hogy túl van a limiten. Milyen limiten??? Soha nem kértem semmilyen limitet. Szóval eddig 19ezer valamennyi volt a havi fizetnivaló, most meg 20ezer pár száz lett, így nem fizették ki. Na jó, limitet töröltettem veszek fel pénzt és irány a posta. Az már csak a hab a tortán, hogy rossz kártyát vittem, személyi igazolvány nem volt nálam és pénzt nem kaptam.:-((

Szintén a levelek közt volt immáron a figyelmeztetés is, hogy igazoljam létemet, mert letiltják a nyugdijamat a svédek. Itthoni megbizottam figyelte a leveleket, a svédeket különösen, de ezt valahogy nem vette észre. Irány a követség, stempli, posta. Mellesleg a villany számlákat is befizettem.
Itthon még dúlt a rendetlenség. Félig kipakolt kofferek, szennyesek stb. Közben vásárolni és főzni is kellett, sőt tegnap még sütni is. Nyúlok a lisztért, benne egy moly hulla. Hoppá! Mielőtt elutaztunk molytalanítottunk mindent. Kipakoltuk a szekrényt, majd amit molytalannak hittünk beraktunk fém dobozba és jól lezártuk. Igaz, hogy a molyok a zárt teret nem szerették, de bent szem látomást éltek. Tegnap aztán a pince raktáramból hoztunk fel lisztet és azzal sütöttem. Ma B. meg se várva, hogy felébredjek, nekiesett ismét a konyha szekrénynek. Kidobott mindent. Kimosta az összes fém dobozt és a szekrényt is természetesen. Most kíváncsian várom a fejleményeket. Azért holnap megpróbálok beszerezni egy étel moly csapdát, talán lehet itt is kapni. A ruhamolyos remekül működik nálam.
Közben engem is elkapott a szorgalom. Két gép ruhát mostam ki és nagy élvezettel inditottam be a mosogató gépet. Kint ugye nem volt, sőt a mosogép is közös, amerikai módi, ami nálam azt jelenti, hogy félautomata. Kofferek is a pincében, minden kacat elrámolva.

Ma március nyolcadika van és ma 15 éve láttam utoljára élve a férjemet. Gyűlölöm a nőnapot.

Ami kimaradt

Amerikai mentalitás. Igyekeztünk kienni a hűtőt, de a végén csak megmaradt egy csomag mirelit borsó meg bab. B. ment megbeszélni a távozásunkat a szomszédokkal, mondtam, ajánlja fel valaki majd csak hasznosítja. Nem nagyok aakaródzott neki, de végül is csak megkérdezte. Egyöntetű válasz, ugyan, dobjátok ki! Én csak néztem kifele a fejemből. Teljesen ép friss mirelite csomagok voltak. A megkérdezettek mind háztartás vezet. De ha nem nem, kidobtuk. B. aztán mesélte megrökönyödését, amikor ki került, hogy reggel megvették a kenyeret, ettek belőle, a maradékot gondolkodás nélkül a szemétbe dobták. Nem vagyok egy szuper spórolós, de ez a mentalitás nekem nagyon nem tetszik. Mikor Marbellában volt lakásunk, még a megkezdett vajat is odaadtuk mindig valakinek és szívesen elfogadták. Igaz az Európában volt.

No és egy kis vidámság. A newyorki repülőtéren az enni valóhoz rendeltünk két sört. Fiatal indiai küllemű pincérnő kéri az útlevelet. B. megmutatja, aztán kéri az enyémet is. Megnézi mindkettőt, rendben, mondja és elviharzik. Én meg csodálkozva kérdem, hogy ez meg milyen hülyeség, hogy a vendéglőben a pincérnő kéri az útlevelet? Kiderült, hogy alkoholos italt, csak nagykorúaknak szolgálhatnak fel. Azóta se értem. A nő vak volt???

Utazás, megérkezés

Az út két részből állt. Először repültünk Tampából NewYorkba, majd onnan haza. Az első részben nem volt semmi különös. 2,5 órás út, enni nem adtak, pedig ebédidőben indultunk. Jellemző a mai légi közlekedésre, hogy 45 percet kellett várnunk, míg kiengedték a gépet a felszálláshoz, majd NewYorkban több mint egy órát, amíg beengedték a repülőtérre a gépet. Az újabb felszállásnál ismét több mint egy órát ültünk a gépben, mire elindulhatott. Kicsit túl van terhelve a légtér. A késést behozta a gép, így rengeteg időnk volt NewYorkban a repülőtéren. Először is kerestünk valami elfogadható kaja helyet, ami nem egyszerű. Végül is ott kötöttünk ki, ahol már B. is evett, mikor nyáron utazott. Elfogadható volt, nem több, pedig lehetett volna akár rossz is. Az persze túlzás, hogy az egész repülőtéren kerestünk, mert ahol voltunk az csak a Delta légitársaság különálló tere, ami szvsz nagyobb mint egész Ferihegy. Belegondolni is rossz, milyen lehet, ha nem ugyanazzal a társasággal repül az ember tovább. Így viszont csak egyszer kellett a vetkőzős cirkuszt eljátszanunk. Cipő le, kabát le stb. Velem spec. még a sálat is levetették. Nem tudom, mit képzelnek egy selyem sálban mekkora fegyvert tudok becsempészni, különösen, hogy még a kapun is át kell masírozni. Filmezni kellene, ahogy az emberek állnak a sorban és lassan kezdenek vetkőzni, majd átjutnak a tű fokán és vihar sebes öltözés, mert hátulról már nyomul a tömeg.
Miután jóllaktunk, elzarándokoltunk a még üres gatehez. Kerestem egy konnektorral rendelkező oszlop mellett helyet, mert azt hittem netezésel üthetem agyon az időt. Elvben van wifi, gyakorlatban olyan gyenge a jel, hogy semmire se lehet használni. Aztán kiderült, hogy van valahol egy sarok, ahol erősebb. Ott a földön is ültek, igy lemondtunk a dologról, maradt az izgalmas könyvem. Sajnos a világítás is elég pocsék volt, de azért olvastam. Lassan kezdtek gyülekezni a népek. Feltűnt egy rabbi, majd még egy, meg még egy. A végén 10 körüli volt a létszámuk. Elég nehéz volt megszámolni őket, mert állandóan futkostak ide-oda, de végül is Peste jött mind. Talán valami rabbikonferencia van most itt? Volt időm tanulmányozni őket. Voltak nagykalaposok és olyan fövegesek is. Az utóbbival eddig nem találkoztam. Fantasztikus jiddischt beszéltek. Lassan aztán eljött a beszállás ideje is. Mint kiderült a rabbik nem egy helyen ültek. Viszont mikor lassan elhelyezkedett mindenki, óriási szevezkedésbe kezdtek. Addig csereberélték a helyeket, amig a végén a gép közepén együtt voltak mind. Kivéve Rosensteint, mert ő nem akart. Elég hangos volt a szervezés. Naszóval Rosenstein volt az, aki egy nagy kockás párnával a hóna alatt szaladgált és a végén egyedűl maradt 3 ülésen, ahol kényelmesen lefeküdt aludni. Az összeszerveződöttek, még kicsit megőrjítették a személyzetet, mert diktálták, hogy melyik ülésről jöttek el, ugyanis nekik koser kaja járt, nehogy elkeveredjen. Pedig szerintem nem lehetett eltéveszteni, mert amint megjelent a kajás kocsi, mind feltette a kalapját vagy süvegét. Nem tudom a kóser kaja milyen volt, a nem kóser az vacak. Még szerencse, hogy ettünk előtte. Ráadásnak ma már plasztik evőeszköz is csak gyerek nagyságban jár. Kész komédia az egész evés. Reggelire a magammal vitt kekszet ettem, mert valami melegítettt zsemle volt a reggeli, rendkívül büdös fűszerezéssel.
Ennivaló helyett kaptunk egész úton rendkívül hideg száraz levegőt, amit központilag fújtak, tehát leállítani nem lehetett. A hideg még csak hagyján, rengeteg takarót szedtem össze, de tényleg olyan száraz volt a levegő, hogy időnként köhögtem tőle, a szemeim égtek és a szájam is kicserepesedett az úton. Lassanként azt hiszem, hogy komoly mazochizmus kell az utazáshoz.

No de minden jó, ha jó a vége. Az előttünk levő sor üres volt, B. átült oda én meg akár csak Rosenstein szépen lefeküdtem a három ülésre. Aludni azért nemigen tudtam, de legalább felrakhattam a lábaimat.
Megérkezés után, aránylag gyorsan megkaptuk a csomagokat, a taxisoffőr tudta hova kell mennie. Ez nagy szó, mert ezek a repülőtéri taxisok rendszerint nem tudják és navigálhatok egész úton. A lakás szuper meleg volt, mert már egy hetet fűtöttünk. Ki is volt szellőztetve.

Szünet

Azt hiszem néhány napra kijelentkezem.
Ma még csodás napsütésben gyalogosan ügy intéztünk, majd kisétáltunk elbucsúzni a tengertől. Kicsit csalódott voltam, mert a hihetetlen kék ég ellenére, a tenger kifejezetten zöld szinű volt. Mitől? Nem tudom. Ma délután hatkor még sütött a nap, elég sokkoló lesz otthon a korai sötét.

Ma este még B. halogatott angol leveleit írtam, ezen mindig jól el tudunk vitatkozni. Én ugye nem tudok angolul, de a sok olvasás következtében időnként érzem, hogy valami nem stimmel. Most is feltehetően az éjszaka közepén fog a helyes szó eszembe jutni, a levél viszont már borítékban lapul.

Holnap kezdődik a pakolási hiszti. Alapból nem nehéz eset, csak el kell dönteni mi marad itt és mi jön. Nyári ruhákat haza viszem a jó hosszú meleg nyár reményében. Az itt maradó holmikról listát kell írni, vagy inkább lefényképezem, mert különben novemberig tuti elfelejtem mi van itt. Csupa nem szeretem dolog.

Szerencsére egy fantasztikusan jó svéd krimit olvasok. Világ siker a könyv, már több nyelven sok millió példányban kelt el. Tulajdonképpen egy trilógia és tegnap sikerült elcsípnem a második részt is. A harmadikkal alighanem várnom kell egy keveset. Nekem a svéd krimik nagyon bejönnek, valahogy mások mint az amerikaiak és az angolok, de nem kevésbé izgalmasak. Az írót Stieg Larssonank hívják és eredetileg ujságíró volt. Aztán elhatározta, hogy megirja ezt a trilógiát. Mire talált kiadót és megjelent az első kötet, meghalt 50 évesen infarktusban. Végrendelet nem volt, ritkán látott apja és öccse örökölt. 23 éve élettársa nem kapott semmit. Per folyik. Nem bagóra megy a dolog, mert már több mint 30 millió SFr. jött össze a tantiemekből, 4 év alatt.