Vegyes

A legrosszabbal kezdem. Kaptam levelet, amit véletlenül kinyitottam, mert több levelet adtak a kezembe és mindet felvágtam. Nos nem kellett volna, irtó dühös lettem. Elég ha bele gondolok, hogy mennyi pénzbe kerül egy ilyen levél. Gondolom még szerzői díj is van.

Második rém. Tegnap színházba mentünk. Valahol olvastam egy ajánlót egy Ópium keringő c. darabról. Karády Katalin élete és a dalok. Nos kis könnyű zene nem fog megártani. A valamikori Magyar színházban játsszák, azt hiszem ma megint az a neve. Nagyon régen egy Sütő darabot láttunk ott. Azóta eléggé lepurcant lett, de az még jobban meglepett, hogy milyen kicsi. Össze nem mehetett, nagyobbra emlékeztem. Akkor már ez az átépített verzió volt. Persze az igazi régiben is voltam, akkor a Scribe darabot játszották Tolnai és Darvas Iván. Nagyon régen volt.
Tegnap kellemes idő volt az Andrássy útról besétáltunk. Este 8-kor kezdődik de 10 perccel 8 előtt még mindig a túl kicsi előcsarnokban álldogáltunk mint a hatos villamoson csúcs időben. Aztán néhány lépcső, fogódzkodó nélkül, szerencsére nem fáj a lábam. A tök fekete színpad tele volt zenészekkel. 17 darab fúvós, egy dobos, egy bőgős és egy szintetizátor. Alig fértek el. Aztán jött a karmester és rázendítettek. Én meg ki akartam menekülni. Szerencsére a sor szélén ültünk és mellettünk volt egy ajtó. Óvatos vagyok! B. mondta várjunk még egy kicsit. Kikapcsoltam a füleimet, de még mindig majd meg süketültem. Majd jött egy nő és éles hangon, a fejére szerelt mikrofonnal elkezdett énekelni, illetve rikácsolni. Az első szám után az előttünk lévő sorból elment egy férfi. Mi még maradtunk. B. a szünetben reménykedett, de nem volt szünet. Közben néha a nő szövegeket mondott, első szám első személyben, tehát ő KK életét mesélte, unalmasan. Aztán megint rázendített, természetesen teljes zenekari kísérettel. Aztán a mögöttünk lévő sorból mentek ki ketten. Akkor már B. is fél süket volt és bólintott, hogy menjünk. A ruhatárban két idősebb ruhatáros hölgy csak megértően mosolygott, mikor mondtam, hogy itt hallás károsult lesz az ember. Mire megkaptuk a kabátokat már mások is jöttek kifele. Mindegy, nem szabad már nekem Pesten színházba mennem, mert csak csalódások érnek. Túl sok jó színésszel, túl sok jó darabot láttam. Egy ekkora szinházba erősítés? Minek? De legalább utána jót sétáltunk. Mire kiértünk az Andrássy útra pont elment a busz. Lesétáltunk az Oktogonig, jött is a következő.
Tegnap előtt viszont a Müpában voltunk. Sokkal nagyobb zenekar, nevezetesen az operaház zenekara játszott és egy csodás orosz szoprán Olga Peretyenko énekelt. Nem kellett megsüketülni tőle. A nő fiatal csinos és óriási hangja van. Én aki a kövér énekesekkel kezdtem az operába járást, csak csodálom, hogy ezekből a nádszálakból hogy jön ki ez a csodás hang. Hosszú vékony jóképű olasz karmester volt, szép névvel. Michelangelo Mazza. Nagyon kellemes este volt. Utána még a régi székem átszállítását is elintéztem B.-hez, ilyenkor hiányzik az autó, de egy készséges taxis gond nélkül megoldotta a dolgot. Ebben nekem kell kreativnak lennem, mert különben szemrehányó pillantásokat kapok, miután nekem nem kellett az autó. Szerencsére igen ritkán van ilyen szállítmányozás.

Álmok és vágyak

Mikor kb. 70 éve, először kaptam kézbe Lyka Károly, Művészetek története c. munkáját, szinte felfaltam az egész könyvet. A leghíresebb művek vagy Firenzében vagy Párizsban voltak, ami nekem akkor szinte úgy tűnt, mintha a holdon lennének. Már akkor világos volt, hogy be vagyunk zárva az országba, de ifjúi optimizmusom azt sugallta, hogy majd egyszer csak sikerül megnézni a műveket élőben. Később ezt már egyáltalán nem hittem, ami elég sokáig boldogtalanná tett. De végül is sikerült, 1965-ben szabad lettem. Egy év múlva pedig már öröm könnyeket sírtam a Louvreban, hogy ezt én megélhettem. Itt van Nike és a kis római rabszolga, meg a többi.
Szintén tizenéves koromtól rajongtam Wagnerért. Több életrajzát olvastam Lisztével együtt és igen csak heves vágyat éreztem Bayreuth irányába. Nos erre kicsit többet kellett még várnom. Oda csak Zürichből sikerült eljutnom és mélyen meg voltam hatva a villájától a Festspielhaustól a tökéletes akusztikájával, tudva, hogy az egészet maga tervezte. Óriási élmény volt.
No de Bayreuth mellett még a salzburgi ünnepi játékokra is el akartam jutni. Nem rég mondtam, hogy ez már nem fog bejönni. Erre tegnap kaptam kedvenc idegen vezetőmtől egy e-mailt, miszerint van egy út Salzburgba, 3 koncert + a Verdi rekviem. Ott a helyem. Ha még élünk és egészségesek leszünk augusztusban, akkor ez is bejött.
Tegnap ilyen utazós nap volt. Másik irodától jött egy ajánlat, ami kicsit megmozgatta a fantáziámat. Őszi út a kanadai és északamerikai tavakon hajóval. Tudom, hogy gyönyörű arra fele a táj olyankor. Az út persze piszok drága, de nem csak ez a baj. Montrealból indul, ami valamelyik európai repülőtérről, minimum 10-12 óra. Gondolkodtam, gondolkodtam de egy félóra alatt lebeszéltem magam róla. Végül is ez soha nem volt a kívánság listámon. Maradjunk csak szép szerényen Európában. Salzburg remek, vonattal lehet menni.

MÜPA meg más

A mással kezdem, mert irtó felhúztam magam. Mai német újságban olvasom OV ígéreteit a nagy magyar anyáknak. Ingyen kölcsön meg hozzá járulás a minimum 7 személyes autóhoz. De ez nem izgat annyira, mint az a kijelentése, hogy "az európai választások előterében újra elérte Európa azt a pontot, amikor a magyar identitásunkat és a keresztény örökségünket meg kell védenünk" Ezt a mondatot én most németből fordítottam vissza. Ha kiderülne, hogy ez is olyan mint a "Herz féle szalámiban a só" nagyon örülnék a helyesbítésnek. Ez így ahogy van, nekem egyrészt igen náci kicsengésű, másrészt még inkább emlékeztet a Rákosi-Ratkó féle programra, miszerint lánynak szülni dicsőség asszonynak kötelesség. Ha fiatal lennék, most hagynám el sürgősen az országot.
Ugyanakkor ahogy én itt a közvetlen környezetemben látom, sokan szülnek sok gyereket. A nap minden szakában anyák és apák egyaránt 2-3 gyerekkel sétálgatnak az utcákon és az üzletekben. Igaz, ebben a kerületben csak a fidesz rúgott eddig labdába.

Tegnap megint a müpában voltunk. Egy általam még soha nem hallott kölni zenekar játszott Gürzenich Orchester. Ezt eladták a londoniak és permiek mellé bérletben. Nem is volt telt ház, de aki nem volt ott bánhatta. Egy nagyon fiatalnak tűnő de feltehetően már nem annyira fiatal hegedűművésznő játszotta egy valódi Stradivarin, Mendelsson hegedűversenyét. Nagyon klassz volt. Tudtam, hogy ez a program, erre egész délután már a Csajkovszkij hegedűverseny járt a fülemben. Ezen a két hegedűversenyen nagyokat vitatkoztam apámmal kamasz koromban. Neki Mendelssohn nekem pedig Csajkovszkij volt a kedvencem. Nem tudtuk soha meggyőzni egymást.
A második rész Mahler 5. szimfóniája volt. Nem ismertem. El is gondolkoztam az 5 tételből álló szimfónia alatt, hogy vajon miért csak most az utolsó 10-15 évben ismerkedem Mahlerel. Lehet, hogy ifjúságomban Mahler még túl modern volt? Minden esetre nagyon tetszett. Közel másfél órás a mű, de egyáltalán nem érzékeltem az időt amíg játszották.
Utána jó volt kijönni a tavaszias utcára, se hó se jég se semmi, csak kellemes levegő.

Áthágott rajtunk a technika

A hét elején az IKEA-ban voltunk. Kb. 3 hónapja terveztem már intenzíven ezt a kirándulást. Ebből látszik mennyire nincs semmire időnk mert villamos és a metro fél óra alatt odavisz minket. Megvettem azt a karosszéket vagy fotelt, amibe akkor bele szerettem, mikor először láttam. Ennek van vagy 35 éve. De akkor nem volt helye az akkori lakásban, már mind a 6 szoba teljesen be volt rendezve. Mikor jöttünk haza, szintén nem volt hely. Itthon költöztem akkor se volt, de nem ment ki a fejemből a dolog. Aztán átépítettem ezt a lakást egy kicsit, lett hely, de jött B. Volt egy fölösleges fotelje, hova legyen, idejött hozzám. Nagy nehéz, csak a színe tetszett. Most így 13 év után, gondoltam már megpendíthetem, hogy kidobnám. Igazam van, mondta, tényleg nagy és nehezen mozgatható.
Kimentünk megtaláltam megvesszük. Mindjárt lábtartót is vettem hozzá. Nézem, hogy most mi a teendő. Ott volt pont egy házbeli sárgába öltöztetett nő. Mondtam neki, hogy ezt szeretném megvenni, mi a teendő. "Lefényképezi és a raktárban megkeresi" Mi? Én fényképezzek, mit fényképezzek és mivel? "Telefonnal" Nincs telefonom. Nézett nagyokat, ilyen két marslakót még nem látott nyilván. De elővett egy papírt meg egy ceruzát és szépen rárótta a tudnivalókat. Ezek után levonultunk a raktárba, megkerestük megvettük, majd elővettem a telefont és hívtam egy taxit.

Útközben aztán megbeszéltük, hogy jó ám az az okos telefon itthon a fiókban, de azért még tudunk nélküle élni. Új ülő alkalmatosság még a pincében vár az összerakásra. Ha B. hétfőig nem mozdul, összerakom magam. Addig fegyelmezem magam, mert sok szemre hányást kapok, hogy mindig türelmetlen vagyok. Ebben van igazság, de már nem fogok megváltozni.

Hol lent hol fent.

Ahogy a tegnapelőtti fénykép rámolás a földbe döngölt, úgy dobott fel a tegnap esti program. Fischer Iván lakás színházában voltunk. Ezek általában kellemes esték szoktak lenni, de a tegnapi még sokkal jobb volt. Egy egy felvonásos Rossini vígoperát adtak el. Ez egy kamara darab két énekes és egy énekesnő no meg egy zongorista. Fiatal énekesek voltak, lelkesek, jóhanguak. Végig vigyorogtam a darabot. Arról szól, hogy egy magát özvegynek hívő asszony veri a jámbor férjét. Aztán előkerül egy vélt vendég, aki előadja, hogy az asszony verve jó. A vendégről kiderül, hogy a vízbefultnak vélt férj, akinek eszébe sincs visszatérni a feleséghez. A másik férj meg menekülne a verekedős asszonytól. Butus történet, de remekül előadva igazán szórakoztató volt.
A darab után mint mindig kialakult egy beszélgetés. Fischer Iván is megjelent, nem szokott egyébként ott lenni soha. Egy 30-as delnő elkezdte bizonygatni, hogy ilyet már nem szabadna ma előadni, mert mi az hogy "az asszony verve jó" meg hogy többször is elhangzott, mert a refrén volt, hogy "megölöm". Ez őt rosszul érintette és csak mondta mondta. Aztán mikor egyszer evett valamit, beszóltam, hogy már rendkivűl unalmas ez a nagy érzékenység, me too és társai. Gondoltam, majd jól rám rontanak, de nem. Egymás után szólaltak meg nők és férfiak egyaránt, hogy "én azzal a hölggyel értek egyet" és mutogattak rám. A delnő aztán mikor látta, hogy nem rúg labdába, szépen eltávozott. A beszélgetés meg átment egy kis vitába, hogy kell-e modernizálni az operákat, jó-e, hogy mindent az eredeti nyelven énekelnek és hasonlók. F.I. csak hallgatott, majd a végén elmondta, hogy neki milyen érdekes ez a beszélgetés és  a közönség meglátásai, miután ez mostanában központi téma az opera játszásban. Egyébként ő nem szereti az eredeti nyelv erőltetését, szerette a magyar szövegeket. Na ja, az apukája fordított több operát magyarra.
Most beszélgettem vele először személyesen. Nagyon kellemes jó humorú ember. Kicsit anekdotázott a gyermekkoráról, ott laktak a lakásban ahol most a színház működik.
Az énekesnő, fiatal, most végzett lány, tanácsot kért, hogy milyen irányba menjen a szoprán hangjával. F.I. kérdezgette, hogy mit szeret, mihez van kedve és a végén leült a zongorához, a lány meg énekelt. Úgy elröppent közel 3 óra, hogy észre se vettük, csak a gyérülő közönség figyelmeztetett, hogy talán haza kellene jönni. Végül taxit hívtam és már majdnem éjfél volt mire haza értünk. Kár, hogy az ilyen esték ritkák mint a fehér holló.

Mit rejteget a fiók?

Van egy hatalmas fiókom, amibe óvatlanul beletúrtam a minap. Nem akartam rendet csinálni, eszembe se jutott, csak kerestem valamit, mert megígértem. A fiók első látásra színültig van fényképekkel. Természetesen régebbiek a képek, még a digitális idő előttiek. Ha így megnézem, akkor kiderül, hogy szenvedélyesen fényképeztem, ugyanis a java szépen be van ragasztva albumokba, ez a teli fiók csak a felesleg. Ahogy szedtem ki a fénykép csomagokat, egyre jobban elfacsarodott a szívem. Ott volt az egész boldog fiatalságom, a sok barát, akik közül már egy se él. Képek kerek születésnapokról, vidám társaságokról, bálokról, utazásokról. Meglepődtem, hogy milyen sok szép ruhám volt, több is mint amire emlékeztem.
Találkoztam az összes régi lakásommal, az állandóakkal és az átmenetiekkel is. Még gyermekkorom lakásairól is találtam 1-2 képet. Azt sajnálom, hogy nem többet.
Előjöttek rég elfelejtett fiuk, a futottak még kategóriából.
Néhány levél apámtól, nem olvastam el. Parte cédulák anyám és apám haláláról. 1890-ben született nagymamám személyi igazolványa 1945 májusából, fénykép nélkül. Apám jogosítványa 1929-ből, férjemé 1961-ből svájci persze. Saját "tagkönyvem" 1941-ből a szegedi úszó egyesülettől. Ezek mind csak eltévedt emlékek, az igazi iratos fiók az a fényképes felett van. Ott kicsit nagyobb a rend, de hozzá nem nyúlok. Tegnap se kellett volna. Jobb lett volna valakit megkérni, hogy keresse ki amit akartam és kész.
Tiszta szerencse, hogy a levelezésemet nem őriztem meg. Csak a 7 év Svédország után két nagy zsák levelet dobtam ki a szemétbe, utána már megválaszolás után egyből ment ki minden levél. Ha nem így lett volna, most egy raktárt kellene bérelnem a papíroknak. Úgyse olvasnám el, mert fájna minden sor. Lehet, hogy a fényképeket se kellene tovább őrizgetni, de nincs szívem kidobni.