Na még egyszer Amerika.

Ma rohadtul kiboritottak, már tisztára az ÁVO jutott csak az eszembe. Ugyanis végleges elköltözésünkkel Lényem nyugdíját át kellett helyeztetni Europába. Amerikai bank semmit nem csinál külföldre, tehát nincs értelme fenntartani ott a számlát. Be is mentünk az illetékes ottani hivatalba és annak rendje módja szerint kijelentkezett. Semmi gond, mondták, adja meg a számla számát, bank nevét stb. és már a következő nyugdíja oda fog menni. Nos nyugdíj azóta se jött. Kapott egy levelet, hogy visszament a pénz, mert rossz volt a számla szám, de ez nem igaz. Megírta még egyszer az összes adatot, de nyugdíj sehol. Ezek után kért e-mailben időpontot a követségtől megadva, hogy nyugdíjjal kapcsolatban óhajt beszélni valakivel. OK az időpont ma délután volt. Elmentem vele, mint már sokszor. Körüljártuk a barikádokat, miközben én mar magamban élénken káromkodtam, hogy micsoda disznóság ilyen dolgokat beépíteni a város egyik szép terébe. Üveg kalickából kijött egy őr egy listával, név? Mondja Lényem a nevét, az őr nagy nehezen meg is találja a listán. Rendben, majd rám néz és kérdezi a nevemet. Mondom neki, hogy én a kísérő vagyok csak, de közben már mutogatom az összes nem magyar igazolványaimat. "nincs rajta a listán, nem mehet be" Mire én: Itt álljak vagy mit csináljak? Erre váll vonogatás. Lényemet meg tuszkolja befele, ahol zseb kipakolás, telefon leadás és repülőtéri kapun átmenés következett. Miután ezen túlesett szól nekem a rács mögül, hogy várjak. Mondtam, hogy eszembe sincs, megyek haza.
Azért ácsorogtam még egy kicsit, majd bekopogtam a páncél üvegen. Kijön egy nő, mondom neki, hogy ha már az utcán kell várnom, legalább adjanak egy széket, mert fizikailag képtelen vagyok itt ácsorogni. Őnagysága megismételte, hogy aki nincs a listán nem mehet be és szék nincs, talán a téren üljek le egy padra. Persze haza jöttem.
Lényem is jött nemsokára. Nem intézett semmit, mert ugyan akivel beszélt az illetékes az ügyben, de majd hívja fel csütörtökön, mert ma nem tud semmit.
Történt mindez azután, hogy tegnap délelőtt szintén nyugdíj ügyben voltam a svéd követségen, ahová csak besétáltam, megcsinálták a papírom és megkértek, hogy nyilatkozzak a vadonatúj IKEA fotelről, amire leültem. Hogy én hogy utálom ezeket az amerikaiakat arra nincs kifejezés.

Bank kártya

Mióta haza jöttünk kerestem a magyar dombornyomott bank kártyámat, ami nélkül ugye nemigen lehet vásárolni a neten. Mindketten, egymástól függetlenül föltúrtunk minden elképzelhető helyet. Az maradt meg mindkettőnkben, hogy az utolsó pillanatban azt mondtam, hogy "majd juttasd eszembe hova raktam".
Ma feladtuk a harcot és levonultunk a bankba. Régen nem jártam ott, mert mindent a neten intézek. Régen volt vagy 6 ügyintéző + a pénztáros. Most egyetlen ügyintézőt láttam, aki egy gyenge felfogású ügyfélnek magyarázta ugyanazt százszor. Mindegy, kivárom. Végül jött egy másik ügyintéző is. Elmondtam, hogy kártya nem veszett el csak nem találom. Semmi baj, rendelünk egy újat, kérem a személyi igazolványát. Előveszem a pénztárcámat, keresem az igazolványt és mi az ami először a kezembe kerül? A kártya!!!! Óriási röhögés részemről, elnéző mosoly az ügyintézőtől és kivonultunk a bankból. Utólag teljesen világos az egész. A magyar pénztárcámra és nem csak a kártyára vonatkozott a megjegyzésem indulás előtt, amit aztán mindenestől besüllyesztettem egy fiókban, ahol meg is találtam.
Ezek után, immáron kártyával felszerelkezve elmentünk a Mammutba, miután a kávéfőző elromlott és nem sok jóval kecsegtettek a szervizben. Itthon már tájékozódtam a neten, így tudtam, hogy olyat amilyet én szeretnék már nem kapok. Sima karos kávéfőzőt szerettem volna, amibe annyi kávét teszek amennyit akarok és én határozom meg, mennyi legyen a kávé.  Nehezítő körülmény, hogy elég magas bögrékből isszuk a kávét, a még létező karosok alá nem fér be. Rövid téb-lábolás után elhatároztuk, hogy a sok egyforma közül melyiket akarjuk. Taxi és haza. Megjegyzem az odauton már az vigasztalt, hogy a kávéfőzővel kizárólag taxin lehet haza jönni, mert a Moszkva tér rémes.
Lényem egész délután olvasta a rendkívül hosszú leírást. Most jutott oda, hogy valamelyest működik a masina, de én holnap biztos nescaffet iszom. Valami egyetemre kell előbb mennem, ha az új gépet akarom használni.:-(((
Ez a szörnyű az öregségben, hogy jönnek az új dolgok és már nem vagyok képes élvezettel használni őket. Még emlékszem az első espresso masinánkra, amit, mire a férjem hazaért simán beüzemeltem. Az se volt nagyon egyszerű szerkentyű. Mondhatom, hogy ez az első kávéfőző, amit nem tudok egyelőre egyedül használni, illetve nincs kedvem és türelmem, reggel fél álmosan elkezdeni vacakolni vele.:-(

Marbella

A hely változatlanul a szívem csücske, pedig most még az idő se volt ideális. Sokszor Pesten melegebb volt mint ott, viszont a nap sütött mindig. A széllel volt bajom. Árnyékban hűvös volt, a napra meg nemigen merek kimenni, mert tele leszek kiütésekkel = napalergia.:-(
Sokat mászkáltunk. Imádom, hogy ilyenkor ősszel ott még buja tomboló nyár van. Minden virágzik, illatozik. Gyönyörüen ápolt parkok vannak. Nem csak a vörös márvány sétányt, hanem a kék beton lapokkal kirakott utcákat is mossa a város, mosószeres vízzel. öröm nézni, amikor  habos vízzel és hosszú nyelű sikálókefével, tisztogatják a forgalmas főutcát. A sétányt éjszaka mossák, minden nap. Találtam egy utcát, ahol végig virágoztak a hatalmas jakaranda fák. Fa nélküli utca nincs is. A nagy melegben is kellemesen lehet sétálgatni a városban. Persze az óvárosban nincsenek fák. Az sajnos hátrányára változott. Sok régi kis üzlet eltűnt és a népek is kiköltöztek szebb világosabb lakásokba, gondolom. Már nem ülnek feketébe öltözött asszonyok a rácsos erkélyeken, esténként.  De hangulat még van. Szűk utcácskák helyenként magasra felfutó növényekkel és sajnos túl sok vendéglő.
A városon kívül építkeznek. Apartmanokat és szállodákat. El se tudom képzelni, hogy ki  veszi meg ezeket, de úgy tűnik megy a dolog. Több falu már teljesen összeépült, kb. mint a Balatonon, csak nem tyúkketrecekkel, hanem szép részben sok emeletes épületekkel.
Az árakkal mindig hadi lábon állok, de most megállapítottam, hogy a busz közlekedés olcsó. A kb. 6-8 kilométerre lévő faluba, városi busz visz, hiszen össze van már épülve Marbellával. Ennek EUR 1.18 az ára. A legmegdöbbentőbb volt a sonka. Spanyol országban lehet, szerintem, a világon legfinomabb sonkákat enni. Másnaponként mentem a "közértbe" a vacsorához sonkát venni. Egy kiló finom főtt gépsonka EUR 6.50-10.50 közt van. Itthon a megközelítően jó sonka 7000 forintnál kezdődik kilója. Más arat aztán már nem is tudok. A szomszédos vendéglőben igen jó 3 fogásos menüket ettünk 11 euróért. Érdekes módon, mikor úgy 40 éve először jártunk ott, ez volt az egyetlen vendéglő a sétány mentén. Persze a sétány akkor pont a vendéglőnél ért véget és csak közönséges aszfalt volt rajta, valamint tele volt autókkal. Autókat lassan mindenhonnan kitiltják. Már nem csak a sétány, de az oda lefutó kis utcák is mind sétálók lettek.
Említett vendéglő igen kellemes árnyékos terasza van, az ember ül eszik és előtte vonulnak az emberek. Na persze elég sok szörnyű alakot lehet látni. Nem tudom az 50+ férfiak miért képzelik, hogy menő a nagy pocakjukat félmeztelenül tolni a sétányon.
Az első két héten a már többször használt apartmanban voltunk. Ez egy picike sarok lakás, szédületes kilátással. Viszont az ágyak olyan keskenyek, hogy többször le akartunk esni róla, valamint olyan puhák, hogy a hátfájás garantál. Mikor elhatároztuk, hogy mégis 3 hétre mennék, kiderült, hogy ezt már kiadták. Így az interneten kerestem és találtam egy másikat ugyanott. Ráadásul pontosan ugyanolyat mint a mi régi lakásunk volt. Ott az ágyak is remekek voltak. A kilátás is megvan ha nem is körbe, hanem "csak" a tengerre. Ha még élünk jövőre is megpróbálom ezt a lakást megszerezni.
A jövőre nagyon feltételes mód. Persze most is úgy jöttem el, hogy talán utoljára voltam ott. Mindig kicsit párás szemmel teszem meg a repülőtérig az utat. Régen azért, mert utáltam vissza menni az őszi sötét és esős Zürichbe. Aztán egyszer sikerült boldogan utazni, mikor haza költöztünk, már megvolt ott a lakásunk és biztos voltam, hogy ezentúl sokkal többet megyünk. Ekkor jött a férjem betegsége és ő már soha többet nem utazott velem Marbellába. Nagy tanulság: nem szabad feltétlenül és félelem nélkül boldognak lenni, mert akkor jön a baj.
2 év múlva mentem felszámolni a lakást, úgy éreztem, hogy tényleg utoljára vagyok ott. Aztán jöttek a barátok és rábeszéltek, hogy menjek velük. A végén már odáig jutottam, hogy teljesen egyedül is mentem. A nagy társaságból, akikkel mindig ott találkoztunk már csak én élek és az ott élő barátnőnk. Nagyon más már ez a nyaralás mint az volt. Nincsenek nagy vacsorák és végnélküli duma partik. Kettesben vagyunk öregesen. Délben eszünk este csak otthon. Én még bírnám a mászkálást de Lényem sztrájkol. Soha nem tudom, hogy nem tud vagy csak lusta járni. Hogy mi lesz jövőre, majd meglátjuk.
Barátnőmről majd legközelebb mesélek.