Ősz meg egyéb

Ma igen kellemes őszi idő van. El is mentünk ebédelni egy remek kerti teraszra és nagyon jókat ettünk. Kiváló hangulatban jöttem haza. Leültem újságot olvasni, majd percek alatt jól felhúztam magam. Az újság egy nívós német hetilap, amiben egy nagy cikk volt a jelenlegi honi oktatás irányelveiről, különös tekintettel a történelemre és irodalomra. 

A történelemmel elég rosszul állok. Sajnos annyi féle szempontból tanították nekem a történelmet, hogy már semmiben se hiszek. Kb. a harmadik verzió után, úgy 12-13 éves koromban dühödtem mentem haza az iskolából és kértem apámat, hogy adjon nekem egy könyvet, amiben az igazi történelem van leírva. Volt otthon jó néhány könyv ebben a témában is, de apám nem adott. Közölte, hogy az igazi történelmet még senki nem írta meg. Aztán megpróbálta elmagyarázni az én színvonalamon, hogy miért nem. Kb, akkor elvesztettem a történelem iránti komolyabb érdeklődésemet. Később még vadabb dolgokat is tanítottak, de én már nem tanultam semmit. Pl. ma szembesültem először életemben a mai oktatásban igen fontos és példa értékű pozsonyi csatával. Gyorsan megokosodtam a wikipedián, a biztonság kedvéért az angol szöveget olvastam. Számomra a tanulság a szövegből, akkor 907-ben még nem is volt magyar állam, csak egy pogány sereg, akik megütköztek mindenkivel akik útjukba kerültek. No de mindegy is. Számomra a magyar történelemben egyetlen példamutató ember van Szechenyi István és az apja. Ők tényleg akartak valamit tenni a hazáért. Sajnos az istenadta nép akkor is inkább a nagy dumájú Kossuthnak és a többi hőbörgőnek hitt. 

Aztán az irodalom. Abban kicsit jártasabb vagyok. Az első. hogy Kertész Imrét nem tanítják. Mellesleg eddig az egyetlen Nobel díjas magyar író! Nekem a könyve is tetszett, de nekem tetszettek a Nyírő könyvek is, sőt Wass Alberttől is olvastam olyan könyvet ami tetszett. Ráadásul Szabó Dezsőt is olvastam, mégse lettem idegengyűlölő. Viszont, szerintem, az elsoroltak valami egészen gyönyörű magyar nyelven írtak. Remek jelzőket használtak, tényleg öröm volt őket olvasni a tartalomtól függetlenül is. Akik ma fujjognak, biztos vagy nem olvasták, vagy nem érdekli őket a nyelv. 

Egyébként a cikkben leírt fontos irányvonalak nagyon egyformák azzal, amit 1941-ben nyomtak az iskolában. Pedig hivatalosan Horthy Miklóst se szeretik mai nagyjaink.Egyáltalán mit szeretnek a rögeszméiken kívül?

Itthon se unatkozunk

 A hosszú lezárás miatt, ki vagyunk éhezve szellemi táplálékokra. Igy aztán mindjárt még a vendégekkel mentünk a müpába. Monteverdi Poppea megkoronázását adta elő a fesztivál zenekar opera társulata. Minden évben előadnak egy operát. Az idei, egész kivételesen jól volt rendezve, jó hangok énekelték, vicces és szellemes volt az egész. 

1 hétre rá, szombaton Liszt esten voltunk a müpában. Az Esz-dur zongoraverseny vissza röpített ifjuságomba, mikor végig drukkoltam a Liszt versenyt. Akkoriban Vásáry Tamás, Frankl Péter és Becher Mihály versenyeztek az első díjért. Csak hallgattam a fiatal szlovén-osztrák zongoristát és gondolatban ott kuporogtam a Zeneakadémián . Szép volt a koncert is és az emlékek is.

Úgy tűnik most ilyen emlékezős koncertekre járok. Tegnap a berlini Konzerthasu Orchestert Fischer Iván vezényelte. Egy fiatal hegedűművésznő játszotta Beethoven hegedűversenyét és hova szálltam gondolatba? A régi Városi színházba, amikor 56 kora őszén Yehudi Menuhin játszotta ott, emlékezetem szerint, ezt a hegedűversenyt. Ez nekem akkor annyira nagy dolog volt, hogy kidughattam a fejem a fatelepről és elmehettem egy ilyen koncertre. Örök emlék maradt. 

Most sajnos kis szünet következik. Visszatérnek a szürke hétköznapok.:-(

Berlin folytatás.

Nagy élmény volt az újjáépített kastély megtekintése. A háború alatt erősen megrongálódott kastélyt a keletnémetek porig rombolták és a helyébe építettek egy kultúrházat beton kocka formában. Elég rémes volt.. különösen mikor a környezetében lévő reprezentativ épületeket a falomlás után szépen rendbe hozták, visszaállították eredeti formájukban. Sok éves vita kezdődött, hogy mi legyen a beton kockával. Szerencsére volt egy lelkes városvédő csoport, akik végól is elérték, hogy   betonkockát is lebontották és a kastély eredeti homlokzatát vissza állították. Nemzetközi pályázat útján egy olasz építész tervezte meg a mögötte álló épületet, ami teljesen modern. Mint a vezetőnk mondta nem a régi kastélyt akarták vissza állítani, hanem a városképet. Miután a potsdami adóhivatalban megtalálták a pontos adatokat, a kastély valamikori felméréséről, centire pontosan meg tudták építeni. Nemrég adták át a Humbold Forum működik benne, kiállításokkal, irodákkal és közművelődéssel foglalkoznak. 

További kulturális program volt még egy opera előadás. Falstaff elég modern felfogásban. A néhány éve Münchenben látott előadás nekem jobban tetszett. Számomra a csúcs élmény a hangverseny volt, szintén az operaházban. Vezényelt Barenboim, aki immáron 29 éve áll a zenekar élén és Marta Argerich, aki csodálatos. Nemrég volt 80 éves, de ezt a játékán nem lehet észre venni. Két Schumann szimfonia és egy zongora verseny volt műsoron. Tombolt a nép a gyönyörűségtől, én is természetesen. A tapsviharon nem lehetett észre venni, hogy a terem félig üres volt. Két széken ültünk és jobbra, balra két-két szék üres volt. Előttünk is ugyanez csak eltolva. Nem mondom, hogy nem volt kellemes ez a tágasság. Így legalább az előadás alatt nem kellett maszkot viselnünk.

Tegnap, már itthon a tv-ben közvetítettek Traviatat a veronai arénából. A teljes énekkar maszkban volt, csak a szólisták énekeltek maszk nélkül. Más változat, utána Londonból volt közvetítés a Royal Albert Hallból. Ott mikor bejött a karmester maszkban volt. Aztán felállt a pultra és levette a maszkot. Majd mielőtt kiment újra felvette. Lent a nézőtéren egymás karjába kapaszkodott a nép énekeltek is, de csak néhány egyértelműen ázsiai turistán volt maszk.

Szombaton egy fantasztikus előadást láttunk/hallottunk a müpában. Monteverdi Poppea megkoronázása a Fesztiválzenekar előadásában vendég énekesekkel. Olyan szellemes jópofa rendezés volt, hogy még a németek is élvezték, akik egy kukkot nem értettek belőle. A feliratok magyarul voltak csak és igen szellemes vicces szöveg volt. 

Berlin

Jó nagy késéssel megérkeztünk az új berlini repülőtérre, amit közel 20 évig építettek. Ez a német mérnökök szégyene, hogy ahányszor át akarták adni a kész repülőteret, mindig találtak valami hibát. Persze többnyire a tűzoltóság kekeckedett, de volt mikor az önműködő ajtók nem működtek úgy ahogy kellett volna, vagy a klímaberendezés nem volt megfelelő meg hasonló apróságok. A vasutasok sztrájkoltak de igazándiból úgyis a taxi volt a választásunk. Éjjel fél tizenkettőkor értünk a szállodába. Megkaptuk a szobánkat, amit másnap reggel már ki is cseréltünk, mert olyan kicsi volt, hogy megmoccanni nem tudtunk benne. Másodszorra nagyon szép nagy szobánk lett, a személyzet segített áthordani a holminkat. A napot csellengéssel töltöttük, részben a barátnőm társaságában. A hivatalos program másnap kezdődött, de előtte még délelőtt elmentünk a legnagyobb áruházba, mert ott jókat szoktunk ebédelni. Sajnos covid miatt az étterem zárva volt, csak önkiszolgálós büfé volt nyitva, amihez nem volt kedvünk. A cipőt, amire vágytam, viszont megtaláltam ott. Ez az áruház KDW egy igazi nagyon régi áruház. Persze sokat modernizáltak belülről, így nekem már nem az igazi, de ez az egész világon így van. Az élelmiszer osztálya lenyűgöző. Talán csak a londoni Harrod's veszi fel vele a versenyt.

Egyáltalán a covidot a németek még igen szigorúan veszik. Minden zárt helyen maszkot kell viselni, amit én persze sokszor elfelejtettem, így sokszor rám is szóltak. Vannak esztelen szabályok, pl. az operában. Ott először is dupla ellenőrzés után lehet csak bemenni, maszkban persze. A jegyek névre szólnak és ezt is ellenőrzik, hogy az igazolványunkon is az a név van-e mint a jegyen. Aztán mikor a helyünkre ülünk, levehetjük a maszkot. Szünetben megyünk kifele, ott áll a lány és szól, hogy maszk. Lemegyünk a büfébe, ott nem kell maszk. Vissza a folyóson kell.Szóval azt kell mondanom, hogy per pillanat, nálunk egyszerűbb az élet a coviddal.

Voltunk 3 órás buszos város nézésen, sok zenei betéttel. Szeretem ezeket a túrákat, mert ugye kényelmes és rengeteg érdekességet hall az ember. Berlint nem lehet megunni. Több mint 50 éve vissza járok oda. Kezdtem persze kelet Berlinnel először még itthonról, később Zürichből, mostanában Pestről. Régen a keleti oldal elég szörnyű volt. Bármerre ment az ember, mindenütt a falba ütközött. Az egyesítés után a lebontott falak helyén csak pusztaság volt és az elplanírozott sitt. Elég kietlen látvány. Mindez ma már be van építve. Érdekes nézni az utcákat. Az ember lát, sajnos kevés, rendbe hozott házat, aztán vannak szükség szerint újjá építetteket. Ezek teljesen dísztelenek, csak az ablakok formájából és az emelet magasságokból derül ki, hogy egy régi ház. Természetesen mindig kilóg a sorból a teljesen új ház, amit már a háborús pusztítások, vagy az egyesítés után építettek. Létezik aztán panel rengeteg is, szinte a város közepén, a keleti oldalon. A múzeum szigetet és mellette hatalmas új múzeumok épültek, neves angol építészek tervei szrint. Ezek úgy simulnak bele a régi környezetbe, hogy csak alapos odanézés után derül ki, hogy ezek új épületek.

Folytatás következik!

Fapados repülők

Miert is nem szeretjük? Kitaláltam. Mikor mi kezdtünk repülni még kizárólag normális repülőtársaságok voltak. Volt ugyan charter járat, de azok a gépek is pont olyanok voltak, mint a drágább normálisak, esetleg a kaja nem volt olyan jó. 

Most arra megy a játék, hogy minél több embert gyömöszöljenek be egy gépbe. Ahol régen 5 ember ült egy sorban, most 6 űl. Következmény, úgy kell ülni mint mikor gyerek koromban a szép evésre szoktattak. Könyököt a testhez szorítani, mert máshol nem fér el. Hogy a karfa kő kemény, kit zavar, ha olcsó a jegy. Az ülés is kemény és kényelmetlen, de kevés pénzért légy boldog, hogy a levegőben lehetsz. Sajnos ez nem olyan mint a régi vonatok, ahol volt fapados, normál és első osztály. Mindenki ott utazott amire tellett neki. Most nincs választék, utazz úgy ahogy a fapadosok elképzelik. Mindenben szeretem ha van választék.

Tény, hogy a hangárt Pesten eltüntették. Cserébe hosszú gyaloglást kapott a nép. Nem mindenki bírja. Ilyen hosszú utakra pl. Zürichben is sor kerülhet, vagy Stockholmban, de ott mozgó járdák vannak. Nagy különbség. Ezek a hosszú utak is a fapadosok sajátjai. A berlini új repülőtéren, azt hittük soha nem érjük el a nekünk kijelölt kaput. Természetesen a hosszú út végén csak a fapadosak indultak. 

Hazajövet a gép egy pillanatra megállt a normál bejárat előtt. Már kezdtünk reménykedni. De aztán szépe elfordult és elvitt a terminál végére. Onnan aztán gyalogolhattunk vissza a poggyász kiadáshoz. Mire vissza értünk, már jött a koffer kifele. Erről le lehet mérni, hogy milyen hosszan voltunk úton. 

Újabb fogadalmat tettünk, hogy kerüljük a fapados utakat.

Indulás előtt

Szeptember 2.-án este indultunk. Délben befutott B. a csomagostól. Ránéztem és láttam, hogy valami kis horzsolás van a homlokán és az arcán. Mit csináltál? Óh semmiség volt a válasz, kicsit hirtelen fordultam és neki mentem a falnak. Aztán ebédeltünk, majd elhelyezkedtünk szófán. Ránézek és egy fekete folt van a szeme körül. Alaposabban kikérdezem. A földön lévő kofferben matatott, majd hirtelen felállt és nyilván megszédült és teljes erővel neki a fal sarkának, ráadásul még a szemüvege is rajta volt. Óriási szerencse, hogy a szemüveg nem tört össze. 

Ilyenkor jön a kérdés, hogy miért a földre rakja a koffert. Ez nekem az utóbbi években már eszembe se jut. Persze hiú a drágám, így nagy örömmel fogadta a szemműtétem után Amerikában beszerzett csodás napszemüvegemet. Le se vette egész héten. Az ütközés nyomai persze változtak. A második napon már a másik szeme körül is fekete volt. Úgy nézett ki mintha egy fekete óriás pillangó ült volna a szemén. A napszemüveg az utolsó napig remekül takart, majd tegnapelőtt már nem, mert ahogy fent lassan szépül a szeme környéke a feket foltok lementek az arcára. Szemüveg már nem használ, de most már itthon vagyunk. Igaz itt vannak a berlini barátok és minden nap étterem meg ilyesmik, de az egész már nem annyira rémisztő mint volt. 

Szóval így indultunk. Folytatás majd következik.

Uti izgalmak

 Nem utaztunk több mint két éve. Repülővel pláne nem, mert itthonról majdnem csak fapadossal lehetett volna. No meg az úti célok is elérhetőek voltak vonattal. 

Készülődésként, először is kihívtam a riasztós céget, hogy nézzék át a rendszert. Lett új akku, mert a régi már kezdett gyengélkedni, a kültérre új elemek, szóval minden. Erre tegnap este elkezd nekem pityegni a riasztó, sőt még egy sárga lámpa is kigyullad. Hat óra volt, ilyenkor a riasztósoknál a műszakiak már nem dolgoznak. Ügyelettel kiderítettük, hogy melyik rész a ludas, azt rém ügyesen kiiktattam, hogy legalább ne pityegjen nekem egész éjszaka. 

Ma reggel vekkerre keltem és pontban 8-kor már telefonáltam. Mondtam, hogy ez nem ér rá, nem maradhat így. Jó küldenek valakit. Fiú jött, megnézte, szétszedte és újra összerakta. Most működik. Ez persze most a jobbik eset volt. Eddig többször akkor vacakolt, mikor már elutaztunk. Akkor a központ riasztotta lakásom őrét és őrá maradt az intézkedés. 

Covid teljesen kivett a gyakorlatból. Ennyi nyűgöt soha nem okozott a pakolás. Mit ne felejtsek el. Tegnap lefekvés után, már nem tudom hányszor ugrottam ki az ágyból, mert eszembe jutott még valami. A kor valahogy nem tesz jót a memóriámnak. Ami eszembe jut azonnal megcsinálom, mert biztos elfelejtem. Nem könnyítette meg a helyzetet a bizonytalan időjárás. Berlinben pont olyan bolond mint itt. Délben lehet akár 23 fok is, de este csak 15-16. Miután az operának és a hangversenynek késő este van vége, valami kabát is kell. Bolond vagyok, hogy nem tudok nyugton maradni, pedig tudom, hogy halálra idegesítem magam indulás előtt. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy soha többet, hát majd meglátjuk.