Miláno

 Ez volt az utolsó utam Milánóba. A semmitől is úgy elfáradtam, hogy 3 nap kellett a teljes regenerálódáshoz. Természetesen, most is a Scala miatt mentünk. Nagy bonyodalmak voltak, mert az egyik darab, Adriana Lecouvure két női szereplője plusz a karmesster inkább Putin barátságát választották, mint a Scalat. Így aztán nem léphettek fel. Szerencsére két remek hangu énekesnőt találtak, az Putinhű nők helyett. Az egyik Judit Kutasi, az idegenvezetőnk szerint magyar. Sajnos megnéztem a googleban, szin románnak vallja magát a nő, pedig kolozsvári születésű. De mindegy, gyönyörűen énekelt, nekem ennyi elég volt. Ez az opera nem csak nekem volt teljesen ismeretlen. A társaságból senki se ismerte és itthon előzetesen az operakalauzban se találtam meg. A zeneszerzőt Francesco Cilea-nak hívják, szintén nem ismert név.De nagyon kellemes és szép zenét írt, hatalmas áriákat a szopránnak, mezzoszopránnak és a tenoristának is. Régi rendezés volt, díszletekkel, jelmezekkel, ahogy kell. Élveztük. 

Jó volt persze a másik előadás is, Csajkovszkij Pique Dama c. operája. Teljes szereplőgárda orosz volt. Szép hangokkal hatalmas kórussal. Kicsit meg kellett volna húzni, mert a 4 óra elég hosszúnak tűnt, különösen, hogy a Scala székei teljesen le vannak már strapálva. A kárpitozást már alig érezni, a szék vázát annál inkább. 

Tartogatott még Milánó egy kis extrát is nekem. Leonardo da Vinci, Utolsó vacsora c. hatalmas freskóját a Dominikánus kolostor ebédlőjében. Mikor 1970 körül láttam, a fresko totálkáros volt. Hatalmas sárga foltok, penész meg minden. Alig lehetett valamit kivenni. Akkor elmondták, hogy a fal amire festette Leonardo a másik oldalon a konyha fala volt. Akkoriban XV. század, a kolostor egyuttal vendégfogadó és kórház is volt. Sok emberre kellett főzni és a nedvesség már a mester életében kezdte rongálni a falat. persze ahogy mállott a vakolat, mindig javítgattak rajta. Az 1943-as bombázást megúszta a fal, mert több soros homokzsák védte mindkét oldalról. Gyakorlatilag a fal volt az egyetlen ami állva maradt, a ház eltűnt körülötte. A kolostort persze vissza építették és valamikor az 50-es években próbálkoztak a restaurálással is, de nem sok sikerrel. Közel 30 éve aztán, új modern technikák jöttek ebben a témában is. A legmodernebb módszerekkel, röntgen, ultrahang stb. Vizsgálták meg, hogy milyen is volt a freskó eredetileg. Mint most mondták, négyzetcentiméterenként restaurálták. Eltüntették nem csak a penészt, de mindent ami az évszázadok alatt a javítgatásokkal még rákerült a falra. Megtalálták az eredeti festék anyagot és színeket. Mint mondták nem tudják, hogy most ez 100% olyan mit az eredeti volt, de megközelítették azt az állapotot. Fényképezni nemigen lehetett, de a google sok jó képet kiad a freskóról.

Azt megállapíthatjuk, hogy manapság Leonardónak bajai lennének, miután az apostolok közt egyetlen sötét bőrszinű van és az nem más mint Júdás! Az ő szerepe elég ismert még a hitetlenek körében is, gondolom.

Utaztunk

Az utazás puszta ténye is halálosan kifárasztott mindkettőnket. Tegnap este jöttünk haza és ma reggel úgy ébredtem, mit akin átment az úthenger. Kb. minden tagom fáj, de majd elmúlik. Az útról lesz majd mese, ha kicsit kipihentem a fáradalmakat és össze szedtem a gondolataimat. 

Most csak a befejező akkordot írom le. Milanoban úgy kell várni a vonatot, mint a repülőtereken a gépet. Ül az ember és vár egy hatalmas tábla előtt, ,hogy mikor írják ki hol kell bemenni és hanyadik vágányon lesz a vonat. Ezt a mi esetünkben pontosan 15 perccel az indulás előtt tették meg. Rögtön elindultunk, szerencsére a kapu mindjárt a hátunk mögött volt és a vágány se volt túl messze, de aztán! A vonat olyan hosszú volt, hogy az eleje már teljesen ködbe veszett. Mindjárt mellettünk a 63. kocsi volt, a mi jegyünk a 10.-be szólt. Elindultunk. B. ugye nagyon rosszul tud már járni, sietni meg egyáltalán nem tud. De mentünk. Őt küldtem magam elé, hogy lássam, ha elesik vagy valami történik. Persze óriási szembe forgalom is volt a peronon, mert a másik vágányra pont bejött egy másik hosszú vonat. Megállás nélkül állandóan lestem az órámat. Mikor elhagytuk az étkező kocsit, már csak 3 perc volt, mondtam felszállunk, most ide, aztán majd bent megkeressük a helyünket. Így lett, szerencsémre egy olasz kocsitakarító, elkapta a két kis koffert és előreszáguldott a helyünkre. A vonat már ment. Még három kocsin kellett átevickélni és lezuttyanhattunk a helyünkre. 

Zürichben persze jó volt, mert alig kellett menni, teljesen elöl voltunk. Már előre elhatároztuk, hogy taxival megyünk a repülőtérre, miután ismerjük az utat a vonattól a terminálig. Az is minimum olyan hosszú mint a vonat volt. Miután B.-nak asszisztenciát kértünk, ott rögvest leülhetett én meg intéztem a csomagfeladást és a becsekkelést. Jött értünk a golfkocsi, de miután 3 "rokkant" volt, a kísérők csak a kocsi után sétálhattak, szerencsére már csomag nélkül. Miután átestünk a biztonsági vizsgán, megint nem hitték el, hogy csak a térdem csipog, alaposan átvizsgáltak, letapogattak meg minden. Viszont a körömreszelőmet nem vették el. Pesten mindig elveszik.:-(

Mindezek után leültettek és végre megehettük a szendvicseket és ihattunk is rá, Aztán jött egy másik fiu a kerekesszékkel. Irdatlan messzire vittek ki minket. Illetve B.-t vitték én meg mint egy rövidlábú kutya loholtam utánuk. A nyelvem már a hasamon lógott, mire megérkeztünk a 86-os kapuhoz. Azt hiszem ez volt a legutolsó. A helyeinket is elkeverték, de azt el is rendezték aztán. Pesten az asszisztencia már feltehetően haza ment. Mi csak lestünk, buszozni kellett persze, de kerekes székes fiú sehol. A busz persze nem a járdánál állt meg, még nekem is sok volt a lelépés. Aztán a csomagokat is leszedhettem egyedül és kitolhattam a taxihoz. Ekkora űrt én még nem láttam az érkezésnél. Semmi más gép nem jött akkor, fél nyolckor, csak a mienk. Taxi elég gyorsan jött, kiszálltam és B. ment tovább. Taxisnak mondtuk, hogy fel kell mennie vele, kértem B.-t, hogy szóljon majd ide, ha minden rendben van. 

Hatodik érzékem súgta, hogy ne vetkőzzek le és lám. Egy idő után telefon. Nem tud bemenni, mert tévedésből az én kulcsom van nála, nem az övé.  Ettől kicsit megrökönyödtem, mert mindkettőnknek egy teljes kulcscsomója van az összes kulcsokkal. Mindegy, bár már alig vonszoltam magam, kabát kulcs és indulás, lehetőleg gyorsan. 

Befejeztük az utazásokat.

Vannak még csodák!

 B,-nak igen fájdalmas a járás. Ezért állandóan fájdalom terápia után kutatok. Találtam is egy talán jó helyet. Neten bejelentettem. Volt elég hamar időpont. Telefonáltak neki a titkárságról, közölték, hogy egy óra hosszat fog tartani a vizsgálat és 70ezerbe fog kerülni. Kicsit húztam magam, mert normál privát orvosi vizit 30-ba kerül mostanában. Mindegy, próbáljuk meg. A város másik oldalán volt a hely. Odamentünk, mossunk kezet, maszk természetes. Két papírt ki kellett tölteni, majd mehettünk a ránézésre szimpatikus orvoshoz. Az hosszan tanulmányozta a papírjait, kérdezgetett, nézte az MRI lemezt, majd pontosan elmagyarázta, hogy mi a baj. Ezt mi már kb. tudtuk, mert minden orvos elmondta eddig. 

Aztán vizsgálta a reflexeit, a végtagjai erejét és mozgását, majd közölte, hogy ő ezzel gerincideg sebészhez menne. Szerinte, B. mindene olyan jó állapotban van, hogy feltétlenül kellene tenni egy kísérletet valamilyen irányba, ami nem az opiátos fájdalom csillapítás. Közben lemásolta az összes papírokat, valamint pendrivere tette az MRI-t. Megígérte, hogy elküldi a dolgokat egy szerinte jó sebészhez, az Amerikai útra, aztán majd meglátjuk. Akkor már kb. 50 perce bent voltunk nála. Mondta, hogy amint kap választ, vissza jelez nekünk. Kérdeztem, hogy most milyen papírral menjek a kasszához. Semmilyennel, ő jön velünk. Kijött, szólt a lányoknak és elköszönt. Most mi van? Semmi. Nem volt semmi, nem tudtam segíteni és kész. Nem fizettünk semmit. Senki ne szidja nekem az orvosokat!

Ezek után lementünk, rendeltem taxit, ami nem jött. Telefonáltam, hogy mi van? Őssze kapcsoltak a taxi sofőrrel, aki mondta, hogy mit tudom én hol áll. Mondtam a házszámot, hogy mi  meg ott állunk. B. már leült a kerítés szélére, mert nem tudott állni. Ezek után elmagyaráztam a sofőrnek, hogy jöjjön értünk. Ott nem lehet megállni, mondta ő. Mondtam, dehogynem. Itt rakott ki minket a kolléga, mikor jöttünk. Pár perc múlva telefonáltak a diszpécserek, hogy a sofőr azt mondta, hogy ő megnézte, de én nem állok ott ahol mondtam. A végén úgy össze vesztem a nővel, hogy mondtam hívok másik társaságot. Próbáltam hívni, de lemerült a telefonom.

Én persze tudtam, hogy ott van a közelben a busz végállomás, ahonnan direktben tudunk haza jönni, da ha B. azt mondja, hogy nem tud menni, akkor mit érek vele. Szerencsére közben már annyit pihent a kerítésen, hogy vállalkozott a rövid sétára. 

Ma olcsó napunk volt.:-)