Tíz év!

Ma tíz éve randevúztam B.-vel először. Soha nem hittem volna, hogy ebből egy 10 éves kapcsolat lesz. Elsősorban korunknál fogva persze.
Mikor a férjemet megismertem, kiszámoltam, hogy a 25. házassági évfordulónk esetén már elmulnék 60 éves. Női fölmenőimet tekintve nem hittem, hogy én ezt a kort épségben egészségben megélem. Aztán ahogy teltek az évek és a házasság egyre csak jobb lett, elkezdtem drukkolni a 25 évért. Ez sajnos nem adatott meg. 65 voltam, amikor Emberemmel találkoztam. Mikor kialakult, hogy "összeállunk" férjhez menni nem akartam, azt mondta lesz még 10 jó évünk. Ő akkor töltötte be a hetvenet. Kicsattanóan egészséges volt. Papája 80 évesen egy este lefeküdt és nem ébredt fel, a mamája még élt. Jómagam úgy éreztem, most is úgy érzem, hogy itt lettem felejtve. Sajnos a tízből csak 5 lett. Mondta is nagyon szomorúan, hogy megígértem neked tízet, de nem sikerült. Szerettük és becsültük egymást de az ő halála után szerencsére nem estem a mély gödörbe. Más az az élet alkonyán elmenni, mint 59 évesen, tele tervekkel és vágyakkal a jövőre nézve.
Emberem távozása után nem akartam egyedül maradni. Nekiestem az internetnek és igen jól szórakoztam. Nem akartam minden áron szerezni valakit. Igen szigorú kritériumaim voltak. Kép soha nem volt fent rólam sehol de szorgosan írogattam. A bemutatkozó szövegemben közöltem, hogy független vagyok és pont ilyen függetlent keresek, valamint hogy nem óhajtok sehova se költözni, de a lakásom egy személyes. Amin B. a legjobban szórakozót, az az volt, hogy semmiféle háztartási munkára nem vagyok alkalmas. Nem volt egy csábító szöveg, de gondoltam vagy jó leszek így vagy maradok magamnak.
Szélhámoskodásom másfél évig tartott. Közben utazgattam, egyedül, mert bizonyítani kellett magamnak, hogy én ezt is tudom. A levelezgetés remek szórakozás volt. Sajnos egyetlen grafománnal nem találkoztam, pedig milyen jól ellevelezgettem volna még sokáig. B. nem levelezett. Szűkszavu e-mailok voltak csak részéről és gyorsan áttértünk a telefonra. Emlékezetem szerint vagy 3 hétig telefonálgattunk, míg végül felvetettem, hogy mi lenne ha feljönne Pestre. Akkor ő még Moron lakott. Kitaláltam a holt, elmagyaráztam az oda találást, persze eltévedt, de miután órákkal korábban indult nem késett el. És most itt tartunk. Mennyi időnk van még? 10 nap, 10 hét vagy hónap, ki tudja? Hagyjuk magunkat meglepni.

Lakás szinház

Tegnap voltunk, már nem először. Kellemes a környezet. Persze rendszerint valami 1-2  személyes "darab" megy. Nagyon tanulságos, pl. rájöttünk, hogy Jordán Tamás olyan értelmetlenül beszél, hogy egy kb. 25 m2-es szobában se lehetett mindig mindent megérteni, pedig majdnem ránk köpködött. Nos tegnap egy művésznő adta elő Jászai Mari visszaemlékezéseiből és naplójából irt monodrámát. Nem volt rossz, de valami mindig elrontja az illúziómat. Most pl. bejött egy hatalmas igen klassz fekete kalapban. A bajom csak az volt, hogy ilyet Jászai Mari idejében még senki nem hordott. Az hogy se sminkelve se megfésülködve nem volt, már csak hab a tortán. Ha már valakit játszik, akkor legalább egy valamelyest kor konform frizurát rittyenthetett volna a fejére.
Nos nem volt könnyű élete Jászai Marinak. Apja verte, mostohája még extra gyerekeket szült, mindig ő volt a rossz stb. Aztán szolgálni adták ott is csak bántották, neki meg eszébe jutott, hogy szinésznő lesz. Közben jött a háború és markotányos nő lett belőle épp hogy csak nem kurva. Bejutott valami színházhoz statisztálni. Amit keresett azt jelmezre költötte, időnként komolyan éhezett.
Nem volt könnyű eset, pályatársőnkre irigykedett, gondolom azok is rá, ez már szakmai ártalom. Igazgatók, rendezők se mindig voltak a kedvére valók. Közben aztán szép és nagy sikerei is voltak, mondhatni diadalai. Volt egy férje, szintén színész, de persze rossz volt és idővel sikerült elválni. Szerette a fiatal egyetemistákat, nem adta el magát semmilyen gazdag pasinak. Nem is volt már rá szüksége. A végén egy nálánál 25 évvel fiatalabb szeretője volt, de a szerelem csak az ő oldaláról működött. Utolsó mondatok egyikével nagyon tudtam azonosulni: Nincs egy barátom aki mérget adna nekem és segítene meghalni.
Ez sajnos így van. Egy ilyen barát hiányzik az embernek öreg korában.
Előadás után már civilben beült velünk beszélgetni a művésznő. Még B. is összerezzent a látványon, pedig ő nemigen szokott a nők öltözékével törődni, az enyémet kivéve. Persze a darab körül folyt a szó, majd tényleg nem rá utalva, hanem nagy általánosságban megemlítettem, hogy manapság a színház nem törődik a néző illuzíóival. Erre rá akart beszélni, hogy okvetlen nézzem meg nem tudom hol, amikor 4 férfi színész előadja az egész Hamletet egy asztalnál ülve, persze teljesen civilben se maszk se jelmez semmi. Majdnem azt mondtam, hogy hagyjon már! Biztos nagyon trendi a dolog, de ugyan ne egy öltönyös pasi játssza már nekem Oféliát. Különben se nagyon tudnék elképzelni se ma 4 olyan színészt akit egy egész estén át kibírnék. Hamlet is 5 felvonás!
De jók az ilyen dolgok. Az embernek eszébe jutnak mélyre elásódott hatalmas színházi élmények. A 4 pasiról pl. a 12 dühös ember c. darab, amihez akkor volt 12 jó színész aki eljátszotta.
Ilyenkor jó érzéssel alszom el. Igaz volt egy elég ronda korszaka az ifjúságomnak, de abban is voltak óriási élmények, amik akkor teljesen természetesnek tűntek. A fejlődés oda vitt, hogy ma már azokat csodáknak tartom. Hol vannak ma már olyan a szinművészek?!

Futball

Hogy hívják azt az érzést, amikor azt hisszük, hogy na ezt már megéltem egyszer? Nos most tisztára így vagyok, persze nem csak érzem, hanem valóban megéltem.

1954-ben még javában a Fatelepen dolgoztam. Főnököm nagy futball rajongó volt és hozzánk jártak az összes futballisták, akiknek akkoriban bőven volt pénze házat építeni. Nem csak jártak, hanem nekik mindig mindent adni kellett a szűkös készletből, amiből a normális házépítő nem kaphatott. Ráadásul Rákosiéknak remek propagandát nyújtott az "aranycsapat". Egyszóval szívből utáltam az egészet. Nem volt túl nehéz a körülményeket tekintve és amúgy se volt senki a családban aki valaha is lelkesedett volna ezért a sportért. Mikor aztán elvesztette a világbajnoki döntőt a drága csapat és gyászba borult a város én legszívesebben öröm ujjongásba kezdtem volna. Csak otthon örülhettem, amúgy meglincseltek volna ha ilyeskép nyilatkozom.

Na most megint kijutott a magyar csapat valahova. Hatalmon levőink híznak a boldogságtól, hogy ugye ugye nem volt kár azért az erdőért amit beleépítettünk Felcsútba meg a sok millió forintért se kár, amit mondjuk a kórházakra költhettünk volna. Remélem majd sérülnek sürün a drágák és megismerik a remek sportkórházat belülről. További kívánságom, hogy essenek ki de gyorsan és ne jussanak ki sehova megint jó pár évig. Most aztán lehet rám dobálni a köveket, kibírom.

Őrültek.

Az az érzésem, hogy bevonzom az őrülteket. Ahogy Zürichben a háztatarozást. Ott ahová költöztem, egy év múlva elkezdték tatarozni a házat, ami rendszerint egy egész nyáron át tartott.
Pesti első lakásom egy kis társasházban volt. Összesen ketten voltunk tulajdonosok. A másik sajnos abban a téveszmében élt, hogy az egész ház az övé. Férjem még csak leszerelte az öreget, de mikor magamra maradtam el akartam onnan költözni. Közben aztán a pasas meghalt. A feleség még rosszabb volt, mint utóbb kiderült. Ameddig élt a férj, csak találgattuk melyikük a betegebb. Férj egyébként a Lipótmezőn halt meg. Sokadik feleség maradt rám és több házasságból több gyerek is volt. Mindegyik azt hitte, hogy örökölt egy egész házat.Miközben ők egymást ölték, az öreglány rám szállt. A legváratlanabb időpontokban elkezdte pl. verni az ajtómat és üvöltözött, hogy nyissam ki. Eszembe se volt persze, hiába fenyegetőzött a rendőrséggel. Azok ugyanis már ismerték őket. Mikor a lakást felújították, szerencsére egy erős idegzetű építészem volt, háromszor is kihívták a rendőrséget, a legkülönbözőbb okokkal. Soha semmi rendellenesség nem volt persze. Az emberek rendesen bejelentett munkások voltak stb.
Az örökösödési harcok közepette kiderült, hogy a felettem lévő kicsi lakás egy beházasodott német rokoné volt hivatalosan. Szerencsémre az eljött és az öreglány nem volt otthon. Így ott helyben megállapodtunk, hogy én megveszem azt a lakást. Oda költözött később Emberem, mikor haza telepedett. Aztán beázott a tető. Nő sivitozott, hogy senki nem mehet fel a padlásra. Valahogy lecsillapítottuk és jöttek a munkások, akik már ismerték szerencsére. A nő leült a padlás feljáró ajtajába, mint egy szfinx és nem mozdult. Melósok meg tették a dolgukat. Arról persze szó se lehetett, hogy ő hozzá járulna a tető javításához. A munka kellős közepén hallom, hogy ordibál a nő: "Takarodjanak azonnal innen, ez az én házam, mit keresnek itt!" stb. Melósok persze rá se rántottak, de nekem rezegtek az idegeim. Hiába volt nekem nagyobb részem a házban, őrültekkel nem lehet megmaradni. Ezután találtam meg a mostani lakást.
Itt azt hittem nyugi és béke vár rám. Összesen négyen lakunk itt, ebből hárman az első perctől kezdve. Szórakozott professzor úr Amerikából, nem sok vizet zavar. Az egyik nálam kicsit idősebb, szintén külföldről haza telepedett hölgy, eleinte sokat zavart. Állandóan kötözködött minden házzal kapcsolatos dologban. Agresszívan támadta a közös képviselőt, ami azt eredményezte, hogy nem mentem többet lakógyülésre. Amúgy ha jó napja volt, akkor kedvesen beszélgetett a lépcsőházban ha össze futottunk és kész. Nekem nagyon megfelelt ez az állapot. Aztán eladtak egy lakást, az új vevő egy nálam alig ifjabb hölgy a sokkal fiatalabb élet társával. Az első nagy összeborulás után a két nő rettenetesen össze veszett, így aztán az ujonan jött nekem maradt. Ő nagyon akart barátkozni én csak amennyit kell, de azért elvoltunk így 6 évet. Most viszont kitört a háború.
Kitalálta, hogy a kazán zajos és fel fog robbanni. Tényleg volt valami zaj, nem voltunk itthon. Éjjel 3-kor felhívta a közös képviselőt és üvöltözött vele, hogy most azonnal jöjjön stb. Reggel aztán kijött valami szakember és pillanatok alatt elhárította a hibát. Mire én haza jöttem másnap, már csend volt de nem béke. Azóta folyik a cirkusz, hogy a zajtól ő beteg, nem tud aludni stb. Közben a pasit is begerjesztette, aki eleinte szintén nem hallott semmit, de most már ő is hallja a zajt és ő se tud aludni. Miután tudják, hogy én privát jóba vagyok a közös képviselővel már velem is üvöltözik a telefonban. Szakértőt hivatott, aki megmérte a zajt, ami teljesen a normál értéken van.
Hétfőn elmentünk délután és pont egy órát voltunk távol. Ahogy jöttünk be a házba óriási ordibálást hallottunk. Kiderült, hogy csőtörés van, ami azalatt derült ki amíg távol voltunk. Nem tudom hogy vette észre a pasi, de lent állt a kazánházban és üvöltött az irodai lánnyal velünk mindenkivel. Ki van írva a telefon szám, amit hívni kell ilyenkor és kész. Én felrohantam, amennyire én a fájós térdemmel tudok rohanni mostanában a lépcsőn. A liftet ő "biztonsági okból" leállította. Jó. Fent a lakásban is hallottuk a kiabálást. Végül B. lement, hogy megtudjuk intézkedett-e vagy csak üvölt, miszerint egyszer felrobbanunk (ez a rögeszméje) és a közös képviselő nem csinál semmit. Ők nem tudnak aludni, ideg betegek már stb. Mondjuk az utóbbi az igaz. B. mondta neki, hogy ne üvöltsön ő nem süket. 20 perc múlva ott volt a szerelő, megnézte mi a baj. Leállította a meleg vizet. Másnap reggel jöttek megcsinálták és kész. B. végig hallgatta a szakértő által megállapított hülyeségeket és kénytelen volt felhívni a pasi figyelmét arra, hogy amit a szakértő irt nem egészen stimmel, pl. a csövek nincsenek rögzítve. Már hogy ne lennének?
Közben nehézményezte, hogy nem írtam a nőnek, szoktunk e-maileket váltani. Nem írtam. Mit írjak, hogy senki nem hall semmit, hagyja már abba a hülyeségét?
Szóval nyugalom és béke megint a távolban van. Utálom az ilyen disszharmonikus helyzeteket.