Év vége

Elröppentek az ünnep napok és nem csak unatkozni nem volt időm de karácsonyi meséket mondani se. Nem tudom mivel teltek el a napok, mert gyakorlatilag semmi se csináltam. Csak szép kényelmesen későn keltünk, aztán reggeliztünk. Mire ezzel és a reggeli toalettel elkészültünk már majdnem dél volt. Délben persze pezsgőt ittunk, ezt minden nap megtesszük ha itthon vagyunk és van időnk. Mindeközben kitaláltam, hogy mit is kellene enni. Ez az idén erősen a mélyhűtő tartalmától függött, mert az ünnep előtti diliben nem vásároltam semmit.
No de milyen is volt 2019? Olyan csendes unalmas nyugdíjas év volt. Szerencsére nem történt velünk semmi rossz, de kimagasló nagyszerűségek se voltak. Utóbbiakról lassan jobb ha leszokunk. A kis fény pontokat az utazások hozták. Az áprilisi Berlin nagyon kellemes volt, különös tekintettel a barátokra. A májusi hajókázás zenével igen érdekes volt, csak sajnos végig fagyoskodtam az utat, mert májusban már nem utazom bundában. Az idő viszont azt kívánta volna. Hazaúton beugrottunk Zürichbe, ahova sajnos már senki nem köt, csak az emlékek. De elvarrtam néhány hivatalos szálat, így oda többet már nemigen kell majd mennem.
A nyár észre vétlenül telt el. Nem volt igazán meleg, egy pár nap kivételével. Nagy élmény volt, hogy végig néztük 4 nap alatt a Ringet, majdnem. Mert a 4. nap, Istenek alkonya, az utolsó felvonást ellógtuk. De jövőre behozzuk!
Augusztus végén és szeptember elején aztán kipipálásra került két régi vágy. Először Salzburg. Igaz nem a dóm lépcsőjén a Jedermann hanem zene program volt, de azért mégiscsak Salzburg volt. Aztán meg Velence ahová az operaház vonzott a La Fenice. Egy meglehetősen fárasztó út volt. B. elég rosszul bírta. Ijedtemben azt mondtam nem is utazunk többet. Bécs persze nem számít az itt van a szomszédban. Schiff Andrást meg kellett hallgatni és támogatni kell a Fesztivál Zenekart. Sajnos nem én vagyok a magyar állam, így csak szerényen. Nemzetközi szerepléseikkel több dicsőséget szereznek nekünk, mint a futball. Ez volt az év kellemes oldala.
Nem annyira vidám, hogy meghalt az unokahugom és az unokabátyám, így már csak engem felejtettek itt ebből a generációból. Így az új évet temetéssel kezdem, lehetne valami jobb is.
Mi meg csak élünk éldegélünk és ha nem lenne itt a fejem felett az a nagy fekete felhő, hogy mi lesz ha valamelyikünk leesik a lábáról, akkor azt mondhatnám, hogy soha rosszabb ne legyen. Sajnos a jövőnkön való töprengés, minden hiába valóságával együtt, nekem komoly gondot jelent. Bevezethetnék már itthon is az eutanáziát. Nem fogják soha, vagy nem az én életemben. B. szerint majd lesz valahogy, de nekem ez a hozzáállás sajnos nem megy. Pedig biztos lesz majd valahogy.
Ma megvettem a Népszabadság megszűnése óta az első magyar újságot. Ennyi félremagyarázott balgaságot már rég nem olvastam.

Boldog Újévet mindenkinek! Valamivel több kommentet el tudnék viselni az új évben.

Lopott anyag (Fordítás németből)

Karácsony van. Mindenki rohan stresszel, vásárol, ajándékoz csomagol sűt és főz. Egyesek szentestén még a templomba is elmennek, bár minek? Ott mindig csak mesélnek és a story minden évben ugyan az. Manapság a fiatalság ezt sokkal rövidebben néhány tweetel le  tudná adni, valahogy így:
Blogger Jo és a munka nélküli influencerin Mary akiknek letiltották a YouTube csatornájukat egy frissen összejött Parship pár, keresnek egy helyet ahol pihenni tudnának. Sajnos airbnb nem működik így végül is egy ócska kunyhót tálának, wlan nélkül. Marynak nagyon nagy a hasa, röviddel a szülés előtt, elmesélni Jonak, hogy az internet termékenyítette meg. Ezt az a trotyli el is hiszi.Valahol barátságos menekültek egy kidobott Alexa boxból meghallják, hogy élő születésnapi party van, a google maps segítségével e-rolleren a helyszínre érkeznek.Hoznak magukkal saját termelésű füstölőket, hasis kekszet és hallicogén békákat (Leckkröten). Mindannyian remekül érzik magukat.
A mellesleg megszületett "Dude" majd valamikor megnyeri a Messiás castingot és a 12 legkedvesebb követőjével egy rövid ideig nagy dolgokat művel, amit csodának hisznek és amiket még napokkal később is meg lehet osztani a facebookon. Kész, vége.



Valahogy így. Sajnos nem ismerem a magyar ifjúsági szlenget, így kicsit döcögős a fordítás, de talán azért átjön a humor. Mellesleg a Parship egy ismerkedős oldal.

Nem karácsonyi zűrök.

Nem fogom részletesen elmondani, mert hosszú és unalmas lenne, de a lényeg egy mondatban: Ma valamivel 4 óra előtt B. elkezdett próbálkozni, hogy belépjen az egyik eszközünkbe. Este 7 előtt 10 perccel, tépett idegekkel eljutottunk oda, hogy megvolt minden kód, számtalan új jelszó stb. Az igazi belépést holnapra halasztottuk, abban a reményben, hogy a ma megszerzett kódok még holnap is érvényesek lesznek. Műveltük mindezt egy normál asztali géppel, egy kis laptoppal és két mobil telefonnal. A kis notesz, amibe régen a pin kódokat írtam, lassan már vaskos könyvvé alakul. Régen volt egy, eredetileg 6 karakteres pin kódom, mindenhova azt használtam. Nem volt semmi baj. Aztán kezdődött, hogy 8 karakter kell, hozzá adtam még két számot és ismét jó sokáig nyugalom volt. Aztán valamikor elkezdődött, hogy csináljak itt egy újat meg ott, de olyan legyen, amit máshol még nem használtam, kis betű nagy betű, számok stb. A memóriám is romlik, ennyi hosszú, számomra komplikált, pin kódot már képtelen vagyok megjegyezni. B. meg morog, hogy minek nekem ennyi helyen bejelentkezni, minek van több e-mail címem stb.
Minden esetre remény teljesen nézek az ünnep napok elé, mikor is semmi mással nem lehet foglalkozni, csak az itthoni dolgainkkal. Talán 3 nap elég lesz arra, hogy beverekedjük magunkat az összes eszközeinkbe.

Nos mesélek még egy karácsony előttit is. Mikor Emberemmel össze hozott a véletlennek nevezett sors, nyár volt és én már 4 éve egyedül éltem. Sok mindent csináltam, utazgattam, nyüzsögtem. Augusztus volt és végre találtam valakit aki szívesen levelezett. Aztán telefonálgatott is elég rendszeresen. Egy levegőben lógó dolog volt, hiszen kétszer találkoztunk csak személyesen. Végül vettem egy mély levegőt és elutaztam karácsonyra Torontóba. Utazás előtt néhány nappal felhívott egy igen régi barátom, persze jött, hogy jó lenne már találkozni stb. Mondtam neki, majd jövőre, mert most elutazom Torontóba háztűznézőbe. Aztán elbúcsúztunk és letettük a telefont. 10 perc múlva csöngött a telefon, a felesége volt. "Mit mondtál te Lacinak hova utazol? Torontóba, válaszoltam. De minek? Háztűznézőbe" Percekig kapkodta a levegőt.:-)))
A karácsonyt majd elmesélem.

Ötye

Megvolt az év utolsó német ötyéje. Gondoltam veszek egy doboz csokit, az ünnep tiszteletére. Szerencsém volt, ugyanis mindenki hozott valami saját készítésű süteményt, így a csokoládénak nagy sikere volt. Vannak persze csodás türelemmel megáldott nők, akik igazán művészi akármiket sütöttek. Az ilyesmit sajnálom megenni. A nap témája adott volt: Ki mit csinál karácsonykor. Szent rémülettel hallgattam végig a sok eltervezett családi ebédet és vacsorát, fantasztikus menü sorokkal és minimum 4 vendéggel, de van akinél 21-en lesznek. Mindenki állandóan megy valahova vagy vendégeket fogad. Én maradtam utolsónak a kikérdezésben és nem tudom sajnáltak vagy irigyeltek-e, mikor elmondtam, hogy nálunk már minden nap ünnep nap, mikor még egészségesek vagyunk. Azon kívül, hogy 24.-én halat eszünk tradícióból, semmi extra menü elképzelésem nincs. Azt esszük majd mint máskor, feltéve ha eszembe jut valami okos dolog. Ha nem akkor elmegyünk vendéglőbe, csakúgy mint máskor is.
Holnap déltől szabad leszek mint a madár, semmi program semmi ügyintézés nincs kilátásban. Aktívan fogok unatkozni, amit feltehetően 3 nap alatt megunok majd, de addig élvezem. Aztán mesélek majd a régmúlt karácsonyokról, mert nem voltam mindig ilyen anti ünneplős mint most.

Mesélek

Tegnap színházban voltunk. Kétszemélyes darab. Arról szólt, hogy egy 1945-ben az oroszok által elcipelt férfi levelezett az itthon maradt feleségével, akit később az oroszok megerőszakoltak, majd a férfi bevallja, hogy van egy ottani nője, a nő pedig, hogy terhes lett az orosztól. A darab tulajdonképpen a felolvasott levelekből áll. Első perctől gondoltam, hogy ez nem igaz. A SZU-ba hurcolt emberekkel nem lehetett levelezni és csomagot küldözgetni. Ezt meg is említettem a jelen lévő szerzőnek és a női szereplőnek, de állították, hogy a darab valós levelekből és napló töredékekből lett összerakva. Nem hiszem el, szerintem még 44 előtti katonákkal és munka szolgálatosokkal lehetett talán levelezni és csomagot küldeni, de nem is ez a lényeg. Biológiai apósomtól egy levelezőlap maradt meg, amit valahonnan az oroszoktól küldött. Papír apósomtól van egy csomó feljegyzés, amit az orosz hadifogság alatt írt, de semmi levelezés. Sajnos már a feljegyzések is olvashatatlanok, hiába kértem, hogy gépelje le rendes papírra. Rossz papíron ceruzával írt 70 éves írást már senki nem fogja tudni kibogarászni.
Szóval az előadás után nem voltunk igazán lelkesek, nem tartottuk nagyon jónak a darabot. Ma viszont egymástól függetlenül kezdtük egymásnak mesélni, hogy mi mindent juttatott eszünkbe a darab. Szerintem senki nem irigyli a mi korosztályunkat, akiknek bőven kijutott a rosszból. De mégis az én életem volt a romos Budapest, a Dunába robbantott hidakkal, a boldogság a lelőtt ló felett, mert ehettünk lóshuslevest a pincében. Megélhettünk egy sajnos nagyon rövid fellélegzést az ostrom után. A millpengőket és az új forintot. Sajnos meg kellett élnünk Rákosit is, amiben igazán egy cseppnyi szépet nem tudok beleemlékezni. Elmondhatom, hogy 1949-56 közt igen sötét és nehéz idők voltak. Aztán 1956,  12 nap boldogság.
Tegnap az előadás előtt egy barátnőmmel a Művész cukrászdában találkoztunk. Biztos, hogy mióta elmentem itthonról egyszer se voltam ott. Szinte lehengerelt az emlék 56-ból, amikor a valamivel beragasztott ablakú cukrászdában ültem barátokkal. A pult szinte üres volt, hisz nem volt akkor semmi. Kizárólag valami csokikrém szerűség volt kehelybe töltve, azok sorakoztak ott szépen. Pénzünk nem volt de én, mint akkoriban mindig, nagyon éhes voltam. A szomszéd asztalnál ült egy ismert szobrász művész, akinek a Művész a törzshelye  volt. Egyszer csak odafordult hozzám és megkérdezte, hogy meghívhat-e egy olyan kehelyre. Boldogan elfogadtam, pedig nem szerettem soha a tejszinhabot ez meg abból volt. Mikor ezt elmeséltem a barátnőmnek, aki a lányom lehetne, igencsak rámcsodálkozott. Csak úgy spontán meghívott és elfogadtad?? Hát igen, akkor ilyen volt a hangulat. Mindenki mindenkivel beszélgetett, segített ha tudott, kedvébe járt. Az egész város magához ölelte a várost.
Lehet, hogy ennek az emléknek a nyomán keltett életre bennem annyi mindent a darab.Ma átszeltem kétszer a várost, buszon. Oda fele menet valaki végig rikácsolt, de vissza úton szép csönd volt.  Főleg férfiak voltak a buszon és mind a telefonjába volt temetkezve. Eszembe jutott egy újságcikk amiben arról értekezett a szerző, hogy manapság senki nem olvas és nem is beszélget. Szerinte egy autista társadalom van feljövőben. Az én korosztályom még beszélgetett sokat és olvastunk is szintén sokat. Nem volt olyan ismerős család, ahol ne lett volna néhány száz könyv a polcokon. Ezek nem ponyvák voltak, hanem irodalom amit nem csak elolvastunk hanem beszéltünk is róla. Voltak gondolataink amiket kicserélgettünk hosszú estéken át. A legtöbb ismerősnek nem is volt telefonja. Nekünk mindig volt, de nem telefonon éltünk társas életet. Bele gondoltam, hogy miről mesél ma egy 30 éves fiatal? Milyen élményei vannak? Jó biztos már bejárt néhány országot, de ott vajon a kultúra érdekelte, vagy mi? Milyen élményei vannak, milyen embereket ismer. Az ismerőseinek vannak élményei?
A barátnőmnek, akinek 7 unokája van, 7-20 éves korban, elég sötéten látja ezeket a dolgokat. Unokák nem beszélgetnek, telefonon üzengetnek, nézegetnek stb. Olvasni csak amit muszáj, önként semmit.
Ennél az űrnél még a rossz emlékek is jobbak.
Ps. ezen "remekmű" már 2 napja íródott. Aztán nem volt időm átnézni. Most sincs, így megy ahogy van. Sorry