Tegnap színházban voltunk. Kétszemélyes darab. Arról szólt, hogy egy 1945-ben az oroszok által elcipelt férfi levelezett az itthon maradt feleségével, akit később az oroszok megerőszakoltak, majd a férfi bevallja, hogy van egy ottani nője, a nő pedig, hogy terhes lett az orosztól. A darab tulajdonképpen a felolvasott levelekből áll. Első perctől gondoltam, hogy ez nem igaz. A SZU-ba hurcolt emberekkel nem lehetett levelezni és csomagot küldözgetni. Ezt meg is említettem a jelen lévő szerzőnek és a női szereplőnek, de állították, hogy a darab valós levelekből és napló töredékekből lett összerakva. Nem hiszem el, szerintem még 44 előtti katonákkal és munka szolgálatosokkal lehetett talán levelezni és csomagot küldeni, de nem is ez a lényeg. Biológiai apósomtól egy levelezőlap maradt meg, amit valahonnan az oroszoktól küldött. Papír apósomtól van egy csomó feljegyzés, amit az orosz hadifogság alatt írt, de semmi levelezés. Sajnos már a feljegyzések is olvashatatlanok, hiába kértem, hogy gépelje le rendes papírra. Rossz papíron ceruzával írt 70 éves írást már senki nem fogja tudni kibogarászni.
Szóval az előadás után nem voltunk igazán lelkesek, nem tartottuk nagyon jónak a darabot. Ma viszont egymástól függetlenül kezdtük egymásnak mesélni, hogy mi mindent juttatott eszünkbe a darab. Szerintem senki nem irigyli a mi korosztályunkat, akiknek bőven kijutott a rosszból. De mégis az én életem volt a romos Budapest, a Dunába robbantott hidakkal, a boldogság a lelőtt ló felett, mert ehettünk lóshuslevest a pincében. Megélhettünk egy sajnos nagyon rövid fellélegzést az ostrom után. A millpengőket és az új forintot. Sajnos meg kellett élnünk Rákosit is, amiben igazán egy cseppnyi szépet nem tudok beleemlékezni. Elmondhatom, hogy 1949-56 közt igen sötét és nehéz idők voltak. Aztán 1956, 12 nap boldogság.
Tegnap az előadás előtt egy barátnőmmel a Művész cukrászdában találkoztunk. Biztos, hogy mióta elmentem itthonról egyszer se voltam ott. Szinte lehengerelt az emlék 56-ból, amikor a valamivel beragasztott ablakú cukrászdában ültem barátokkal. A pult szinte üres volt, hisz nem volt akkor semmi. Kizárólag valami csokikrém szerűség volt kehelybe töltve, azok sorakoztak ott szépen. Pénzünk nem volt de én, mint akkoriban mindig, nagyon éhes voltam. A szomszéd asztalnál ült egy ismert szobrász művész, akinek a Művész a törzshelye volt. Egyszer csak odafordult hozzám és megkérdezte, hogy meghívhat-e egy olyan kehelyre. Boldogan elfogadtam, pedig nem szerettem soha a tejszinhabot ez meg abból volt. Mikor ezt elmeséltem a barátnőmnek, aki a lányom lehetne, igencsak rámcsodálkozott. Csak úgy spontán meghívott és elfogadtad?? Hát igen, akkor ilyen volt a hangulat. Mindenki mindenkivel beszélgetett, segített ha tudott, kedvébe járt. Az egész város magához ölelte a várost.
Lehet, hogy ennek az emléknek a nyomán keltett életre bennem annyi mindent a darab.Ma átszeltem kétszer a várost, buszon. Oda fele menet valaki végig rikácsolt, de vissza úton szép csönd volt. Főleg férfiak voltak a buszon és mind a telefonjába volt temetkezve. Eszembe jutott egy újságcikk amiben arról értekezett a szerző, hogy manapság senki nem olvas és nem is beszélget. Szerinte egy autista társadalom van feljövőben. Az én korosztályom még beszélgetett sokat és olvastunk is szintén sokat. Nem volt olyan ismerős család, ahol ne lett volna néhány száz könyv a polcokon. Ezek nem ponyvák voltak, hanem irodalom amit nem csak elolvastunk hanem beszéltünk is róla. Voltak gondolataink amiket kicserélgettünk hosszú estéken át. A legtöbb ismerősnek nem is volt telefonja. Nekünk mindig volt, de nem telefonon éltünk társas életet. Bele gondoltam, hogy miről mesél ma egy 30 éves fiatal? Milyen élményei vannak? Jó biztos már bejárt néhány országot, de ott vajon a kultúra érdekelte, vagy mi? Milyen élményei vannak, milyen embereket ismer. Az ismerőseinek vannak élményei?
A barátnőmnek, akinek 7 unokája van, 7-20 éves korban, elég sötéten látja ezeket a dolgokat. Unokák nem beszélgetnek, telefonon üzengetnek, nézegetnek stb. Olvasni csak amit muszáj, önként semmit.
Ennél az űrnél még a rossz emlékek is jobbak.
Ps. ezen "remekmű" már 2 napja íródott. Aztán nem volt időm átnézni. Most sincs, így megy ahogy van. Sorry
Szóval az előadás után nem voltunk igazán lelkesek, nem tartottuk nagyon jónak a darabot. Ma viszont egymástól függetlenül kezdtük egymásnak mesélni, hogy mi mindent juttatott eszünkbe a darab. Szerintem senki nem irigyli a mi korosztályunkat, akiknek bőven kijutott a rosszból. De mégis az én életem volt a romos Budapest, a Dunába robbantott hidakkal, a boldogság a lelőtt ló felett, mert ehettünk lóshuslevest a pincében. Megélhettünk egy sajnos nagyon rövid fellélegzést az ostrom után. A millpengőket és az új forintot. Sajnos meg kellett élnünk Rákosit is, amiben igazán egy cseppnyi szépet nem tudok beleemlékezni. Elmondhatom, hogy 1949-56 közt igen sötét és nehéz idők voltak. Aztán 1956, 12 nap boldogság.
Tegnap az előadás előtt egy barátnőmmel a Művész cukrászdában találkoztunk. Biztos, hogy mióta elmentem itthonról egyszer se voltam ott. Szinte lehengerelt az emlék 56-ból, amikor a valamivel beragasztott ablakú cukrászdában ültem barátokkal. A pult szinte üres volt, hisz nem volt akkor semmi. Kizárólag valami csokikrém szerűség volt kehelybe töltve, azok sorakoztak ott szépen. Pénzünk nem volt de én, mint akkoriban mindig, nagyon éhes voltam. A szomszéd asztalnál ült egy ismert szobrász művész, akinek a Művész a törzshelye volt. Egyszer csak odafordult hozzám és megkérdezte, hogy meghívhat-e egy olyan kehelyre. Boldogan elfogadtam, pedig nem szerettem soha a tejszinhabot ez meg abból volt. Mikor ezt elmeséltem a barátnőmnek, aki a lányom lehetne, igencsak rámcsodálkozott. Csak úgy spontán meghívott és elfogadtad?? Hát igen, akkor ilyen volt a hangulat. Mindenki mindenkivel beszélgetett, segített ha tudott, kedvébe járt. Az egész város magához ölelte a várost.
Lehet, hogy ennek az emléknek a nyomán keltett életre bennem annyi mindent a darab.Ma átszeltem kétszer a várost, buszon. Oda fele menet valaki végig rikácsolt, de vissza úton szép csönd volt. Főleg férfiak voltak a buszon és mind a telefonjába volt temetkezve. Eszembe jutott egy újságcikk amiben arról értekezett a szerző, hogy manapság senki nem olvas és nem is beszélget. Szerinte egy autista társadalom van feljövőben. Az én korosztályom még beszélgetett sokat és olvastunk is szintén sokat. Nem volt olyan ismerős család, ahol ne lett volna néhány száz könyv a polcokon. Ezek nem ponyvák voltak, hanem irodalom amit nem csak elolvastunk hanem beszéltünk is róla. Voltak gondolataink amiket kicserélgettünk hosszú estéken át. A legtöbb ismerősnek nem is volt telefonja. Nekünk mindig volt, de nem telefonon éltünk társas életet. Bele gondoltam, hogy miről mesél ma egy 30 éves fiatal? Milyen élményei vannak? Jó biztos már bejárt néhány országot, de ott vajon a kultúra érdekelte, vagy mi? Milyen élményei vannak, milyen embereket ismer. Az ismerőseinek vannak élményei?
A barátnőmnek, akinek 7 unokája van, 7-20 éves korban, elég sötéten látja ezeket a dolgokat. Unokák nem beszélgetnek, telefonon üzengetnek, nézegetnek stb. Olvasni csak amit muszáj, önként semmit.
Ennél az űrnél még a rossz emlékek is jobbak.
Ps. ezen "remekmű" már 2 napja íródott. Aztán nem volt időm átnézni. Most sincs, így megy ahogy van. Sorry
Ha te ilyen érdekeseket tudsz így mesélni, akkor miért nyaggatod szegény NagyonI-t, hogy ő meséljen. Háborús emlékeim nincsenek, mert akkor én még gondolatként sem léteztem. 56-ban is még csak 9 éves voltam, így csak házon belüli emlékeim vannak, meg talán olyan, hogy rajzoltam, amint lőnek, s a golyó útját a levegőben (a rajzon) szaggatott vonallal jelöltem. Valamelyik nap tankok vonultak végig a Városmajor utcán, meg állítólag ávósokat üldöztek a parkban, lövöldöztek utánuk, amiből a mi házunk is kapott.Emlékszem a 200 méter hosszú sorra a pékség előtt, ahol kenyeret lehetett venni, emlékszem az utca felett süvítő ágyúgolyókra november 4-én, amikor aztán a bérház 19 lakásának minden lakója pucolt le az óvóhelyre, ahol még megvoltak a háborúból maradt feliratok, meg gázálarcok. Emlékszem az 56-os karácsonyfánkra, ami először csak egy nagy ág volt, de aztán sikerült egy kis fát venni.
VálaszTörlésAmi az olvasást, nem-olvasást illeti, azt hiszem, hogy árnyaltabb a kép, vagyis sokan olvasnak, de kétségtelenül kevesebben, mint korábban. A könyvesboltokban én nagy forgalmat látok, rengeteg könyv jelenik meg, s ha nem olvasnák, akkor bizonyára nem adnának ki ennyit. A telefonmánia tényleg elképesztő. Egy asztalnál ülő fiatalok telefonon keresztül kommunikálnak egymással, s legfeljebb, ha egymásra nevetnek, az jelenthet személyes kontaktust. Ezzel együtt jár, hogy a verbális készségeik is romlanak, szókincsük szegényes. Kivételek persze mindig vannak. És erre még egy lapáttal rátesz az, hogy az iskolai számonkérés - legalábbis a felsőoktatásban - az írásbeliség felé tolódott erőteljesen.