Másnap szép napsütésre ébredtünk. Össze is kaptuk magunkat és elindultunk megint egy kis városi sétára. A listám már le volt tudva, így tényleg csak nézelődtünk. Berlint még mindig építik, soha nem lesz egy egységes homogén város. A fal nyomai lassan eltűnnek, de azért sokszor érezhető, hogy ez most nyugat vagy kelet.
Kora délután jött a barátnőm és a lánya a szállodába, a "kislány" most volt 50 éves. Barátom igen rossz állapotban van. Aggódtam, hogy félre sikerül a születésnapi ajándéka, miszerint jönnek velünk az operába.
Ezután kezdődött a hivatalos program. Pohár pezsgő, általános bemutatkozás, kiderült, hogy van egy bécsi pár és egy svájci nő, no meg mi. A többi mind bennszülött. Utána közös séta egy étterembe. Bementünk leültem egy asztal végére B. persze mellém, mert ő csak angolul beszél. Szembe velünk is leült egy házaspár és mellém egy nő. Perceken belül kiderült, hogy az utóbbi a svájci, a házaspár meg a bécsi. Aztán folyt a vacsora, lassan persze. Jött a szokásos kérdés a kormányunkról és annak fejéről. Hogy viselem? Sehogy, nem foglalkozom vele. Majd lassanként kisült, hogy a pasi nyugalmazott szemész professzor, aki palesztin és anno Jordánián át menekült Bécsbe. Felesége pedig líbiai. Ez volt az igazi külföldi egymásra találás. Szerencsémre angolul is tudott mindenki a közelben.
Ezekbe a több fogásos vacsorákba mindig bele zsibbadok. Ott ülni 3,5 órát egy vacsoráért, nekem kín szenvedés, még ha ez esetben igen jókat beszélgettünk is közben.Nagy nehezen csak túléltük.
Másnap mentünk Potsdamba. Ugyanaz a program mint tavaly, de az annyira jó volt, hogy elmentem még egyszer. Ott egy jó olasz vendéglőben ettünk, akik gyorsan és pontosan le is bonyolították az ebédet. Este aztán a berlini filharmonikusokat hallgattuk. Egy Schubert oratórium volt a műsoron, amit még senki soha nem hallott, pedig ez egy igen csak zenére kihegyezett közönség. Hatalmas zenekar és még hatalmasabb kórus, plusz 6 szólista adta elő. Két énekes nőnek diszkréten oda volt készítve a szék lábához egy nagy pohárban víz. Nem ám pille palack. Érdekes kellemes zene volt, észre se vettem, hogy másfél órát tartott. Erősen figyeltem a közönséget is. Senki nem huzigált elő a táskából pille palackot, legalább is az a rész amit beláttam biztos nem.
Másnap egy újság redakcióba mentünk, ahol lehetett beszélgetni a főszerkesztővel és egy munkatárssal. Érdekes volt. Este aztán jött az opera, kedvenc Verdi operám, Don Carlos. Előtte az operaház igazgatója fogadott minket. Elmondta a ház történetét, amit 1960-ban építettek fel modern operaháznak, miután porig volt rombolva. Utána bemehettünk a színfalak mögé, megmutatta a színpadot, találkoztunk röviden két szereplővel, majd megmutatta a híres kapcsoló táblát. Miről híres? Tavaly december 24.-én, mikor természetesen egy lélek se tartózkodott a házban, jött a török takarító csoport. Aztán rém ügyesen, mert ehhez a művelethez 3 gombot kell jó sorrendben megnyomni, egy pillanat alatt elárasztották az egész színpadot több ezer liter vízzel. A kár 5 millió Euro, biztosító fizet, de! Hetekig nem tudtak normálisan játszani, mer a lámpák, a vezetékek, díszletek, minden elúszott. Még most is valami külön engedéllyel működhetnek, amíg a teljes technika újra elkészül. Ettől függetlenül az előadás nagyszerű volt. Híres szoprán nem mondta le az előadást, szokta sajnos. A kezdetre a barátaim is megérkeztek. Férfiú aznap egész nap a kórházban volt chemoterápia okán. Őszintén örültem, hogy mégis eljött. Utazás előtt voltak már olyan drámai helyzetek nála, hogy azt hittem soha nem látom már. 55 éves a barátságunk nem csak vele, hanem a későbbi feleségével és a gyerekeivel is. Családtag vagyok náluk. Könnybe lábadt szemekkel ölelgettük egymást. Ők azok, akik ismerték jól a szüleimet, a férjemet, több már eltávozott barátomat az életem nagy részét. Sajnos nincs már több ilyen barát a raktáron nálam.
Ezzel vége is volt Berlinnek, következik Drezda.
Kora délután jött a barátnőm és a lánya a szállodába, a "kislány" most volt 50 éves. Barátom igen rossz állapotban van. Aggódtam, hogy félre sikerül a születésnapi ajándéka, miszerint jönnek velünk az operába.
Ezután kezdődött a hivatalos program. Pohár pezsgő, általános bemutatkozás, kiderült, hogy van egy bécsi pár és egy svájci nő, no meg mi. A többi mind bennszülött. Utána közös séta egy étterembe. Bementünk leültem egy asztal végére B. persze mellém, mert ő csak angolul beszél. Szembe velünk is leült egy házaspár és mellém egy nő. Perceken belül kiderült, hogy az utóbbi a svájci, a házaspár meg a bécsi. Aztán folyt a vacsora, lassan persze. Jött a szokásos kérdés a kormányunkról és annak fejéről. Hogy viselem? Sehogy, nem foglalkozom vele. Majd lassanként kisült, hogy a pasi nyugalmazott szemész professzor, aki palesztin és anno Jordánián át menekült Bécsbe. Felesége pedig líbiai. Ez volt az igazi külföldi egymásra találás. Szerencsémre angolul is tudott mindenki a közelben.
Ezekbe a több fogásos vacsorákba mindig bele zsibbadok. Ott ülni 3,5 órát egy vacsoráért, nekem kín szenvedés, még ha ez esetben igen jókat beszélgettünk is közben.Nagy nehezen csak túléltük.
Másnap mentünk Potsdamba. Ugyanaz a program mint tavaly, de az annyira jó volt, hogy elmentem még egyszer. Ott egy jó olasz vendéglőben ettünk, akik gyorsan és pontosan le is bonyolították az ebédet. Este aztán a berlini filharmonikusokat hallgattuk. Egy Schubert oratórium volt a műsoron, amit még senki soha nem hallott, pedig ez egy igen csak zenére kihegyezett közönség. Hatalmas zenekar és még hatalmasabb kórus, plusz 6 szólista adta elő. Két énekes nőnek diszkréten oda volt készítve a szék lábához egy nagy pohárban víz. Nem ám pille palack. Érdekes kellemes zene volt, észre se vettem, hogy másfél órát tartott. Erősen figyeltem a közönséget is. Senki nem huzigált elő a táskából pille palackot, legalább is az a rész amit beláttam biztos nem.
Másnap egy újság redakcióba mentünk, ahol lehetett beszélgetni a főszerkesztővel és egy munkatárssal. Érdekes volt. Este aztán jött az opera, kedvenc Verdi operám, Don Carlos. Előtte az operaház igazgatója fogadott minket. Elmondta a ház történetét, amit 1960-ban építettek fel modern operaháznak, miután porig volt rombolva. Utána bemehettünk a színfalak mögé, megmutatta a színpadot, találkoztunk röviden két szereplővel, majd megmutatta a híres kapcsoló táblát. Miről híres? Tavaly december 24.-én, mikor természetesen egy lélek se tartózkodott a házban, jött a török takarító csoport. Aztán rém ügyesen, mert ehhez a művelethez 3 gombot kell jó sorrendben megnyomni, egy pillanat alatt elárasztották az egész színpadot több ezer liter vízzel. A kár 5 millió Euro, biztosító fizet, de! Hetekig nem tudtak normálisan játszani, mer a lámpák, a vezetékek, díszletek, minden elúszott. Még most is valami külön engedéllyel működhetnek, amíg a teljes technika újra elkészül. Ettől függetlenül az előadás nagyszerű volt. Híres szoprán nem mondta le az előadást, szokta sajnos. A kezdetre a barátaim is megérkeztek. Férfiú aznap egész nap a kórházban volt chemoterápia okán. Őszintén örültem, hogy mégis eljött. Utazás előtt voltak már olyan drámai helyzetek nála, hogy azt hittem soha nem látom már. 55 éves a barátságunk nem csak vele, hanem a későbbi feleségével és a gyerekeivel is. Családtag vagyok náluk. Könnybe lábadt szemekkel ölelgettük egymást. Ők azok, akik ismerték jól a szüleimet, a férjemet, több már eltávozott barátomat az életem nagy részét. Sajnos nincs már több ilyen barát a raktáron nálam.
Ezzel vége is volt Berlinnek, következik Drezda.
Minden jó, ha jó a vége. :-))
VálaszTörlés