Berlinből a barátokkal mentünk Drezdába autóval. Az egy szabad napunkon, mikor még nem kezdődött a mi hivatalos programunk, elmentünk Moritzburgba. Ez talán 30 kilométerre van a várostól és mi más lehetett, mint Erős Ágost vadász kastélya, az erdő közepén. Egy mesterséges tó, ami elég koszosnak nézett ki, közepén áll de van bejárat száraz lábbal is, egy hídon át. Szépen rendbe van hozva, miután kibírta az orosz hadi kórházat és utána a DDR gyerek otthont is. Ezeknek szerencsére már semmi nyoma nincs. Egyetlen DDR érzetet a pénztáros hozta, aki igen erélyesen követelte, hogy kiszámolt pénzzel fizessem a belépőket. Én meg értetlen nyugaton szocializálódott turista, kötöttem magam ahhoz, hogy nincs apró pénzem, adjon vissza. A sor csak növekedett, majd oda jöttek a barátok és B. is és összeadtuk az aprót.
Emeleten hatalmas terem, jó magas és tele van agancsokkal. Állítólag valami egész különlegesek is vannak, de ez engem annyira nem érdekelt. Annál inkább a bekonstruált ágytakaró egy másik szobában, ami festett kacsa tollakkal volt borítva. Egy vitrinben voltak képek, hogyan is készül az ilyesmi. Nagy munka, de igen látványos. Még ennél is különlegesebb, hogy a nagy és magas szobák falai mind bőrrel vannak borítva. Nem sima bőr persze, hanem mintás. Minden szoba más, mintában és színben is. Kecskebőrből készült mind. Rengeteg kecskéje lehetett Erős Ágostnak. Olyan gyönyörűen vannak össze dolgozva, hogy keresve is alig találni valami toldás vagy varrás nyomot. Azt nem sikerült kideríteni, hogy ez az eredeti-e, vagy hogy leszedték háború alatt. Őr állította hogy mind eredeti.
Az őr mikor meghallotta honnan jöttünk, rögtön sajnálkozással érdeklődött a mi helyzetünk iránt. Mondtam ne aggódjon élünk és ezt is túl fogjuk élni. De csak csóválta a fejét. Nekik mi egy szuper minta ország voltunk és most nemigen értik a fejleményeket.
Elmesélte a történeteket, amit aztán olvastunk is leírva. A kastély az oroszokig privát kézben volt. Valami előkelő család, talán Erős Ágost leszármazottjai voltak benne. Mikor közeledett a baj az értékeket elásták 64 ládában az erdőben. Valaki egy vázlatot is készített a helyről.Természetesen mindezt teljes titok tartást követelt. Aztán jöttek az oroszok és valaki elárulta a helyet. Kiásták és ma Leningrádban ékeskednek a kincsek. Mielőtt végleg elmenekült a család, apa és fia még elásott 30 láda cuccot. Aztán ők meg se álltak Münchenig. Jött a DDR senki nem kereste a kincseket. 1989-ben egy fém keresővel kiránduló társaság találta meg. Ebből egy kevés, mutatóba, ki van állítva most + egy hatalmas asztal szépen meg van terítve a talált ezüsttel. A többit a család elárvereztette.
Másnap még csámborogtunk egy kicsit a városban. Megcsodáltuk az újonan felépített háztömböket. Este aztán kezdődött a hivatalos program.
Ismerkedés, bevezetés a z esti hangverseny programba és már mentünk is a hangversenyre. Ez a valamikori DDR kultúra házában volt. Erre nagyon kíváncsi voltam. Egy nagyon ronda lapos beton épület volt, egy ócska teremmel. Hosszasan ment a vita, hogy lebontsák-e vagy mi legyen vele. Végül is megtartották, de teljesen kibelezték és bele építettek, a tetőt megemelve, egy nagyon jó modern hangverseny termet. A skót nemzeti filharmonikus zenekar játszott. Az elejét végig szenvedtük a két modern művel, de aztán kaptunk egy szép Brahms szimfóniát. Másnap az operában matiné koncert volt. Majd a csoport délután egy 3 órás gyalogos városnézést kapott. Ezt kihagytam. Ismerem a várost és a történetet eléggé. Este egy valamikori privát palotában működő nagyon sok csillagos étteremben volt 5 fogásos vacsora. Ez most divat lett, én nem kedvelem. Ülni órákat vacsora címén. A fogások nagy részét mindig kihagyom. Most is az előételbe bele kóstoltam, majd kettőt kihagytam. A főtételt megettem, sajnos nem gondoltam az újonnan beszerzett laktóz érzékenységemre, Finom hal volt spárgával és naná, hogy mártással. 3 és fél óra után, már zsibbadtam az asztalnál, így a desszertet meg se vártuk. Közben, unalmamban, gondoltam megnézem a mellék helyiséget is. Kimegyek, érdeklődöm a pincértől. Közli,, hogy a női sajnos a második emeleten van. Következő kérdés: Lift van? Az nincs, műemléki előírások miatt lehetetlen beépíteni blablabla... Azt hiszem nagyon öregnek néztem ki, mert rám nézett és közölte, hogy ha akarom, beenged a személyzeteibe. Hozta is a kulcsot, minden rendben volt. Szerinte ugyan nem volt olyan szép mint a hivatalos, de kit érdekel.
Ebbe a női wc a másodikon a férfi az elsőn, még két vendéglőben bele futottam. Ha valaki elmondaná, hogy miért kell a nőknek a másodikra menni? Ez ügyben még nyomozok!
Harmadik nap is kihagytam a kirándulást. Jöttek a barátok elbúcsúzni, ahova mentek azt ismertem és megint végig kellett volna ülni egy hosszú ebédet.
Este volt az utolsó hangverseny, ami igen muris volt. Valami kis barokk zenekar, amihez hozzá csaptak egy kis jazz zenekart. A hangverseny címe. Haydn megvadul. Kijött a karmesternő, kb. 120 kiló, hosszú vörös hajjal, amit mindig ki kellett ráznia az arcából, hogy lásson. Ezek után másfél órán át vegyítették a barokk zenét a jazzal. Az első félóra még murisnak tűnt, aztán már inkább idegesített. A közönség nagy része viszont tombolt a végén. Ezek szerint ez kell a népnek.
Másnap, mielőtt még teljesen lezárták a várost a bomba miatt, kimentünk az állomásra és szép nyugisan haza vonatoztunk.
Emeleten hatalmas terem, jó magas és tele van agancsokkal. Állítólag valami egész különlegesek is vannak, de ez engem annyira nem érdekelt. Annál inkább a bekonstruált ágytakaró egy másik szobában, ami festett kacsa tollakkal volt borítva. Egy vitrinben voltak képek, hogyan is készül az ilyesmi. Nagy munka, de igen látványos. Még ennél is különlegesebb, hogy a nagy és magas szobák falai mind bőrrel vannak borítva. Nem sima bőr persze, hanem mintás. Minden szoba más, mintában és színben is. Kecskebőrből készült mind. Rengeteg kecskéje lehetett Erős Ágostnak. Olyan gyönyörűen vannak össze dolgozva, hogy keresve is alig találni valami toldás vagy varrás nyomot. Azt nem sikerült kideríteni, hogy ez az eredeti-e, vagy hogy leszedték háború alatt. Őr állította hogy mind eredeti.
Az őr mikor meghallotta honnan jöttünk, rögtön sajnálkozással érdeklődött a mi helyzetünk iránt. Mondtam ne aggódjon élünk és ezt is túl fogjuk élni. De csak csóválta a fejét. Nekik mi egy szuper minta ország voltunk és most nemigen értik a fejleményeket.
Elmesélte a történeteket, amit aztán olvastunk is leírva. A kastély az oroszokig privát kézben volt. Valami előkelő család, talán Erős Ágost leszármazottjai voltak benne. Mikor közeledett a baj az értékeket elásták 64 ládában az erdőben. Valaki egy vázlatot is készített a helyről.Természetesen mindezt teljes titok tartást követelt. Aztán jöttek az oroszok és valaki elárulta a helyet. Kiásták és ma Leningrádban ékeskednek a kincsek. Mielőtt végleg elmenekült a család, apa és fia még elásott 30 láda cuccot. Aztán ők meg se álltak Münchenig. Jött a DDR senki nem kereste a kincseket. 1989-ben egy fém keresővel kiránduló társaság találta meg. Ebből egy kevés, mutatóba, ki van állítva most + egy hatalmas asztal szépen meg van terítve a talált ezüsttel. A többit a család elárvereztette.
Másnap még csámborogtunk egy kicsit a városban. Megcsodáltuk az újonan felépített háztömböket. Este aztán kezdődött a hivatalos program.
Ismerkedés, bevezetés a z esti hangverseny programba és már mentünk is a hangversenyre. Ez a valamikori DDR kultúra házában volt. Erre nagyon kíváncsi voltam. Egy nagyon ronda lapos beton épület volt, egy ócska teremmel. Hosszasan ment a vita, hogy lebontsák-e vagy mi legyen vele. Végül is megtartották, de teljesen kibelezték és bele építettek, a tetőt megemelve, egy nagyon jó modern hangverseny termet. A skót nemzeti filharmonikus zenekar játszott. Az elejét végig szenvedtük a két modern művel, de aztán kaptunk egy szép Brahms szimfóniát. Másnap az operában matiné koncert volt. Majd a csoport délután egy 3 órás gyalogos városnézést kapott. Ezt kihagytam. Ismerem a várost és a történetet eléggé. Este egy valamikori privát palotában működő nagyon sok csillagos étteremben volt 5 fogásos vacsora. Ez most divat lett, én nem kedvelem. Ülni órákat vacsora címén. A fogások nagy részét mindig kihagyom. Most is az előételbe bele kóstoltam, majd kettőt kihagytam. A főtételt megettem, sajnos nem gondoltam az újonnan beszerzett laktóz érzékenységemre, Finom hal volt spárgával és naná, hogy mártással. 3 és fél óra után, már zsibbadtam az asztalnál, így a desszertet meg se vártuk. Közben, unalmamban, gondoltam megnézem a mellék helyiséget is. Kimegyek, érdeklődöm a pincértől. Közli,, hogy a női sajnos a második emeleten van. Következő kérdés: Lift van? Az nincs, műemléki előírások miatt lehetetlen beépíteni blablabla... Azt hiszem nagyon öregnek néztem ki, mert rám nézett és közölte, hogy ha akarom, beenged a személyzeteibe. Hozta is a kulcsot, minden rendben volt. Szerinte ugyan nem volt olyan szép mint a hivatalos, de kit érdekel.
Ebbe a női wc a másodikon a férfi az elsőn, még két vendéglőben bele futottam. Ha valaki elmondaná, hogy miért kell a nőknek a másodikra menni? Ez ügyben még nyomozok!
Harmadik nap is kihagytam a kirándulást. Jöttek a barátok elbúcsúzni, ahova mentek azt ismertem és megint végig kellett volna ülni egy hosszú ebédet.
Este volt az utolsó hangverseny, ami igen muris volt. Valami kis barokk zenekar, amihez hozzá csaptak egy kis jazz zenekart. A hangverseny címe. Haydn megvadul. Kijött a karmesternő, kb. 120 kiló, hosszú vörös hajjal, amit mindig ki kellett ráznia az arcából, hogy lásson. Ezek után másfél órán át vegyítették a barokk zenét a jazzal. Az első félóra még murisnak tűnt, aztán már inkább idegesített. A közönség nagy része viszont tombolt a végén. Ezek szerint ez kell a népnek.
Másnap, mielőtt még teljesen lezárták a várost a bomba miatt, kimentünk az állomásra és szép nyugisan haza vonatoztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése