Búcsúzkodunk lassan. Tegnap végigsétáltuk a kedvenc tengerpartunkat egészen a szomszéd faluig. Elég erősen fújt a szél és párás volt a levegő, de azért jó volt. A halászsasok már nagyjából kiürítették a fészkeket. Vajon hova mennek innen a "fiatalok"? Egy-két "öreget" még láttunk. A tenger hullámzott, így a halak nem ugráltak, senki nem halászott, szóval szép de egyhangú volt minden.
Mászkálunk ide-oda, az utolsó beszerzések okán, bár nemigen van itt olyasmi ami otthon nem lenne. Inkább még mindig a lakásba kellenek apróságok. Most pl. már csöngőnk is van, de minek?

Valahogy rámtört valami őrült "honvágy" Marbella után. Mert hiába szebb és szélesebb, hosszabb itt a homokos part fehérebb a homok stb. azt az érzést amit ott éreztem soha nem fogom itt megtalálni. Persze tudom mi az oka. Ott előttem volt a tenger, szó szerint és mögöttem a város. Ha hátul mentem ki a házból már normális városi utcán voltam. Lépten nyomon üzletek, pékség, étterem, közért. Ha elől mentem ki a kertből már a homokos tengerparton voltam. Most persze magyarázom magamnak, hogy már nem lennék ott sem olyan fiatal és a régi társaságból és lakókból már szinte senki sem él, vagy nincs olyan állapotban, hogy oda menjen, azért a vágy megmarad. Kár, hogy a telek Marbellában nem melegek és tudom, hogy ott se úgy építették a házakat, hogy téli időben kellemes legyen. Pedig mennyivel szívesebben mennék oda mint ide, ahol azért már kezdem egész normálisan érezni magam. Feltehetően megfizetni se tudnám már az ottani életet. Rápillantottam az ingatlan árakra, egy fele ekkora lakás mint az itteni, kb. ötször annyiba kerülne mint amennyiért itt lehet egy normálisnak számító lakást venni. Igaz itt most minden eladó. Tele van a város "eladó" táblákkal. Szerintem a volt lakásunkért is még sokáig fizetjük majd a közös költséget, mert itt mindenki csak eladni akar. Akinek bankölcsöne van, az előbb-utóbb fele áron vagy az alatt is eladja a házát/lakását, mert nem győzi fizetni. Ha fiatalabb lennék ész nélkül vásárolnám itt az ingatlanokat. Egyszer majd csak megindul itt is a gazdaság.
Más
Alattunk egy öregúr lakik egyedűl. Ez a magányos férfiak lakóhelye. Gondolom, csak nekem tűnik fel, hogy még soha nem húzta fel a redőnyt és egész nap egy szál lámpánál ül bent a lakásban.  Nekem el kell mennem a konyha ablaka előtt ha haza jövök és így végiglátok a lakásán, mert a konyhában nincs lehúzva a redőny. Vagy 3 hete eltűnt, nem láttuk, az autója se volt itt. Majd kiderült, hogy kórházban volt és kapott egy pacemakert. Hazajött és változatlanul üldögélt a lakásban, én meg izgatottan figyeltem, hogy mozog-e, ég-e a villany nála, nehogy meghaljon és senki ne vegye észre. Ma aztán B. összefutott vele a ház előtt. Az "öreg", elmesélte, hogy 72 éves és valahol északon volt egy város rendőrfőkapitánya. 5 éve vették itt a lakást, hogy idejönnek a feleségével és majd jönnek a fiáék és a lányáék is. Ez alatt az öt év alatt, először meghalt a menye, aztán a fia, majd a felesége is. Most itt van és nagyon egyedül érzi magát. Hamarosan jön a lánya, aki majd visszavezet vele északra és ha még él, akkor ősszel megint itt lesz. Sajnos nem voltam ott a beszélgetésen. Mondtam volna, hogy engedje be a fényt a lakásba, mindjárt jobban fogja érezni magát. Szegény nyilvánvalóan súlyosan depressziós, de ki törődik itt az ilyesmivel? Én minden esetre rettenetesen sajnálom az "öreget".