Hamburg

Münchent még ki se pihentük igazán és az onnan hozott náthánkat is csak éppen hogy kúráltuk ki és máris indultunk Hamburgba. Most repülővel mentünk és miután már kétszer késtem le utazás elejét a repülő késés miatt, egy nappal előbb mentünk. Hűvös, borongós, szeles időbe érkeztünk.
A szállodánk a város kellős közepén volt. Szobában fáztam. Megint egy ilyen modern de rossz megoldás, a szobákat a légkondival fűtik, de nálunk nem fűtött. 4 csillag de papucs nem volt, tehát ezzel kezdtem. Telefon, hogyne hozunk papucsot, fűrdőköppenyt is kérnek. Tekintettel a hidegre, azt is kértem. Aztán folytattam a telefonálást, jött egy műszaki ember, majd a főnöke is. Hümmögött én meg nyavalyogtam nekik, hogy fázom. Elvonultak és 10 perc múlva megjelent egy ember és vigyorogva betolt a szobába egy villany fűtőtestet. Lelki békém megvolt ezzel. A rossz időre való tekintettel, csak a belvárosban kóvályogtunk egy kicsit, az eszement drága üzletek közt. Gondolom a többnyire hideg esős időjárásra való tekintettel, a belváros tele van passzázsokkal. Remekül el lehet mászkálni bennük. Persze luxus üzletek közt. Nem láttam semmi hétköznapi üzletet, élelmiszert, drogériát, patikát stb. Ezek ki tudja hol rejtőznek.
Már a repülőtérről befele nézegettem a házakat. Nem tudom mennyire sérültek ezek a háboruban, de most csupa remek állapotú de szemlátomást az 1900-as évek elején épült házat láttunk. Ezek egyrészt vörös klinkel téglával borítottak, vagy hófehérre vannak festve. Jó lenne tudni, hogy lehet a forgalmas utak mentén ilyen hófehéren tartani a házfalakat. Singaporeben láttunk ilyet, de ott kötelező 10 évenként újra festeni a házakat. A házak stílusa szép letisztult, nem olyan gipszstukkos mint felénk, abból az időből.
Este a szállodában megettük a hamburgi népi ételt a Pannfisch-t. Ezt serpenyőben szolgálják fel. Középen hagymás sült krumpli, rajta 3 féle sült halszelet. Finom és sok volt.
Péntek délután kezdődött a hivatalos program. Találkozás, ismerkedés és már mentünk is a Die Zeit szerkesztőségébe. Ez egy nagyon komoly és nívós hetilap. Sajnos Pesten nemigen kapható. Ott két ujságírónő várt minket, meg némi enni és inni való. Elmondták, hogy működik náluk a szerkesztőség és lehetett kérdezni. Másfél óra és már hívták is a taxikat, hogy megyünk az operába. Kifogtunk egy sofőrt, akinek dunsztja nem volt, hogy mi az az az opera és hol lehet.Szerencsére az egyik útitárs kicsit kiismerte magát és előkapta a telefonját, így aztán eligazította a sofőrt.
Az operaház nagyon semmilyen. Eredetileg két része volt, elől a nézőtér és hátul a színpad és a többi. Az első rész lett totálkáros. 1960 körül építettek egy újat, az akkori stílusban. Elég ronda, viszont minden honnan remekül lehet látni. A Toscat láttuk, egy átlag előadásban. Sajnos a 3 éve itthon látotthoz képest, még ez is világcsúcs volt.Szerencsére már 17 éves a rendezés, így nem voltak modern rémségek, de a könyökömön jön ki. Mindegy, nem az opera miatt voltunk Hamburgban.
Másnap "kora hajnalban" fél kilenckor indult a városnézés busszal. Bejártunk mindent amit lehetett és kikötöttünk a St. Michaelis templomnál, ami Hamburg jelképe. Ez egy szép barok épület, ami szerencsésen többször le és kiégett. Az utolsó visszaépítésnél már simára hagyták. Nincs benne semmi fölösleges dísz, aranyozás stb. Kívül ez is klinker téglás, belül pedig sima fehér. Gyönyörűen sütött a nap, a sima üveg ablakokon át szinte világított az egész templom. A különlegessége a templomnak az, hogy összesen 4 orgonája van. A legkisebb egész fiatal és Bach orgonának hívják. A következő egy u.n. barokk orgona, majd egy romantikus orgona következik. A legnagyobb a padláson van, nem is látható és hatalmas. Az utóbbi három orgonát egy helyről lehet külön külön és egyszerre is megszólaltatni. A templom orgonása vezetett be minket a titkokba, persze játszott is mindegyiken külön és együtt is. Nagyon érdekes volt. Utána még ott maradtunk a déli rövid fohászon is, amiben főleg az orgona szólt és csak egy rövid imádságot mondott valaki.
Rövid pihenő után, kora délután ment tovább a program. Öt órakor volt a vacsora egy étteremben, majd mentünk az utazás lényegéhez az Elbfilharmoniához.
Az épületet 10 éve kezdték építeni. Két svájci építész tervezte. Rengeteg botrány, korrupció és csőd kísérte az építkezést. Egyszer 2 évre teljesen leállt. Aztán valahogy csak elkészült. Sajtón keresztűl követtem a történéseket és izgultam, hogy még megéljem a felavatását. Sikerült.
Az épület direkt a vízparton áll a valamikori kikötőben. Az egész környék átalakult az évek során, a raktár házakból irodák, luxus lakások lettek. A hangversenyterem egy régi raktárépület tetejére lett ráültetve. Nem akarom itt felsorolni a technikai különlegességeket, bőven lehet a googleben találni róla mindent, érdemes utána nézni, tényleg egyedülálló megoldásokat alkalmaztak. Természetesen az eredeti ár sokszorosába került, amit végül a hamburgi polgárok adójából fizettek.
Ennek a raktárháznak a tetején egy hatalmas tér van, ami mindenki számára látogatható. Feljutni egy több mint 800 méteres mozgólépcsőn lehet, ami egy csőben van vezetve. Egy perc alatt ér fel az ember.  Onnan egy kisebb mozgólépcső vezet a hangverseny teremhez. Ha sikerül lifttel menni, ez a 8. emelet. A Hangverseny terem "földszintje" a ruhatárakkal a 11. emelet. A ruhatárak mentén helyenként olyan ferde a fal, fáradt fehérre festve, hogy nem csak én vertem bele a fejem a falba, mert az erős ferdeség szinte láthatatlan volt. Ezután jött a kín. Igen rosszul konstruált magas lépcsőfokokon lehet feljutni a 13. emeletre, ahonnan bejuthatunk a nézőtérre. Első este egy zongora koncert volt. Lang Lang lemondta, helyette egy Igor Levit nevű fiatal orosz zongorista jött. Remekül játszott. A terem akusztikája tényleg fantasztikus. Az embernek az volt az érzése, hogy egy normál szobában ül és mellett szól a zongora.
Az akusztikát Mr. Toyota csinálta, milliméterre van minden bemérve és beállítva. Viszont az ülések. A sorba bemenni egy igen keskeny kis részen lehet. Mikor leülünk a térdem az előttem ülő feje fölött volt. Nem volt semmi féle korlát vagy egyéb a sorok között, nem csak én féltem, hogy belépek véletlenül a sorok közti lukba és nyakamat töröm. Kvázi vigyáz állásban kellett végig ülni az egész estét, lábat mozgatni nem volt hova. Nem kis kaland volt kijutni a teremből és végül is találkozni a csoporttal haza szállítás céljából.
Utolsó nap, vasárnap, csak félt ízkor kellett indulni, viszont átállítottuk az órát, tehát nem volt több időnk az alvásra mint előző nap. A program egy szimfonikus hangverseny volt, ismét az Elbfilharmoniában. Már kicsit rutinosabban vettük az akadályokat, egyből megcéloztam a liftet. Igaz ez kétszeri sorbaállást eredményezett, mert nem minden lift megy egészen fel. Ezúttal a 15. emeleten volt helyünk. Nagy megkönnyebbülésünkre itt több láb helyünk volt és korlát is volt a sorok közt. A terem nagy zenekarral is fantasztikusan szólt. Az utolsó szám egy Korngold nevű zeneszerző, aki R.Strauss kortársa volt és csoda gyereknek indult, sinfoniettája volt. Kellemes zene, de a lényeg, szerintem, az volt, hogy rengeteg ütős hangszer volt benne, valamint 2 hárfa, zongora és harmónium is, ami ragyogóan érvényesült ebben a teremben.
Ebéd után egy 3 órás túrára mentünk a container kikötőbe. Állítólag az egyik legnagyobb és az automatizált része a legmodernebb. Megnéztük a tengerészek otthonát is. Az egész nem tudott nagyon megfogni engem. Utána a szállodában még beszélgethettünk az Elbfilharmonia sajtó referensével. Visszafogtam magam. Tudom, hogy ez az ottaniaknak egy drága presztízs objekt, amit nem illik bírálni. Volt persze aki bírált, de sokkal szerényebben, mint én tettem volna, ha őszinte lehetek.
Összefoglalva az épület kivűl gyönyörű, remek kilátás van körben a folyósokról a kikötőre és a városra. Rengeteg technikai és esztétikai csoda bele lett építve. Viszont ha már lépcső, legyen kényelmes. A lifteknek nagyon kicsi a kapacitása a több mint 2000 emberhez képest. Női wc-ben kettő fülke van emeletenként. El lehet képzelni a sorokat. Szünetben nincs semmi leülési lehetőség. A hosszú mozgólépcső nagyon impozáns és eredeti, de olyan mint a tű foka. Csak azon át tud távozni mindenki, leszámítva a kevés liftet. Régi operaházakban megért az ember ilyesmit, de a XXI. században több komfortot és ésszerűséget vártam volna el. Az építészeknek volt egy álma és ez alá rendeltek mindent. Vegyes érzelmekkel gondolok vissza az egészre, nem hiszem, hogy akarnék még egyszer menni oda.