Márai

Hónapok óta jóformán csak krimiket olvastam, változatosan németül és angolul, mostanra úgy érzem teljesen agymosott lettem. Elővettem hát Máraitól az "Egy polgár vallomásai"-t. Természetesen már olvastam, nagyon régen, feltehetően még tiltott korában. Nagyjából emlékszem is rá, de most teljesen új dolgokat fedezek fel benne és hihetetlen nosztalgiát érzek kisgyerek korom élet stílusa után. Most tudatosul bennem, hogy egy kihaló életforma tanúja voltam. Visszatekintve annak a polgári életformának a haláltusáját éltem végig, amiről ez a könyv szól.
Olyan dolgokról van szó persze, amiről részben már én is csak hallottam. Pl. mikor leírja, hogy a kocsmai verekedésnél megjelennek a csendőrök. Nem avatkoznak be, de a puszta jelenlétük és közeledésük elcsittitja a verekedőket. Hányszor hallottam apa nagyapámról, akit sajnos nem ismerhettem, mert születésem előtt meghalt. Ő volt igazi kakas tollas falusi csendőr, aki lóháton ment az egyik faluból a másikba ha kitört egy verekedés. Nagyanyám aki a falusi kocsmáros lánya volt, így ismerte meg későbbi férjét, a nagyapámat.
Vagy amikor a kisvárosi korzózásról ír. Köztudott, hogy Márai Kassán élt és arról ír, de szerintem ilyen szempontból Szeged se volt más. Szüleim tudomásom szerint nem jártak ki a korzóra, de pl. Emberem mindig emlegette gimnazista korában minden délután hattól hétig korzóztak a barátokkal. Jó lehetett! Mindenki mindig találkozott mindenkivel, beszélgettek, éltek. Nem begubózva a tv és a computer társaságában teltek a napjaik.
Szintén nagyon ismerős, amit Márai ír az új könyvek megjelenéséről és vásárlásáról, majd azok elolvasásáról és a könyvek kiváltotta gondolatok kicseréléséről. Ma már hol létezik ilyesmi? Mikor érdekelt valakit, utoljára, hogy mit olvasok és mi a véleményem róla? Igaz olyasmiket olvasok, ami tökéletesen érdektelen. Esetleg izgalmas amíg olvasom, de semmi nem marad vissza utána.
Lehet, hogy én valami furcsa magán világban élek, de vajon létezik még olyasmi, hogy az emberek egymás közt társaságban gondolatokat cserélnek? Soha se fogom megtudni, de olvasom tovább Márait és vissza lopom magam a régi világba, ami biztos szintén nem volt jó és gondmentes, de azt hiszem az én habitusomhoz sokkal jobban illett  mint ez a mai, vagy az egész amiben lassan felnőtt lettem.

Fogorvos

Ma  régi új helyre mentem a fogaimat ellenőriztetni, az Örs Vezér térre. Odafele végig lelkesedtem az utat. Mostanában elég ritkán utazom metróval és nagyon tetszett az oda út. Nem voltak sokan, új volt a kocsi, kellemesen légkondicionált. Szeretem nézni az embereket.
Legeslegújabb fogorvosnőm mindent rendben talált. A vissza úton aztán elmerengtem, hogy hány fogorvost éltem már meg és túl életem 74 "fogorvosi éve" alatt. Ki tudja miért de a sors rossz fogakat adott nekem. pedig nem voltam háborús gyerek, volt elég vitamin, napsütés, télen quarz lámpa, de semmi se segített. Így már a tejfogaimat is tömték. A doktor néniről kevés emlékem van, az iszonyatos fájdalmas fúrásokról annál több. Aztán 7 éves koromtól Szegeden Reisz doktorbácsihoz kellett járnom. Állandóan! Amint kinőttek az új fogaim, máris lukasak voltak. Ma már mindenki sikítozva menekülne az akkori fúrógépektől. Érzéstelenítés nem volt, gyerünk bele és kész. Gondolom voltak hetek vagy talán hónapok, amikor nem jártam rendszeresen fogorvoshoz, de emlékeimben úgy él a dolog, hogy örökké felettem lebegett a fogorvoshoz menés réme. Visszakerülve Pestre, illetve akkoriban Budára, szüleim gyorsan kerítettek ott is egy fogorvost és folytatódtak a kínok. Életem első nagy szerelme is oda járt, ez egy picit enyhített a rémségen, plusz nem mutathattam, hogy mennyire félek. Aztán Budáról való kényszerköltözéssünkkel együtt akkora nyomor szakadt ránk, hogy fogorvoshoz menésre végképp nem tellett vagy 2 évig. Közben már dolgozni kezdtem. Amint kerestem, tudtam, hogy akkor most megint fogorvos.
Ezekben a nyomor 50-es években kerültem bele a börtön viseltek társaságába. Természetesen mind politikai okból voltak börtönben és az 53-as Nagy Imre amnesztiával szabadultak. Voltak köztük írók és ujságírók is. Nos általuk kerültem a híres Pesthy Pista rendelőjébe. Róla tudni kellett, hogy az újságíró szövetségnek volt a fogorvosa régen. Háború után egy ideig vicclapot is adott ki, mert ragyogó karikaturista is volt. De mindenek felett a börtön viseltek kivert vagy tönkrement fogait ingyen hozta rendbe. Én mint a "szépséges ara" kerültem hozzá. Az egyik börtön viselt igen szerelmes volt belém és ő vitt el hozzá. Ennek következtében én mindig minimál tarifát fizettem. Ezt azért engedhette meg magának, mert ott ültek nála az akkori belvárosi maszekok, a szinésztársadalom java. Ők fizették az ingyen munkát.
Akkoriban nekem, a minimál béremből még a kicsi tarifa is irtó drága volt, de azért jártam. A fúrógép még mindig a régi volt és hisztizni nem lehetett, mert Pista gyorsan helyre rakta a pácienseket. Munka után beült az ember a rendelőbe és várt a jobb sorsára, órákat. Ha este arra jártam és felnéztem még 10-kor is égett a villany és ment a munka a rendelőben.

Ezután egyszer voltam egy svéd fogorvosnőnél Stockholmban. Azt hittem belehalok. Tisztítás címszóval rengeteg pénzért beleszállt a számba és 1óra 40 percen keresztűl úgy dolgozott mintha akkordba fizetnék. Öblíteni, vagy szájat közben becsukni nem lehetett. Állítólag valami csuda remek orvos volt, de soha többet nem mentem hozzá. Legközelebbi nagy bevetésem Stuttgartban következett. Ott valamit fizetett a biztosító, így mielőtt átmentem Zürichbe megcsináltattam mindent amit kellett. Az se volt egy élmény. Szintén egy belvárosi ismert fogorvoshoz kerültem, oda járt a sváb miniszterelnök is, találkoztam vele a váróban. Többek között gipsz mintát is kellett venni az alsó fogsoromról. Orvos benyomta a számba a gipszet, mire én fuldokolni és öklendezni kezdtem, de őt nem zavarta mert már a másik szobában dolgozott. Nem tudom mennyi ideig tartott, de még ma is futkos rajtam a hideg ha szembe jut. Mikor kész lettem az kisasszonyok vízzel és cognacal kínáltak, úgy néztem ki, mint akinek szüksége van rá. Reszkettek a térdeim, a hideg verejtéktől tapadt rám a ruha, iszonyat volt. Azóta alapos fogorvos fóbiám volt.
Zürichben szerencsére találkoztam egy stockholmi magyar fogorvossal, valamint elkezdtem haza járni. A svájci árak iszonyatosak, de ez a magyar barát csak azt csinálta meg ami sürgős volt. A többi már a pesti fogorvos dolga volt.
Pesty Pista sajnos közben már meghalt, de egy régi kollégája szívesen vállalt. Nála már lehetett úgy ülni a gipszek alatt, hogy ne csorogjon a torkomba a gipsz, lehetett gyakran pihenőket tartani a fájdalmasabb műveletek alatt, de a belső félelem bennem maradt. Vegetatív idegrendszert kicselezni nem lehet, így a hasmenés az holt biztos bejött minden alkalommal. Végül Barta doktor is nyugdíjba ment és akkor találkoztam azzal, akitől elmúlt a fóbiám.
Stockholmi barátnőm pesti sogornője lett életem legkedvesebb fogorvosa. Ilyen kiméretesen még soha senki nem bánt velem. Elmúlt minden félelmem, pedig óriási munkálatokat végzett rajtam. Mikor a közelmúltban megtudtam, hogy nyugdíjazta magát, összeszorult a gyomrom. A mai fogorvosnő az ő kolleganője volt régen, hogy mennyire kíméletes komolyabb munkálatoknál az majd kiderül. Most csak kontroll volt, ez nem veszélyes, de ment a hasam indulás előtt  rendesen ma is.

Barátnő folytatás

Szerveztünk, szerveztünk aztán most úgy tűnik a Sors megold mindent. Barátnőm állapota olyan rohamosan romlik, hogy nem fog már kimenni a kórházból. Az a kórház olyan mint egy 5csillagos szálloda, jó neki most. Gondos és szakszerű ápolás a fájdalmak elleni állandó majd idővel egyre növekvő mennyiségű morfium. Naponta hosszasan csevegünk telefonon. Időnként kicsit keveri a dolgokat. A legnagyobb baj, hogy egyrészt rosszul hall másrészt sem ért svájciul. A hallás miatt már évek óta nyaggattam, hogy csináltasson hallókészüléket. Ehhez persze túl hiú volt és beképzelte, hogy ő nem hall rosszul. A tv-hez volt fülhallgatója, a többi meg nem nagyon érdekelte. Mikor utoljára ott voltunk egy este alatt tökéletesen berekedtem a kiabálástól. Most a telefonba kiabálok. De jó hallani. Semmi panasz, csupa hála az ellátással az ápolókkal és az orvosokkal kapcsolatban. Nekem is örül minden nap, mikor meghallja a hangom. Sok közös élményünk volt, utazások, az én régebben gyakori látogatásaim. Ismerte a Férjem, az Emberem és most B.-t is persze. Olyan természetesen beszél az igen közeli haláláról, mintha arról lenne szó, hogy elmegy a közértbe. Így kell meghalni szerintem. Ma mondtam neki, hogy írtam neki levelet. Régen, még internetes telefon előtti időkben rendszeresen írtam neki minden héten. Egyszer megmutatta, hogy egy irat tartóban lefűzve tartja a leveleimet. Örökösök szerencsére nem tudnak magyarul. Most is örült a levélnek, csak aggódott, hogy lassú lesz a posta és nem tudja megvárni. Hát majd meglátjuk.

78

Számomra szinte hihetetlen, hogy itt ülök 78 évesen és tudtommal semmi bajom nincs. Nem igen volt erre példa szűkebb családomban. Igaz apai nagyanyám 96 évesen halt meg egy megfázás következtében, de őt soha nem éreztem szűkebb családomnak.
Gondolkozom, hogy meddig tarthat még ez a jó állapot. 89 éves barátnőm rohamos testi és szellemi leromlása mostanában tükröt tart elém. Ez vár rám is? És hol lesznek körülöttem az agilis barátnők akik megszervezik az életemet, ahogy most mi szervezzük a barátnőmét? Már most tudom, hogy sehol. Körülöttem nincsenek agilis barátnők. Természetesen ezt magamnak köszönhetem. Mindig csak egy ember kutyája tudtam lenni. Ha volt mellettem társ nem érdekelt senki más. Soha életemben nem voltak u.n. legjobb barátnőim. Magányos korszakaimban rengeteg ember között mozogtam. Volt nagy társaságom, programom stb. de soha nem alakultak ki legjobb barátságok. Nem is haragszom ezért se magamra se a világra. Én ilyen tudok csak lenni és kész. Majd ha jön a baj, kialakul  minden magától, legalább is remélem.

Fényképezés

B. nagy lelkesedéssel fotózott Berlinben. Én többnyire elő se vettem a gépet. Ma verge, nagy nehezen sikerült rátenni az asztali gépemre a képeket. Sokat vacakolt vele, mert ugye a kártya olvasóm nem szereti a W7-et, dróttal meg nem akart  sikerülni. A fényképező is új. Nézem a képeket és mondom,  hogy vacak ez az új fényképező. Valahogy furcsák a képek, nem élesek stb. Közel 100 képet nem lehet mindig elrontani, a géppel van baj.
Persze jött a nincs semmi baj, csak én nézem rosszul stb. mese. Aztán nagy csönd lett...... Idővel közölte, hogy most látta, hogy egy hatalmas zsírfolt volt a lencsén, alig tudta letisztogatni. Szóval a képeknek annyi.:-(((

Tanulság: Amit meg akarok örökíteni, azt csináljam magam.

Berlin folytatás.

A nagy hőség miatt állandóan vizet vettünk. Remek dolgot csinálnak ezek a németek. A 49 centes vízre 25 cent a palack betét. Nem is henteregnek az utcán az elszórt palackok. Mi persze a szállodában hagytuk, majd a takaritónő visszaváltja alapon.
Péntek reggelre lehűlt az idő. Este láttuk a villámlást és esett az eső, de felénk nagyobb zűr nem volt. A város másik felén, viszont fát döntött a viharos szél az S-Bahn sínre, pincék teltek meg vízzel stb.
Pénteken volt a "buli" amire hivatalosak voltunk. A köpenicki kastély valamilyen mellék épületében tartották. Voltunk vagy hatvanan. Már szégyenlem magam, mert most is a díszasztalnál ültünk a családdal. Az "ifjú" férj mamája velem egykorú. Szerencsére angolul is tudott, így B.-vel is jól tudott beszélgetni. Igyekeztem jó benyomást kelteni rá, ha már a családhoz tartozom.:-)
Szerencsére nem sok beszéd volt, gyorsan megrohanhattuk a nagy gonddal összeállított büffét. Utána jött a fülsiketítő zene és tánc. Idősebb korosztály kimenekült a szabadba, ahol sajnos a szúnyogok zabáltak minket. De összességében véve, egy kellemes este volt. Találkoztam néhány régről ismert emberrel, jókat dumáltunk. Éjfél felé gondoltam lassan haza kellene jutni, de hogyan? Barátom rögvest felajánlotta, hogy bevisz minket kocsival, ami túl hosszú út lett volna. Végül egy házaspár gondjaira biztak minket, akik akkor indultak haza villamossal és S-Bahnnal. Utaztunk vagy 50 percet, mikor szóltak, hogy itt ha kiszállunk mehetünk tovább a villamossal ami a hotel előtt járt. Tényleg sikerült a jó oldalon kkiszállni, megkérdezni, hogy melyik irány a jó nekünk és már jot is a villamos, ami egyébként éjszaka csak 30 percenként jár. Felszálltunk és gondosan figyeltünk. Tudtuk, hogy az Alexander Platztól 2 megállóra vagyunk. A villamos csak ment, a kiírás messze volt és máris az Alexander Platzon voltunk. Kiderült, hogy ellenkező irányból mentünk és szépen elvillamosoztunk a hotel előtt. El se mertem mondani a barátoknak, mert már úgyis azt hiszik, hogy túl öreg vagyok. Szerencsére rögvest jött az ellenkező irányból a villamos, felszálltunk és már otthon is voltunk.
Szombat este elmentünk csak mi ketten és megnéztük a Nikolai negyedet. Ez Berlin egyik legöregebb város része és már a DDR időben rendbehozták és felújították az ottani templomot és környező házakat. Beépítették a foghíjakat. Útközben fedeztük fel a Neptun kutat. Nos erről írok majd külön.
Vasárnap búcsuebédre hívtuk a barátokat, majd elvittek a Bernauer Strassera. Ez egy igen elhíresült és szomorú hely. Az utca egyik oldala nyugathoz, a másik kelethez tartozott. Közvetlen a keleti oldal házai előtt húzták fel a falat. Első időben sokan a házból kiugrálva, vagy kötélen elereszkedve menekültek. Igen sok halott volt ebből kifolyólag. Ma a falnak nyoma sincs. Csak a földbe rakott emléktáblák tanúskodnak a különböző menekülési módokról. Alagutat is fúrtak pl. A fal nyomvonalában rozsdás vasoszlopok állnak. Egy templom is beleesett a falba. Érdekes módon azt csak 1985-ben tüntették el. Várhattak volna még egy keveset, akkor megmenekül az épület. Most egy nagyon modern és szép templom áll a helyén. Gondolom az egyik őrtörony helyén pedig emlékhely van, fényképekkel és gombnyomásra lehet hallani az utca egykori lakóit, ahogy emlékeznek. Barátnőmmel együtt úgy elkapott minket a sírás, hogy gyorsan elmenekültünk a helyről.

Berlin

Mint kiderült 4 éve voltunk utoljára Berlinben és 48 éve voltam ott utoljára vonattal, hálókocsival. Akkor léptem le. Most szerencsére nem járkálnak fegyveres, kutyás katonák a vonaton és a vámostól se kellett félni, hogy felfedezi mi minden van nálam. A vonatban kellemesen hűtötték a levegőt, tiszta volt az ágy és az egész vonat is. Bár egész uton ijesztgettek, hogy késni fogunk az árvíz miatt, abszolút pontosan megérkeztünk. Kiszálltunk és csodálkoztunk, hogy milyen kellemes hűvös vár minket. Igen az egész impozáns, hatalmas állomás klimatizálva van. A nagyságáról csak annyit, hogy 3 emeleten járnak a vonatok. Rengeteg szép lift és természetesen sok mozgólépcső könnyíti a közlekedést. Barátnőm persze várt, az autó a férjénél volt, akinek orvosnál volt dolga. Taxival, elég komplikált úton jutottunk a szállodába, ugyanis ott volt Obama. Le volt zárva minden, a maradék menekülőut viszont totál be volt dugulva.
A szálloda, egy valamikori panel ház totál átalakítva és klimatizálva persze. Az egész utca panel házakból állt, szépen felújítottakból. Hihetetlen, hogy egy kevés ráfordítással mit lehet elérni ezen a téren. Amit hiányoltam, hogy nem voltak redőnyök. A szemben lévő oldalon, szemlátomást szenvedtek a melegtől. Falra kiakasztott klímákat nem láttam, feltehetően tilos. Persze Berlinben tényleg ritkán fordulnak elő ilyen meleg napok. Tányér antennákat is csak oda szabad felszerelni, ahol nincs kábel. Bölcs rendelkezés, városképileg. Az ilyen panel házas környék, rendeszerint nagyon zöld. Az utcákat a teljes letarolás után, sokkal szélesebbre építették és fasorokat telepítettek. Ott ahol mi laktunk csak 2 magasház volt, a többi 4 emeletes szallagház volt nagyon hosszan.
Elindultunk az Alexra. Csak két megálló, menjünk gyalog. Odafele jó is volt, miután az árnyékos oldalon mentünk. Első utam a Saturnba vezetett, a chrome-bookot akartam megnézni. Megtaláltam, sajnos az eladó kevesebbet tudott róla mint én.:-(((  Mondtam majd visszatérek. Első nap nem vásárolunk. Kicsit még ténferegtünk, majd elindultunk vissza a szállodába. Valahol elnéztünk valamit. Tűzött a nap és azt hittem rosszul leszek. Árnyék sehol. Megláttam egy taxit, beülök, mondtam. Erre B, megmakacsolta magát, hogy menjek egyedül, majd ő vissza fog találni. Ez nem is vitás, de nem hagyom ott őt se a tűző napon. Taxi közben el és én már pánikoltam, hogy ha itt és most össze esek, ugyan mit csinál velem B.? Végül vissza is találtunk, de addigra én már nem kaptam levegőt, a fejem majd szét durrant, szóval irtó pocsékul éreztem magam. Így aztán a délután egy részét, hideg vizes törülközővel a fejemen töltöttem. Hatra jöttek értünk, addigra már magamhoz téretem.
Vacsora után aztán a barátom másfél órát kocsikáztatott minket a városban. Megmutatta mi épül, mi készült újabban el stb. Nagyon élvezem az ilyen túrákat. Ő pont annyira szereti Berlint mint én Pestet és ismer minden extra érdekességet.

A következő napot, barátnőm tippjei alapján, kizárólag áruházakban töltöttem. B. a türelem szobra jön ilyenkor velem és hasznosabb mint egy tükör. Sas szeme van, észre veszi és látja mi áll jól rajtam és mi nem.

Folyt.köv.