Ma régi új helyre mentem a fogaimat ellenőriztetni, az Örs Vezér térre. Odafele végig lelkesedtem az utat. Mostanában elég ritkán utazom metróval és nagyon tetszett az oda út. Nem voltak sokan, új volt a kocsi, kellemesen légkondicionált. Szeretem nézni az embereket.
Legeslegújabb fogorvosnőm mindent rendben talált. A vissza úton aztán elmerengtem, hogy hány fogorvost éltem már meg és túl életem 74 "fogorvosi éve" alatt. Ki tudja miért de a sors rossz fogakat adott nekem. pedig nem voltam háborús gyerek, volt elég vitamin, napsütés, télen quarz lámpa, de semmi se segített. Így már a tejfogaimat is tömték. A doktor néniről kevés emlékem van, az iszonyatos fájdalmas fúrásokról annál több. Aztán 7 éves koromtól Szegeden Reisz doktorbácsihoz kellett járnom. Állandóan! Amint kinőttek az új fogaim, máris lukasak voltak. Ma már mindenki sikítozva menekülne az akkori fúrógépektől. Érzéstelenítés nem volt, gyerünk bele és kész. Gondolom voltak hetek vagy talán hónapok, amikor nem jártam rendszeresen fogorvoshoz, de emlékeimben úgy él a dolog, hogy örökké felettem lebegett a fogorvoshoz menés réme. Visszakerülve Pestre, illetve akkoriban Budára, szüleim gyorsan kerítettek ott is egy fogorvost és folytatódtak a kínok. Életem első nagy szerelme is oda járt, ez egy picit enyhített a rémségen, plusz nem mutathattam, hogy mennyire félek. Aztán Budáról való kényszerköltözéssünkkel együtt akkora nyomor szakadt ránk, hogy fogorvoshoz menésre végképp nem tellett vagy 2 évig. Közben már dolgozni kezdtem. Amint kerestem, tudtam, hogy akkor most megint fogorvos.
Ezekben a nyomor 50-es években kerültem bele a börtön viseltek társaságába. Természetesen mind politikai okból voltak börtönben és az 53-as Nagy Imre amnesztiával szabadultak. Voltak köztük írók és ujságírók is. Nos általuk kerültem a híres Pesthy Pista rendelőjébe. Róla tudni kellett, hogy az újságíró szövetségnek volt a fogorvosa régen. Háború után egy ideig vicclapot is adott ki, mert ragyogó karikaturista is volt. De mindenek felett a börtön viseltek kivert vagy tönkrement fogait ingyen hozta rendbe. Én mint a "szépséges ara" kerültem hozzá. Az egyik börtön viselt igen szerelmes volt belém és ő vitt el hozzá. Ennek következtében én mindig minimál tarifát fizettem. Ezt azért engedhette meg magának, mert ott ültek nála az akkori belvárosi maszekok, a szinésztársadalom java. Ők fizették az ingyen munkát.
Akkoriban nekem, a minimál béremből még a kicsi tarifa is irtó drága volt, de azért jártam. A fúrógép még mindig a régi volt és hisztizni nem lehetett, mert Pista gyorsan helyre rakta a pácienseket. Munka után beült az ember a rendelőbe és várt a jobb sorsára, órákat. Ha este arra jártam és felnéztem még 10-kor is égett a villany és ment a munka a rendelőben.
Ezután egyszer voltam egy svéd fogorvosnőnél Stockholmban. Azt hittem belehalok. Tisztítás címszóval rengeteg pénzért beleszállt a számba és 1óra 40 percen keresztűl úgy dolgozott mintha akkordba fizetnék. Öblíteni, vagy szájat közben becsukni nem lehetett. Állítólag valami csuda remek orvos volt, de soha többet nem mentem hozzá. Legközelebbi nagy bevetésem Stuttgartban következett. Ott valamit fizetett a biztosító, így mielőtt átmentem Zürichbe megcsináltattam mindent amit kellett. Az se volt egy élmény. Szintén egy belvárosi ismert fogorvoshoz kerültem, oda járt a sváb miniszterelnök is, találkoztam vele a váróban. Többek között gipsz mintát is kellett venni az alsó fogsoromról. Orvos benyomta a számba a gipszet, mire én fuldokolni és öklendezni kezdtem, de őt nem zavarta mert már a másik szobában dolgozott. Nem tudom mennyi ideig tartott, de még ma is futkos rajtam a hideg ha szembe jut. Mikor kész lettem az kisasszonyok vízzel és cognacal kínáltak, úgy néztem ki, mint akinek szüksége van rá. Reszkettek a térdeim, a hideg verejtéktől tapadt rám a ruha, iszonyat volt. Azóta alapos fogorvos fóbiám volt.
Zürichben szerencsére találkoztam egy stockholmi magyar fogorvossal, valamint elkezdtem haza járni. A svájci árak iszonyatosak, de ez a magyar barát csak azt csinálta meg ami sürgős volt. A többi már a pesti fogorvos dolga volt.
Pesty Pista sajnos közben már meghalt, de egy régi kollégája szívesen vállalt. Nála már lehetett úgy ülni a gipszek alatt, hogy ne csorogjon a torkomba a gipsz, lehetett gyakran pihenőket tartani a fájdalmasabb műveletek alatt, de a belső félelem bennem maradt. Vegetatív idegrendszert kicselezni nem lehet, így a hasmenés az holt biztos bejött minden alkalommal. Végül Barta doktor is nyugdíjba ment és akkor találkoztam azzal, akitől elmúlt a fóbiám.
Stockholmi barátnőm pesti sogornője lett életem legkedvesebb fogorvosa. Ilyen kiméretesen még soha senki nem bánt velem. Elmúlt minden félelmem, pedig óriási munkálatokat végzett rajtam. Mikor a közelmúltban megtudtam, hogy nyugdíjazta magát, összeszorult a gyomrom. A mai fogorvosnő az ő kolleganője volt régen, hogy mennyire kíméletes komolyabb munkálatoknál az majd kiderül. Most csak kontroll volt, ez nem veszélyes, de ment a hasam indulás előtt rendesen ma is.
Legeslegújabb fogorvosnőm mindent rendben talált. A vissza úton aztán elmerengtem, hogy hány fogorvost éltem már meg és túl életem 74 "fogorvosi éve" alatt. Ki tudja miért de a sors rossz fogakat adott nekem. pedig nem voltam háborús gyerek, volt elég vitamin, napsütés, télen quarz lámpa, de semmi se segített. Így már a tejfogaimat is tömték. A doktor néniről kevés emlékem van, az iszonyatos fájdalmas fúrásokról annál több. Aztán 7 éves koromtól Szegeden Reisz doktorbácsihoz kellett járnom. Állandóan! Amint kinőttek az új fogaim, máris lukasak voltak. Ma már mindenki sikítozva menekülne az akkori fúrógépektől. Érzéstelenítés nem volt, gyerünk bele és kész. Gondolom voltak hetek vagy talán hónapok, amikor nem jártam rendszeresen fogorvoshoz, de emlékeimben úgy él a dolog, hogy örökké felettem lebegett a fogorvoshoz menés réme. Visszakerülve Pestre, illetve akkoriban Budára, szüleim gyorsan kerítettek ott is egy fogorvost és folytatódtak a kínok. Életem első nagy szerelme is oda járt, ez egy picit enyhített a rémségen, plusz nem mutathattam, hogy mennyire félek. Aztán Budáról való kényszerköltözéssünkkel együtt akkora nyomor szakadt ránk, hogy fogorvoshoz menésre végképp nem tellett vagy 2 évig. Közben már dolgozni kezdtem. Amint kerestem, tudtam, hogy akkor most megint fogorvos.
Ezekben a nyomor 50-es években kerültem bele a börtön viseltek társaságába. Természetesen mind politikai okból voltak börtönben és az 53-as Nagy Imre amnesztiával szabadultak. Voltak köztük írók és ujságírók is. Nos általuk kerültem a híres Pesthy Pista rendelőjébe. Róla tudni kellett, hogy az újságíró szövetségnek volt a fogorvosa régen. Háború után egy ideig vicclapot is adott ki, mert ragyogó karikaturista is volt. De mindenek felett a börtön viseltek kivert vagy tönkrement fogait ingyen hozta rendbe. Én mint a "szépséges ara" kerültem hozzá. Az egyik börtön viselt igen szerelmes volt belém és ő vitt el hozzá. Ennek következtében én mindig minimál tarifát fizettem. Ezt azért engedhette meg magának, mert ott ültek nála az akkori belvárosi maszekok, a szinésztársadalom java. Ők fizették az ingyen munkát.
Akkoriban nekem, a minimál béremből még a kicsi tarifa is irtó drága volt, de azért jártam. A fúrógép még mindig a régi volt és hisztizni nem lehetett, mert Pista gyorsan helyre rakta a pácienseket. Munka után beült az ember a rendelőbe és várt a jobb sorsára, órákat. Ha este arra jártam és felnéztem még 10-kor is égett a villany és ment a munka a rendelőben.
Ezután egyszer voltam egy svéd fogorvosnőnél Stockholmban. Azt hittem belehalok. Tisztítás címszóval rengeteg pénzért beleszállt a számba és 1óra 40 percen keresztűl úgy dolgozott mintha akkordba fizetnék. Öblíteni, vagy szájat közben becsukni nem lehetett. Állítólag valami csuda remek orvos volt, de soha többet nem mentem hozzá. Legközelebbi nagy bevetésem Stuttgartban következett. Ott valamit fizetett a biztosító, így mielőtt átmentem Zürichbe megcsináltattam mindent amit kellett. Az se volt egy élmény. Szintén egy belvárosi ismert fogorvoshoz kerültem, oda járt a sváb miniszterelnök is, találkoztam vele a váróban. Többek között gipsz mintát is kellett venni az alsó fogsoromról. Orvos benyomta a számba a gipszet, mire én fuldokolni és öklendezni kezdtem, de őt nem zavarta mert már a másik szobában dolgozott. Nem tudom mennyi ideig tartott, de még ma is futkos rajtam a hideg ha szembe jut. Mikor kész lettem az kisasszonyok vízzel és cognacal kínáltak, úgy néztem ki, mint akinek szüksége van rá. Reszkettek a térdeim, a hideg verejtéktől tapadt rám a ruha, iszonyat volt. Azóta alapos fogorvos fóbiám volt.
Zürichben szerencsére találkoztam egy stockholmi magyar fogorvossal, valamint elkezdtem haza járni. A svájci árak iszonyatosak, de ez a magyar barát csak azt csinálta meg ami sürgős volt. A többi már a pesti fogorvos dolga volt.
Pesty Pista sajnos közben már meghalt, de egy régi kollégája szívesen vállalt. Nála már lehetett úgy ülni a gipszek alatt, hogy ne csorogjon a torkomba a gipsz, lehetett gyakran pihenőket tartani a fájdalmasabb műveletek alatt, de a belső félelem bennem maradt. Vegetatív idegrendszert kicselezni nem lehet, így a hasmenés az holt biztos bejött minden alkalommal. Végül Barta doktor is nyugdíjba ment és akkor találkoztam azzal, akitől elmúlt a fóbiám.
Stockholmi barátnőm pesti sogornője lett életem legkedvesebb fogorvosa. Ilyen kiméretesen még soha senki nem bánt velem. Elmúlt minden félelmem, pedig óriási munkálatokat végzett rajtam. Mikor a közelmúltban megtudtam, hogy nyugdíjazta magát, összeszorult a gyomrom. A mai fogorvosnő az ő kolleganője volt régen, hogy mennyire kíméletes komolyabb munkálatoknál az majd kiderül. Most csak kontroll volt, ez nem veszélyes, de ment a hasam indulás előtt rendesen ma is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése