Aki nem szereti a sirámomat, most ugorjon.
Ma telefonálós napom volt. Az elmúlt 2 hétben vagy nem értem rá, vagy valami zűr volt a légkörben, minek következtében elmentek a hangok. Ma minden jó volt.
Felhívtam a 89 éves barátomat, akinek már 2 éve súlyos rák problémája van és az orvos lánya mindent kipróbáltat rajta, amit eddig fel- és kitaláltak. Még él. Egyre gyengébb. Szerintem már nagyon szeretné ha vége lenne, de nem meri mondani. Kicsit elhülyéskedtem vele, hogy persze, hogy gyenge, ha mindig csak az ágyból a fotelbe meg vissza + kora. Szóval amit ilyenkor lehet.
Következő hívás a 84 éves orvos barátomnak szólt. Rögvest bejelentette, hogy tegnap óta van kész diagnózis, hasnyálmirigy rák. Neki közben a szíve is nagyon rossz. Egy időben ingázott a kórház és a lakása közt, rengetegszer "ütötték ki" elektrosokkal a szívét. Néhány éve pacemakerje is van. A felesége 2 éve meghalt, azóta ott ül a hatalmas lakásban, ahol 80 éve él, egyedül. Van 3 lánya és 5-6 unokája, de ugye azoknak van elfoglaltságuk bőven. Nem mondhatom, hogy nem törődnek vele, de azért többnyire csak egyedül van. Elmondta, hogy kész. Chemot nem vállal, műtétet meg senki nem vállalna az ő állapotában és nem is akarja. Sugár ennél a ráknál nem jöhet szóba. Kezdtem sorolgatni, hogy jó lenne felvenni a kapcsolatot a hospice szolgálattal, vagy netán egy ápolónő, ismer eleget. Erre hisztis lett, hogy neki oda ne jöjjön senki stb. A kb. 1 órás beszélgetés alatt, azért meggyőztem, hogy mégse lenne rossz elfogadni a volt kórháza ajánlatát, hogy bármikor bevonulhat ingyen egy, egy ágyas fürdőszobás szobába, ha már nem tudja ellátni magát, értsd. kimenni a fürdőszobába. No meg ott van a fájdalom csillapítás. Ez a fajta rák, iszonyú fájdalmakat tud okozni, ami már most is fellép időnként. Nem egyszerű még egy ilyen orvosi környezetben sem csak úgy hozzájutni a megfelelő csillapitószerekhez, ami nyilván morfin lesz előbb utóbb.
Azt hiszem kicsit elgondolkoztattam szegényt.
Nekem meg azóta is a szívem szakad meg. Persze előre látható volt, hogy elmegy ő is előbb utóbb, de ő egy olyan speciális barát volt. Az egész családomat ő kísérte a halálig. Mint mondták anyám temetésén könnyezett, ami azért nem jellemző egy kezelő orvosra. Sokkal több volt nálunk ő a családban mint orvos. A felesége "ápolta a lelkemet" telefonon, mikor a legmélyebb depressziómban üldögéltem. Nem mint orvos, hanem mint barát. Ha bármi bajom volt mindig ő volt az első akit felhívtam, az ő tudásában és diagnózisaiban 150%-ig megbíztam mindig. Most számoltam utána, ez egy 55 éves barátság. Nagy űr fog tátongani nálam ha elmegy. És megint kegyetlen és igazságtalan a sors. Mennyivel kellemesebb lett volna neki, mint ő mondta elegánsabb, egy szivinfarktusban meghalni.
Azt hittem sokáig, hogy már soha többet nem fogok tudni sírni, de most, mint az utóbbi időben már néhányszor eldörzsöltem gyorsan néhány könnycseppet a szemem sarkából.
Tegnap volt 17 éve, hogy a férjem meghalt.
Ma telefonálós napom volt. Az elmúlt 2 hétben vagy nem értem rá, vagy valami zűr volt a légkörben, minek következtében elmentek a hangok. Ma minden jó volt.
Felhívtam a 89 éves barátomat, akinek már 2 éve súlyos rák problémája van és az orvos lánya mindent kipróbáltat rajta, amit eddig fel- és kitaláltak. Még él. Egyre gyengébb. Szerintem már nagyon szeretné ha vége lenne, de nem meri mondani. Kicsit elhülyéskedtem vele, hogy persze, hogy gyenge, ha mindig csak az ágyból a fotelbe meg vissza + kora. Szóval amit ilyenkor lehet.
Következő hívás a 84 éves orvos barátomnak szólt. Rögvest bejelentette, hogy tegnap óta van kész diagnózis, hasnyálmirigy rák. Neki közben a szíve is nagyon rossz. Egy időben ingázott a kórház és a lakása közt, rengetegszer "ütötték ki" elektrosokkal a szívét. Néhány éve pacemakerje is van. A felesége 2 éve meghalt, azóta ott ül a hatalmas lakásban, ahol 80 éve él, egyedül. Van 3 lánya és 5-6 unokája, de ugye azoknak van elfoglaltságuk bőven. Nem mondhatom, hogy nem törődnek vele, de azért többnyire csak egyedül van. Elmondta, hogy kész. Chemot nem vállal, műtétet meg senki nem vállalna az ő állapotában és nem is akarja. Sugár ennél a ráknál nem jöhet szóba. Kezdtem sorolgatni, hogy jó lenne felvenni a kapcsolatot a hospice szolgálattal, vagy netán egy ápolónő, ismer eleget. Erre hisztis lett, hogy neki oda ne jöjjön senki stb. A kb. 1 órás beszélgetés alatt, azért meggyőztem, hogy mégse lenne rossz elfogadni a volt kórháza ajánlatát, hogy bármikor bevonulhat ingyen egy, egy ágyas fürdőszobás szobába, ha már nem tudja ellátni magát, értsd. kimenni a fürdőszobába. No meg ott van a fájdalom csillapítás. Ez a fajta rák, iszonyú fájdalmakat tud okozni, ami már most is fellép időnként. Nem egyszerű még egy ilyen orvosi környezetben sem csak úgy hozzájutni a megfelelő csillapitószerekhez, ami nyilván morfin lesz előbb utóbb.
Azt hiszem kicsit elgondolkoztattam szegényt.
Nekem meg azóta is a szívem szakad meg. Persze előre látható volt, hogy elmegy ő is előbb utóbb, de ő egy olyan speciális barát volt. Az egész családomat ő kísérte a halálig. Mint mondták anyám temetésén könnyezett, ami azért nem jellemző egy kezelő orvosra. Sokkal több volt nálunk ő a családban mint orvos. A felesége "ápolta a lelkemet" telefonon, mikor a legmélyebb depressziómban üldögéltem. Nem mint orvos, hanem mint barát. Ha bármi bajom volt mindig ő volt az első akit felhívtam, az ő tudásában és diagnózisaiban 150%-ig megbíztam mindig. Most számoltam utána, ez egy 55 éves barátság. Nagy űr fog tátongani nálam ha elmegy. És megint kegyetlen és igazságtalan a sors. Mennyivel kellemesebb lett volna neki, mint ő mondta elegánsabb, egy szivinfarktusban meghalni.
Azt hittem sokáig, hogy már soha többet nem fogok tudni sírni, de most, mint az utóbbi időben már néhányszor eldörzsöltem gyorsan néhány könnycseppet a szemem sarkából.
Tegnap volt 17 éve, hogy a férjem meghalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése