Mindennapok

Tegnap végre befestettem az ablakkeretet. Szerencsére csak egyetlen ablak van, ami ér az eső és a nap is rendesen. A többi mind ajtó, ami felett balkon van, tehát nincsen annyira kitéve az időjárás viszontagságainak. Ez az egy kicsi ablak könnyű ügy volt. Szépen körbe ragasztottam és festettem. Igaz a rács kicsit útban volt, de azért ment a dolog. Mikor kész lett, jött a kérdés: hova rakjam az ecsetet? B. telefonon azt az utasítást adta, hogy tegyem vízbe, majd ő hoz oldószert, amivel ki lehet mosni az ecsetet. Ez lett.
B. jött délben, már második napja halál taknyosan. Este későn itt ülök a gépnél és valami szörnyű bűzt érzek. Hoppá! Ez az oldószer szaga. B. a konyhában békésen mosogatta az ecsetet, semmit nem érzett a szagból. Én totál kiborultam, hogy ebben a bűzben aludjak? Gyorsan eltakarított mindent, az ecsetet becsomagolva kidobtam a balkonra és hosszasan kereszt huzatot csináltam. Még szerencse, hogy nem volt különösebben hideg. Később önfeledten bedobtam valamit a szemétbe, mire áradt kifele megint a bűz.
Ma hajnalban kellett kelni, mert takarítás van. Ezért a nőért hála imákat rebegek, mert Pesten így még nem takarított nálam senki. Remélem bőven túl fog élni engem, egészségben. Hogy a felfordulás teljes legyen, jöttek a redőnyösök is, két redőnyön cserélték a motort. Piszok utána rögvest el lett takarítva. Mint kiderült x évvel ezelőtt, túl gyenge motort tettek be. Így most várhatom, hogy a másik kettő mikor döglik szintén be. Nem sok remény van rá, hogy azt a cserét megúszom.
Szóval ilyen változatosan telnek napjaink, remélem holnaptól unatkozni fogok.

Forteplan és más

Megnéztük ma a  várban a Forteplan kiállítást, nagy élmény volt. Hihetetlenül tisztelem a két alapítót, akik elég sokáig csak szerelemből kitalálták és csinálták a fortepant. Óriási mennyiségű kép, a múltunk 1900-tól a napjainkig. A képek mindenről és mindenkiről szólnak. A sok össze kukázott kép és a hálálkodó levelek, hogy ki mindenkire talált rá véletlenül a képek böngészése közben.
Jómagam egyszer azt hittem ott vagyok, de aztán kiderült, hogy csak az autó volt azonos, a képen lévő kislány és a szülei nem én vagyok. Megjegyzem van egy nagyon hasonló képem. Egyszer pedig B. hívott oda egy képhez, mert tényleg egészen hasonló kép van rólam és anyámról pólyás koromból, de nem mi voltunk. No de nem is magamat akartam látni, hanem a sok régi emléket kicsit felújítani.

Odamenet ismét elátkoztam a kockakő lerakókat, mert igazán nyaktörő dolog a köveken járni. Orbán palotája előtt bezzeg le van rakva rendesen. Persze nem vagyunk egyedül valahogy öreg városokban divat a macskakő. Prágában is átkozódtam anno.

MÁS

Tegnap olvastam egy nagyon hosszú cikket az öregedésről, illetve hogy hogy harcolnak az öregedés ellen. Egy amerikai professzor már évtizedek óta kizárólag ezzel foglalkozik. Pontosan a sejtek elhalás ellen talál ki szereket és a megújulásukat is el akarja érni. Szerinte az ember képes 120 évig élni. Lehet, de nekem semmi kedvem nem lenne hozzá és nem vagyok egyedül. Az egyik kongresszuson egy professzornő be is szólt, hogy ki akar ennyi ideig élni? Én nem. Egyetértek. Nem mellesleg a prof. első cégét eladta, de utána alig maradt valami belőle. Ezután már szerzett egy befektetési tanácsadót. Minden szerre, eddig 3 van, egy külön céget lapítanak. Hivatalosan még emberekre nincs elfogadva a szer, csak mint élelmiszer kiegészítő, de nem élnek rosszul belőle. persze kutat tovább. Reggelire csak joghurtot eszik, bekeverve az egyik csodaszerrel. Ebédre csak nyers zöldségeket este valami hasonlót. 40 éves kora óta nem eszik semmi desszertet. Nos ilyen életből pláne nem kérek. Ezután megérdeklődték a hasonló kutatások állását a Max Planc Institut egyik vezető biológusától is. Ő már nem volt ennyire pozitív. Ismeri persze az amerikai kollégát, de más kommentárja nem volt hozzá. Ők is kutatnak, de az egér az nem ember, így nem biztos, hogy amitől az egérnek bizonyos feltételek alatt újraképződnek az elhalt sejtjei, az az embernél is fog működni.
Ezeket csak érdekesssgég képen írom, engem tényleg abszolúte nem érdekel. Szerintem én máris túl sokáig élek. 120 év, még rágondolni is borzalom.

Uti tapasztalatok

Ezen az uton egy svájci csoporttal voltunk. Ez az iroda kizárólag ilyen komolyzenével kapcsolatos utakat csinál. Már vagy 15 éve is utaztam velük, majd B.-vel együtt is voltunk velük Milanoban és Drezdában. Mindig ugyanaz az idegen vezetőnk volt és akkoriban meg voltunk elégedve. No e közben átpártoltam egy hasonló profilú német irodához, ahol totál el lettünk kényeztetve. Ott nincs olyan, hogy egy kérdésre "nem tudom" a válasz. Ha nem tudja utána néz, megérdeklődi stb. No és a közönség. Egy opera látogatásra kihegyezett program, ahol senki egy szót nem beszélt a látottakról és hallottakról. Előadás utáni beszélgetések mindenről folytak, csak az operáról nem. A vezető se mondta el a szereplők kilétét stb. Nem tudta, hogy mi lehetett az rendező elképzelése a fura díszletezéssel. Azt hiszem ő ugyan olyan néző volt mint én, aki szintén nem tudtam semmiről semmit.
A csoport tagjai közül elég sokan tudtak angolul, de nem jutott eszükbe B.-val beszélgetni. Ilyen a németeknél soha nem volt. Itt az első napon klikkek alakultak, akik együtt ültek ebédnél meg mindenütt. Mi csapódtunk ide-oda, én szívesen ismerkedek beszélgetek stb. De ezekkel nem volt könnyű. Gondolom feszélyezik magukat, mert azt hitték, hogy nem értem a szörnyű dialektikusukat, hiába mondtam, hogy engem nem zavar. Ami nem egészen volt igaz, mert az út végére már annyira idegesített a hülye nyelvük, hogy elmondani nem tudom.
Volt amit nem értettem. Pl. mikor az egyik hölgy kijelentette, hogy ő utálja Puccinit és még soha nem látta a Toscát és nem is fogja biztos még egyszer megnézni. Ugyan miért van itt? Gondoltam magamban. A műsor ismert volt. Egy másik pedig lelki beteg volt előre a borzalmaktól, mert elolvasta az operák tartalmát. Nos nem musicalt jöttünk nézni, gondoltam, de bölcsen hallgattam.

Egyébként az első este az opera közönség nagyjából ottaniakból állt és fantasztikus elegánsak voltak. A szüneteket végig bámészkodtam, nem is emlékszem hol láttam ennyi jól öltözött embert, talán Salzburgban, de ott is volt elég sok turista öltözetű. Második nap tele volt a színház turistával. A legjobban az tetszett, hogy az előttem ülő középkorú pár férfi tagja vagy ötször letérdelt, hogy lefényképezze a nőjét. Kész röhej volt, a nő vigyorgott, pasi térdre le, fénykép, megmutat, nem tetszik és kezdődik elölről az egész. Ezek után a nő már a nyitány alatt elaludt és a szünet után már nem is jöttek vissza. Különben is elég sokan elmentek a fényképezkedők közül a szünetben.

Saját kalandunk az volt, hogy a második városnézésre nem mentünk, de elindultuk a Szt. Márk térre a templomot megnézni. Kimentünk a szállodából és mentünk, vagy 10 percet. Egyszer csak totál váratlanul megint a szálloda bejáratánál voltunk. Újra neki indultunk és 5 perc múlva valóban a térre értünk, mert akkor már tudtuk, hogy hol szúrtuk el elsőre. Azt hittem mi vagyunk öregek és hülyék, de azóta már két sokkal fiatalabb emberrel is beszéltem, akik szintén panaszolták, hogy Velencében nem lehet tájékozódni.

Velence

Nos Velence a fiatal erős embereknek való, mert jön a jól öltözött 60-as olasz úr és úgy félrelök mint a sicc. persze értem én, én is utálnám azt a sok bamba turistát akiktől ő, az ott lakó nem tud közlekedni. No meg a rengeteg lépcső. Valahogy teljesen elfelejtettem, hogy Velencében több mint 400 híd van, ahova lépcsőzni kell fel meg le. De az opera, la Fenice az valóban gyönyörű. Részemről ez volt a látogatás fő célja, na de kezdjük az elejéről.
Megérkeztünk hétfő délután, gyönyörű volt az idő. Kivonszolódtunk az állomásról a hajókikötőhöz. Jött a csomag szállító hajó, szorgos férfiak berakták a csomagokat. Aztán vártuk a vízi taxikat, amik jöttek is hamarosan. Vizitaxi alacsony persze, be kell kúszni, felállásról szó se lehet. Erre nem emlékezhettem, mert mikor ott voltunk, kizárólag gyalog jártunk. A program szerint a szállodánknak saját kikötője van, de minket a Rialtó hídhoz vitt a taxi. Ott aztán volt tömeg. 26 ember míg átverekedte magát a tömegen, már utáltam Velencét. No persze fáradt is voltam. Éjjel a hálókocsiban, aztán egész nap a vonatban, nem volt egy üdülés. A szálloda viszont jó volt. Bementünk a melegből a jó hűvös szobába, majd perceken belül majd megfagytam. Gyorsan megkerestem az egyébként nagyon jól működő klíma beállítóját. 10 fokra volt állítva! Gyorsan feltekertem 24-re. Este a szállodában vacsoráztunk, utána engem már nem csábított a 7. emeleti tetőterasz bárja, mentünk lefeküdni. Az ágy olyan hideg volt az előzetes 10 foktól, hogy B. kellett, hogy bemelegítse.
Másnap városnézés első része. El lettünk osztva, nagyon helyes és okos vezető nőt kaptunk, aki gyorsan kivezetett minket a sürüből, közben mesélt a városról. Már nem emlékszem hány templomban voltunk, ahol szép oltárképek voltak. Végül kikötöttünk egy palotában, ami valami féle céh ház volt, Tizián képekkel. Biztos szép volt az emelet is, de oda nem voltam hajlandó felmászni. Iszonyuk magas sok lépcső volt. Utána egy hal vendéglőben ebédeltünk és vissza vezettek minket a szállodába. Fiatal koromban biztos jobban tudtam tájékozódni. Most szinte el se mertem volna indulni egyedül, mert mondták, hogy utca név után nem érdemes érdeklődni mert ugyanaz a név többször is van a városban. Mindegy is, holt fáradtak voltunk megint a 3 órás séta + álldogálás után. Este mentünk az operába. Egy darabon megint a tömegen verekedtük át magunkat, de aztán a Szt. Márk téren már lazább volt a dolog.
Az operát azért hívjál la Fenice-nek már már háromszor leégett és mindig újjá épült. Tegnap itt abba hagytam az írást, mert a legégések okáról és dátumáról, totál más adatokat adott ki a google. Magyar útikönyv, ami régen jelent meg, szinte meg se említi, a most kapott német nyelvű utikönyben nincs egy szó se a Fenicéről. Pedig egy nagyon régi színház, sok ismert operát ott mutattak be. Amit most írok azt egy angol nyelvű wikipedia oldalról szedtem össze, de nem vállalok garanciát ezért sem. Szóval először állítólag 1774-ben égett le és 1792-ben nyitották újra. Másodszor 1836-ban égett le és csodával határos módon már 1837-ben meg is nyílt megint. Más adatok szerint ez 1886-van volt és 87-ben nyitott megint. Az utolsó tűz 1996-ban volt. erre már emlékszem. Állítólag az ott dolgozó munkások gyújtották fel, mert nem kapták meg a fizetésüket. Ezúttal tovább tartott a helyrehozás, mert csak 2004-ben nyitották újra. Egyes források szerint 2003-ban. Ekkor a 840 férőhelyet 1000-re emelték. Valahol olvastam, hogy 2000 férőhelyes színház, amit kézből kontráztam, miután ott voltam. Az igazság az, hogy nagyon szép, mondhatnám gyönyörű a terem. Állítólag az újranyitáskor sokan fanyalogtak, hogy giccses. lehet, hogy az erősen rokkoko hatást kelt, sok az arany és a festés mindenütt. Ezzel együtt a maga nemében gyönyörű. A foayer teljesen sima klasszicista stílusban épült újjá. Az én fülemnek az akusztika is jó, de én nem vagyok japán akusztikus. Kicsit fura diszletezésü Toscat láttunk és egy általam nem szeretett Pillangókisasszonyt. Jó hangok énekeltek. Én örülök, hogy láthattam, ezért érdemes volt elviselni a velencei tömegnyomort.

Pech sorozat

Mindig elhatározom, hogy többet nem utazom. Fárasztó és mindig valami zűr van ha utazunk. Most Salzburg előtt 3 nappal elromlott a mélyhűtő a pincében. Rögtön megkezdődött az alkatrész keresés, mert B. hamar megtalálta az elromlott valamit. Telefon hazai szervizben, nem veszik fel, mással beszélnek stb. E-mail, nem válaszolnak. Német szervizzel lehet beszélni, e-mail rögtön jön a válasz. Rajzot is küldenek, hogy hol találom meg azokat a számokat, amik még kellenek neki a típuson kívül. Elküldöm jön a válasz, van alkatrész de külföldre nem szállítanak. Ezután B. végig csinálja ugyanezt az angolokkal, kicsit lassabban jön a válasz, de külföldre ők se küldenek alkatrészt. Végül megrendeltem a berlini barátok címére, amit nem akartam, mert van elég bajuk, ne mászkáljanak még miattam is a postára, de nem volt mit tenni.
Aztán az indulás előtti utolsó napon elromlott a kávéfőző is. Ez egy méreg drága, darálós csoda volt, amit soha nem szerettem. Nosza hozzuk fel a pincében tartalékolt Krupsot. Igen ám de a tömítő gyűrűje már rossz. Haza jöttünk és vettünk egy új főzőt. Aztán elmentem a szervizbe és kiderült, hogy tömitőgyűrű az nincs.Kész, dobjuk ki a főzőt.
Mindeközben B. mobilja is felmondta a szolgálatot, szerintem már nem bírta a többszöri leejtést. Mindegy. Miután buta mobilt használunk gyorsan és olcsón megjött az utódja.
Gondoltam ezzel ki van a három baj, de nem. Elromlott a redőny, kettő egyszerre. Már nem emlékszem ki csinálta, mert amit kp. fizetek arról nem marad nyom nálam. Már néztem a kisokost, van benne két redőnyös, akik motoros redőnyökkel foglalkoznak. B. persze felmászott és szétszedte a redőny szekrényt, de arra az elhatározásra jutott, hogy nem nyúl hozzá.
No és holnap este utazunk. Ennyi idegeskedés közepette frászban vagyok, hogy mi történik velünk útközben. Van rizikó. Zürichben csak fél óránk van átszállásra ez jó. Viszont mi van ha késik a vonat? Zürichből Velencébe nem megy naponta több direkt vonat + a csoporttal van együtt a vonat jegyünk.
Mondtam B.-nak, hogy öntsön le egy vödör hideg vízzel, ha legközelebb utazásról kezdek beszélni.
Szerencsére elég egyértelműnek tűnik az időjárás Velencében, így csak a zürichi fagy halált kell túlélnem, mert itthonhoz képest több mint 10 fokkal lesz hűvösebb.
Azért reménykedem, hogy a Fenice (operaház) kárpótol mindenért. Már nagyon régen készültem oda is, de valahogy soha nem jött össze
1973-ban voltunk a férjemmel Velencében. Ez volt az első közös útunk. Persze már akkor is rengeteg ember volt, de közel se annyi, mint néhány éve mikor B-val egy csoportos út során voltunk ott néhány órát. Semmit nem tudtam megmutatni, mert járni nem lehetett a tömegtől. Kerestünk egy árnyékos helyet és néztük a tengert. 73-ban egy Budapest nevű szállodában laktunk. Olcsó volt, mert pénzünk akkoriban nem volt és elég vacak. Az eredeti tulajdonos lánya és unokája vezették a szállót. A tulajdonos még talán a monarchia idejében mehetett oda, mert a lánya már igen öreg volt, de tökéletesen beszélt magyarul ha nem is úgy mint mi. Kicsit avítt volt a szókincse. A szálloda már biztos nem létezik, azt se tudom már merre volt. Szép emlék nekem a hely, akkor kezdtük az életünket a férjemmel és milyen jól sikerült, amíg élt.

Takarítás gondok

Jár hozzám kettő darab takarító nő. Egyik messzebb van a tökéletestől mint a másik. Egyes számút szorult helyzetemben szereztem, a vágyott kettes számú ajánlotta, mert ő nem ért rá.
Egyes számú, biztos jó indulatú, de végtelenül buta és imád beszélgetni. Ha megkérdezem, hogy hogy van, minimum félórai a válasz, belevonva népes családja felét is. De ez csak ez egyik gond. A nagyobb baj az, hogy nem gondolkozik és nem is látja a koszt. Nem azért mert a szeme rossz, hanem nem érdekli.
Mikor aztán kettes számúnak lett ideje, ő járt mindig Lényemhez, egyes számút áttettem kéthetinkénti műszakba és a közbenső heteken kettes számú jött. Ezzel nagyjából elvoltam, bár voltak kalamajkák. Miután egyes számú nem tudta, hogy kettes számú jár ide, ha kiestünk a ritmusból, komplikált hazugságokat kellett feltálalnom neki, hogy ne jöjjön pl. a következő héten. Na mármost hazudni utálok. Meg kell jegyezni örökre mit mondtam és ezt manapság gyengülő memóriámmal egyre nehezebben viselem. Nos ma búcsut mondok egyes számúnak, amitől kifejezetten rosszul érzem magam.
Közben ugyanis szereztem egy hármas számút, szeptembertől ha igaz. Volt már itt, megígérte, hogy megtart minket, (írtam is erről) de most még nyaral. Ő fiatal, vígan mászik fel és le a létrán, így talán egyszer végre a függönyök is ki lesznek mosva és a magasabb bútordarabok teteje is le lesz takarítva. Nos majd meglátjuk. Most itt szorongok és alig várom, hogy 1 óra legyen és elrebeghessem az elbocsájtó szép üzentet, kíméletesen persze. Hülye vagyok, tudom.

Salzburg folytatás

Harmadik nap reggel a fele királyságomat adtam volna még egy óra alvásért, de nem lehetett. A koncert amit a bécsi filhamónikusok Ricardo Muti vezényletével adtak 11-kor kezdődött. Karajan halálnak 30. évfordulója alkalmából, Verdi Requiemét játszották. A mű agyon volt már előre dicsérve, nem csak a zene és énekkar volt kiváló, hanem a 4 énekes is. Ettől függetlenül ez nem az én műfajom. Szép zene, jó hallgatni de hosszú és nekem unalmas. Biztos nem véletlen, hogy hosszú hangversenyre járó karrierem alatt még soha nem kívántam meg. Karajan állítólag nagyon szerette és igen sokszor vezényelte.
Utána ténferegtünk egy kicsit. Ünnep nap volt, a város és a vendéglők is tele, de végül sikerült leülni valahova, árnyékban kint. Ebéd közben jól kibámészkodtunk magunkat, majd vissza a szállodába és egy jó alvás következett.
Este a Grosses Festspielhaus melletti Haus für Mozartban voltunk kamarazene hangversenyen. Ezt nagyon élveztem. Először valami Prokofjev művet adtak elő, ami kellemes volt, aztán már csak Schumann. Marta Argerich + 2 cselló és egy kürt. Igen érdekes összeállítás. Majd Martha Argerich és két hegedű + egy cselló. A szünet után 2 zongora Argerich és Bareinbom. A végén sikeresen kitomboltunk 2 ráadást is, szintén Schumann műveket.
Hangverseny után a szokásos pezsgős búcsú és duma volt.
Negyedik nap délelőtt megint zenekari koncert Ann-Sofie Mutter hegedült. Előtte egy halál unalmas mű volt, amit valamikor férje Previn szerzett, majd Sibelius hegedűverseny. A szünetben kimentünk, gyönyörű idő volt, így úgy határoztuk, hogy Beethoven 7. szimfóniáját elhagyjuk. Végül is délután várt ránk 5 óra vonatozás.
A hangverseny termek elég puritánok. A nagyterem földszintje eszméletlen meredeken megy felfele, jól lehetett csúszkálni a szőnyeg padlón. Igaz kicsit lépcső érzékeny vagyok, de a "parkett" ülő helyekhez is vagy másfél emeletnyi lépcső vezetett fel. Nos és ezek a lépcsők nem olyan kényelmesek, mint pl. a pesti vagy bécsi operaház lépcsői. A kamara terem kényelmesebb ilyen szempontból, viszont a mellékheilységek két emelet mélyen vannak. Ott viszont van lift, de miután a földszinten kívül még 3 emelet van, esély sincs rá, hogy a lifttel le lehessen jutni a mélybe.
A közönség szuper volt. Nem emlékszem hol láttam utoljára ilyen egyöntetűen jól öltözött közönséget. Ruhákhoz passzoló cipők és táskák, nem sportos szatyrok mint itthon sokszor. Férfiak szinte kizárólag sötét öltönyben. Kellemes színfolt volt a szép dirnldbe öltözött nők és a hasonló stilusú férfi öltönyök is. Persze itt is volt 60 körüli 80 kilós mini ruhás, de hát szegénynek biztos nincs tükre otthon. Jó néhány japán nő is volt kimonóban, szintén kellemes látvány. No és az előttem lévő sorban ült egyszer egy pasi, aki megtalálta az identitását. Egy jó magas férfi markáns arccal női dirndli ruhában. Haja hátul copfba fonva pántlikával összekötve. Egy normál küllemű nővel volt. Először azt hittem, hogy valami farsangi buliból került elő, de nem. Ő most ilyen, biztos rájött, hogy valahol mélyen ő nő.
Nos ez volt a salzburgi kirándulás és ma megszeppenve vettem észre, hogy mához két hétre már megint a start kövön állok. Nem kellett volna, de elkapott a hév, valamikor 2-3 hónapja.:-(