Fodrász kaland

A kaland nem is a fodrásznál volt, hanem útban haza fele. Miután gyorsan körül jártam a fodrász környékét és megelégedetten vettem tudomásul, hogy jó irányú munkálatok folynak a belvárosban, némi várakozás után felszálltam a tömött buszra. Szerencsére mindjárt leszállt valaki, így az ablak mellett kaptam helyet a járda felőli oldalon. A busz döcögött a délutáni csúcsban, én meg szokásom szerint bámészkodtam kifele. Időnként álltunk is a messze elöl lévő lámpa miatt. Egy ilyen alkalommal egy járdán álló, nyilván bedöglött autó mellett álltunk. Motorház tető nyitva én meg néztem, mit csinál a három suhanc. Nézte az egyik az olajat. Egyszer csak felnézett, illetve a buszra nézett és nyilván észre vette, hogy érdeklődéssel nézem mit csinál. Elkezdett üvöltözni, hogy "kirakom a (nem írom le, de a nemi szervéről volt szó) nézed?"  Én meg csak néztem tovább az autó motort. Erre elkezdett az olajmérő valamivel csapkodni a busz felé és tovább üvöltött. Normális az ilyen? Lehet, hogy ha megállóban lettünk volna, feljön és megver, mert nézem az autó motort?

Csak a rend kedvéért mondom, hogy ezután megnéztem őket rendesen. Szép fehér magyar ifjak voltak. Remélem megütötte őket a guta az ócska kocsijuk mellett a Hegyalja úton, a délutáni csúcsban.

Szórakoztató újsághírek

Svájcban 2014-ben egy német pasas felturbózott BMW-vel átszáguldott az országon. 40 perc alatt 5 kantonon jutott át, helyenként 250 km.-es sebességgel, majd a Gothard alagúton, ami irányonként egy sávos, 200 kilométerrel cikk-cakkban is átjutott. Utána lekapta a rendőrség. Tunelban előzni szigorúan tilos persze és az ottani autobahnon a max. sebesség 120 km/óra. Jogosítvány és az autó is egyből ugrott, a pasas taxin utazott tovább. Mondanom se kell, hogy óriási port vert fel az ügy. Ilyesmiért Svájcban börtön jár. El is ítélték, távollétében, 30 hónapra. Pasi persze ívben kerülte Svájcot. Igen ám, de az ottani bíróság jogsegélyért fordult a stuttgarti bírósághoz, hogy ültessék le a pasit. Németeknél persze, ahol nincs sebesség korlátozás nem ennyire szigorúak, de megígérték, hogy intézkednek. Már mindenki azt hitte, hogy a pasi ül, mikor kiderült, hogy egészségi állapotára való tekintettel nem lehet lezárni. Most itt tartunk.

Londonban, tegnap elfogadtak egy törvényt, miszerint a nők szoknyája alá nem szabad fényképezni. Úgy látszik, ott ez szokás, mert erre még egy speciális szavuk is van, mármint a szoknya alá fényképezésre. Természetesen egy hülye feminista liba kavarta fel a sz@rt. Valami fesztiválon volt, ahol valaki alá fényképezett a szoknyájának és mai szokás szerint mindjárt közzé is tette. Volt a nőn bugyi, így szerintem semmi rémség nem történt, de ő nagyon felháborodott és elment a rendőrségre feljelenteni. Rendőrség a vállát vonogatta erre nincs törvény, nem lehet semmit se tenni. Nő erre újságíró nőkhöz fordult, botrány lett egy másik nő csinált egy törvény javaslatot, amit tegnap el is fogadtak. Egyetlen képviselő tiltakozott csak, mert szerinte aránytalanul gyorsan nyomták át a parlamenten az új törvényt.

Ha már törvény, kevéssé vicces, hogy kvázi vissza állítják a határsávot nálunk. Kezdek gondolkozni, hogy hova kellene disszidálni.

Semmi

Jelenleg olyan semmilyen lötyögésből áll az élet. Lusták vagyunk mindketten. Vasárnap fejtegettem, hogy majd még megbánjunk, hogy nem élünk a jelenleg még meglévő lehetőségeinkkel. Ülünk itthon és nézünk bambán bele a levegőbe. Jó, persze főleg én olvasok. Miután véleményeztem a legutóbbi utazásunkat, kapok ajándékba 6 héten keresztül egy hetilapot. Nagyon érdekes okos újság. Sajnos az is lepedő nagyságú mint a már amúgy is olvasott napilap. Napilap napi 30 oldal, hetilap heti 60. Képtelen vagyok mindent elolvasni. Persze még könyv is van mellé, este az ágyban, napközben pedig itt az internet. A legnagyobb baj persze az, hogy már nem tudok félnapot ülni a szófa sarkában. Ez régen nálam nem volt probléma. Magányos koromban, akár az evésről is elfelejtkeztem ha elmerültem az olvasásban. Az evés ma se izgat túlzottan, csak ugye nem vagyok egyedül, van kiről gondoskodnom. Szerencsére az igények nem túl nagyok.
A lényeg az, hogy élünk, megvagyunk. 2 hét múlva utazunk, akkor majd lesznek élmények és írnivalók.

Szomorú találkozás

Van egy igazán gyerekkori barátom Torontóban. Most itthon van, eladta a lakását és ha itthon van, mindig megpróbálja össze szedni azokat, akik még élnek a régi társaságból. Ő 56-ban ment ki és igen sokáig nem járt haza, de mióta jár, nagy igyekezettel ápolja a kapcsolatait. Persze már alig élünk néhányan. Három éve még náluk volt az össze jövetel, de azóta áttértek egy vendéglőre. Ez nagyon okos ötlet volt részéről. Tavaly valami miatt nem voltam ott, most elmentem. Összesen négyen voltunk plusz a hozzánk tartozó társak. Fiuknak persze könnyű, a feleségek, mindhárom, tizen valahány évvel fiatalabbak a férjeknél és persze nálam is. Mindhárom "fiú" elég roggyant. Az egyik egy vékony hosszú dalia volt, most kicsit alacsonyabb lett, 120 kiló, 92 éves és tök süket. Van halló készüléke, de valami ősi modell, nem ér semmit. Viszont jár mozog, utazik stb. Torontói is sántikál, mert fáj a térde. Több barátját már megoperálták, de mind rosszul sikerült, bottal járnak stb. Ajánlottam figyelmébe az én operáló orvosomat. No és a harmadik. Soha nem volt magas és mindig cérna vékony, nagyon jóképű fiú volt. Még a szüleim is lelkesedtek érte, ami azért nagy szó volt nálunk. Haza járó koromban, lépten nyomon bele botlottunk, legyen az belváros vagy múzeum. Akkoriban már sok éve elvált volt és nyüzsgött. Elég nagy karriert csinált a szocializmusban, ami nekem persze nem tetszett, de mi közöm hozzá. Politikáról ilyen találkozásokon soha nincs szó, de tudom hogy most a ló másik oldalára esett, de ehhez sincs közöm. Viszont nagyon sajnálom. Egyidős B.-vel, el se akarta hinni. Ő ugyanis még a székről se tud felállni egyedül. Kicsit süket is, de nem vészes. A felesége nélkül mozdulni se tud, persze a feleség se, mert saját bevallása szerint nemigen meri egyedül hagyni otthon, mert fél, hogy elesik, nem tud felállni stb.
Miután bucsuzáskor, rájuk már várt a taxi, B és a kanadai haver közösen segítették ki a taxihoz. Utána, mi a maradék, megállapítottuk, hogy minimum parkinzonos, csak ki tudja miért titkolják.

Ez a találkozás most, majdnem olyan rémisztő volt, mint amikor a 104 éves barátnőmet akartam meglátogatni. B-nek mondtam, hogy magasra szökött az értéke egy nap alatt, de ha ilyen állapotba kerül, akkor én szerzek valami személyzetet, mert erre, amit ez a nő csinál, nem lennék képes. De addig is csak járunk szorgosan tornázni.

Ma délután azért jó hírt is kaptam. Egyetlen, még élő,  stockholmi barátnőm, akinek már több strokja volt és kizárólag rollátorral közlekedik, utazott. Megszervezte a gyerekeit és unokákat és elmentek norvég fjordokat nézni. Én közben kerestem és rémült üzeneteket hagytam, hogy szóljon már valaki, hogy mi lett vele. Előző eltűnései után mindig kiderült, hogy kórházba vitték. Így most a boldog beszámolója az útról , egy igen üdítő hír volt számomra.

Drezda folytatás

Berlinből a barátokkal mentünk Drezdába autóval. Az egy szabad napunkon, mikor még nem kezdődött a mi hivatalos programunk, elmentünk Moritzburgba. Ez talán 30 kilométerre van a várostól és mi más lehetett, mint  Erős Ágost vadász kastélya, az erdő közepén. Egy mesterséges tó, ami elég koszosnak nézett ki, közepén áll de van bejárat száraz lábbal is, egy hídon át. Szépen rendbe van hozva, miután kibírta az orosz hadi kórházat és utána a DDR gyerek otthont is. Ezeknek szerencsére már semmi nyoma nincs. Egyetlen DDR érzetet a pénztáros hozta, aki igen erélyesen követelte, hogy kiszámolt pénzzel fizessem a belépőket. Én meg értetlen nyugaton szocializálódott turista, kötöttem magam ahhoz, hogy nincs apró pénzem, adjon vissza. A sor csak növekedett, majd oda jöttek a barátok és B. is és összeadtuk az aprót.
Emeleten hatalmas terem, jó magas és tele van agancsokkal. Állítólag valami egész különlegesek is vannak, de ez engem annyira nem érdekelt. Annál inkább a bekonstruált ágytakaró egy másik szobában, ami festett kacsa tollakkal volt borítva. Egy vitrinben voltak képek, hogyan is készül az ilyesmi. Nagy munka, de igen látványos. Még ennél is különlegesebb, hogy a nagy és magas szobák falai mind bőrrel vannak borítva. Nem sima bőr persze, hanem mintás. Minden szoba más, mintában és színben is. Kecskebőrből készült mind. Rengeteg kecskéje lehetett Erős Ágostnak. Olyan gyönyörűen vannak össze dolgozva, hogy keresve is alig találni valami toldás vagy varrás nyomot. Azt nem sikerült kideríteni, hogy ez az eredeti-e, vagy hogy leszedték háború alatt. Őr állította hogy mind eredeti.
Az őr mikor meghallotta honnan jöttünk, rögtön sajnálkozással érdeklődött a mi helyzetünk iránt. Mondtam ne aggódjon élünk és ezt is túl fogjuk élni. De csak csóválta a fejét. Nekik mi egy szuper minta ország voltunk és most nemigen értik a fejleményeket.
Elmesélte a történeteket, amit aztán olvastunk is leírva. A kastély az oroszokig privát kézben volt. Valami előkelő család, talán Erős Ágost leszármazottjai voltak benne. Mikor közeledett a baj az értékeket elásták 64 ládában az erdőben. Valaki egy vázlatot is készített a helyről.Természetesen mindezt teljes titok tartást követelt. Aztán jöttek az oroszok és valaki elárulta a helyet. Kiásták és ma Leningrádban ékeskednek a kincsek. Mielőtt végleg elmenekült a család, apa és fia még elásott 30 láda cuccot. Aztán ők meg se álltak Münchenig. Jött a DDR senki nem kereste a kincseket. 1989-ben egy fém keresővel kiránduló társaság találta meg. Ebből egy kevés, mutatóba, ki van állítva most + egy hatalmas asztal szépen meg van terítve a talált ezüsttel. A többit a család elárvereztette.
Másnap még csámborogtunk egy kicsit a városban. Megcsodáltuk az újonan felépített háztömböket. Este aztán kezdődött a hivatalos program.
Ismerkedés, bevezetés a z esti hangverseny programba és már mentünk is a hangversenyre. Ez a valamikori DDR kultúra házában volt. Erre nagyon kíváncsi voltam. Egy nagyon ronda lapos beton épület volt, egy ócska teremmel. Hosszasan ment a vita, hogy lebontsák-e vagy mi legyen vele. Végül is megtartották, de teljesen kibelezték és bele építettek, a tetőt megemelve, egy nagyon jó modern hangverseny termet. A skót nemzeti filharmonikus zenekar játszott. Az elejét végig szenvedtük a két modern művel, de aztán kaptunk egy szép Brahms szimfóniát. Másnap az operában matiné koncert volt. Majd a csoport délután egy 3 órás gyalogos városnézést kapott. Ezt kihagytam. Ismerem a várost és a történetet eléggé. Este egy valamikori privát palotában működő nagyon sok csillagos étteremben volt 5 fogásos vacsora. Ez most divat lett, én nem kedvelem. Ülni órákat vacsora címén. A fogások nagy részét mindig kihagyom. Most is az előételbe bele kóstoltam, majd kettőt kihagytam. A főtételt megettem, sajnos nem gondoltam az újonnan beszerzett laktóz érzékenységemre, Finom hal volt spárgával és naná, hogy mártással. 3 és fél óra után, már zsibbadtam az asztalnál, így a desszertet meg se vártuk. Közben, unalmamban, gondoltam megnézem a mellék helyiséget is. Kimegyek, érdeklődöm a pincértől. Közli,, hogy a női sajnos a második emeleten van. Következő kérdés: Lift van? Az nincs, műemléki előírások miatt lehetetlen beépíteni blablabla... Azt hiszem nagyon öregnek néztem ki, mert  rám nézett és közölte, hogy ha akarom, beenged a személyzeteibe. Hozta is a kulcsot, minden rendben volt. Szerinte ugyan nem volt olyan szép mint a hivatalos, de kit érdekel.
Ebbe a női wc a másodikon a férfi az elsőn, még két vendéglőben bele futottam. Ha valaki elmondaná, hogy miért kell a nőknek a másodikra menni?  Ez ügyben még nyomozok!
Harmadik nap is kihagytam a kirándulást. Jöttek a barátok elbúcsúzni, ahova mentek azt ismertem és megint végig kellett volna ülni egy hosszú ebédet.
Este volt az utolsó hangverseny, ami igen muris volt. Valami kis barokk zenekar, amihez hozzá csaptak egy kis jazz zenekart. A hangverseny címe. Haydn megvadul. Kijött a karmesternő, kb. 120 kiló, hosszú vörös hajjal, amit mindig ki kellett ráznia az arcából, hogy lásson. Ezek után másfél órán át vegyítették a barokk zenét a jazzal. Az első félóra még murisnak tűnt, aztán már inkább idegesített. A közönség nagy része viszont tombolt a végén. Ezek szerint ez kell a népnek.
Másnap, mielőtt még teljesen lezárták a várost a bomba miatt, kimentünk az állomásra és szép nyugisan haza vonatoztunk.

Drezda

Drezdában 1959-ben jártam életemben először egy IBUSZ csoporttal. Leírom az fiatalabbaknak, hogy akkoriban egy keletnémet körutazás is igen nagy szám volt. Szinte titok volt, hogy indul csoport, ha sikerült jelentkezni az utolsó percig nem lehetett tudni, hogy mehet-e az ember. Befizetni persze be kellett. Az indulás előtti estén, táviratban értesítettek, hogy mehetek. A repülőtéri busz a Vörösmarthy térről indult. Repülőn is akkor ültem először. Szörnyen izgatott voltam. Németül akkor még nem tudtam semmit. Az út szörnyű volt, dobált, zuhant egész úton. Mindenki rosszul volt én meg majdnem attól lettem rosszul, hogy mások rosszul voltak. Azok a gépek még alacsonyan tudtak csak repülni, így minden légörvényt bekaptak. Mikor megérkeztünk, az volt az első jó hír, hogy vissza fele vonattal fogunk menni. Drezda volt a körutazás első állomása. Ott akkoriban gyakorlatilag nem volt semmi. A Zwinger volt az egyetlen régi épület, amit állítólag orosz segítséggel helyre állítottak. A város közepén csak a fekete üszkös kőfalakat lehetett látni. A valamikori lakóházak helyén volt a nagy  pusztaság. Gazzal benőtt területek. A régi piac tér körül szép sztálini stílusban felépítettek lakóházakat, körben árkádokkal. Ott voltak üzletek is, ahol nagyjából semmit se lehetett kapni. Ma óriási földalatti üzlet hálózat van a házak alatt. A bárhol megtalálható bevásárló központi üzletekkel.
Később, akkor már rég Zürichben voltam, a DDR vissza építette az operaházat, amit a tervezőjéről Semper operának hívnak. Nagy munka lehetett, mert minden korhűen meg lett csinálva. Természetesen az operát is több bomba találat érte és mint az egész város teljesen ki volt égve.
Régi útikönyvekben lehet olvasni, hogy Drezda egy barokk bizsu volt. Csodás palotákkal és szép egységes arculatú polgár házakkal. Ezt a háború legvégén, 45 tavaszán egy éjszaka alatt porig bombázták, majd ami még volt felgyújtották. Akik még ott voltak kimenekültek az Elba partjára, aminek igen széles árterülete van. Repülőről géppuskázták őket dicső angol és amerikai barátaink.Később, mikor már idegen vezetőként vittem ki egy csoportot, az ottani vezetőnk egy idősebb hölgy volt, aki átélte ott azt az éjszakát. Soha nem fogom elfelejteni, amit mesélt.

Térjünk vissza a mába. Fal bontáskor tehát volt a Zwinger és az opera. Először azt a templomot akarták vissza építeni, aminek néhány kövét ott hagyták mementónak a helyén. Óriási gyűjtés kezdődött és tényleg a templom aránylag gyorsan felépült. Ez a Frauenkirche. Közben jöttek a befektetők és egyre másra készültek el a régi paloták. Erős Ágost igen gazdag volt és rengeteg szeretője volt. Többnek ajándékozott palotákat. Ezek most mind szállodák lettek. Az ő saját palotáját vissza építették eredeti formájában. Ott most múzeum van, egyébként a kedvenc múzeumom. Erős Ágost kincsei vannak kiállítva igen érdekes darabok, már amit nem vittek el az oroszok.
Párhuzamosan épült a város is. Szigorúan a régi alaprajzok mentén, korabeli kinézetül házakkal. Aki nem volt ott 50 évvel ezelőtt el se tudja képzelni, hogy a kis szűk utcácskák helyén grund volt gazzal. Persze a házak belül hiper modernek, nyilván nagyon drága lakásokkal. Az elmúlt 20 évben többször is voltam Drezdában és csak ámulni tudok a fejlődésen. 

Utazás folytatás

Másnap szép napsütésre ébredtünk. Össze is kaptuk magunkat és elindultunk megint egy kis városi sétára. A listám már le volt tudva, így tényleg csak nézelődtünk. Berlint még mindig építik, soha nem lesz egy egységes homogén város. A fal nyomai lassan eltűnnek, de azért sokszor érezhető, hogy ez most nyugat vagy kelet.
Kora délután jött a barátnőm és a lánya a szállodába, a "kislány" most volt 50 éves.  Barátom igen rossz állapotban van. Aggódtam, hogy félre sikerül a születésnapi ajándéka, miszerint jönnek velünk az operába.
Ezután kezdődött a hivatalos program. Pohár pezsgő, általános bemutatkozás, kiderült, hogy van egy bécsi pár és egy svájci nő, no meg mi. A többi mind bennszülött. Utána közös séta egy étterembe. Bementünk leültem egy asztal végére B. persze mellém, mert ő csak angolul beszél. Szembe velünk is leült egy házaspár és mellém egy nő. Perceken belül kiderült, hogy az utóbbi a svájci, a házaspár meg a bécsi. Aztán folyt a vacsora, lassan persze. Jött a szokásos kérdés a kormányunkról és annak fejéről. Hogy viselem? Sehogy, nem foglalkozom vele. Majd lassanként kisült, hogy a pasi nyugalmazott szemész professzor, aki palesztin és anno Jordánián át menekült Bécsbe. Felesége pedig líbiai. Ez volt az igazi külföldi egymásra találás. Szerencsémre angolul is tudott mindenki a közelben.
Ezekbe a több fogásos vacsorákba mindig bele zsibbadok. Ott ülni 3,5 órát egy vacsoráért, nekem kín szenvedés, még ha ez esetben igen jókat beszélgettünk is közben.Nagy nehezen csak túléltük.

Másnap mentünk Potsdamba. Ugyanaz a program mint tavaly, de az annyira jó volt, hogy elmentem még egyszer. Ott egy jó olasz vendéglőben ettünk, akik gyorsan és pontosan le is bonyolították az ebédet. Este aztán a berlini filharmonikusokat hallgattuk. Egy Schubert oratórium volt a műsoron, amit még senki soha nem hallott, pedig ez egy igen csak zenére kihegyezett közönség. Hatalmas zenekar és még hatalmasabb kórus, plusz 6 szólista adta elő. Két énekes nőnek diszkréten oda volt készítve a szék lábához egy nagy pohárban víz. Nem ám pille palack. Érdekes kellemes zene volt, észre se vettem, hogy másfél órát tartott. Erősen figyeltem a közönséget is. Senki nem huzigált elő a táskából pille palackot, legalább is az a rész amit beláttam biztos nem.
Másnap egy újság redakcióba mentünk, ahol lehetett beszélgetni a főszerkesztővel és egy munkatárssal. Érdekes volt. Este aztán jött az opera, kedvenc Verdi operám, Don Carlos. Előtte az operaház igazgatója fogadott minket. Elmondta a ház történetét, amit 1960-ban építettek fel modern operaháznak, miután porig volt rombolva. Utána bemehettünk a színfalak mögé, megmutatta a színpadot, találkoztunk röviden két szereplővel, majd megmutatta a híres kapcsoló táblát. Miről híres?  Tavaly december 24.-én, mikor természetesen egy lélek se tartózkodott a házban, jött a török takarító csoport. Aztán rém ügyesen, mert ehhez a művelethez 3 gombot kell jó sorrendben megnyomni, egy pillanat alatt elárasztották az egész színpadot több ezer liter vízzel. A kár 5 millió Euro, biztosító fizet, de! Hetekig nem tudtak normálisan játszani, mer a lámpák, a vezetékek, díszletek, minden elúszott. Még most is valami külön engedéllyel működhetnek, amíg a teljes technika újra elkészül. Ettől függetlenül az előadás nagyszerű volt. Híres szoprán nem mondta le az előadást, szokta sajnos. A kezdetre a barátaim is megérkeztek. Férfiú aznap egész nap a kórházban volt chemoterápia okán. Őszintén örültem, hogy mégis eljött. Utazás előtt voltak már olyan drámai helyzetek nála, hogy azt hittem soha nem látom már. 55 éves a barátságunk nem csak vele, hanem a későbbi feleségével és a gyerekeivel is. Családtag vagyok náluk. Könnybe lábadt szemekkel ölelgettük egymást. Ők azok, akik ismerték jól a szüleimet, a férjemet, több már eltávozott barátomat az életem nagy részét. Sajnos nincs már több ilyen barát a raktáron nálam.
Ezzel vége is volt Berlinnek, következik Drezda.