Újság

Azt hiszem elég kora gyerekkorom óta, lelkes újságolvasó voltam/vagyok. Akár hova költöztem, rögvest előfizettem a helyi újságra. Nekem ez a reggelihez tartozik és most jobban hiányzik mintha nem reggeliznék.
Tudom a neten is lehet újságot olvasni, de nem csészével a kézben elheveredve a szófán. Elvonási tüneteim vannak, mióta nincs Népszabadság. Reggelente tétován ténfergek a lakásban, nem tudok mihez kezdeni. Igaz most mint új adónem belépett a heti többszöri német újság vásárlás. Nem olcsó szórakozás és nem is az igazi élvezet. Mert most holnap reggel fogom a ma vett újság második részét elolvasni. Szerencsére rengeteg az olvasni való bennük, de én a gyors apró híreket kedvelem, nem a lepedőnyi cikkeket, kora reggel. Egyszóval nyűgösebb lettem mióta nincs Népszabadság, ami nem volt egy kiváló megbízható hírforrás, de kézbe lehetett venni. Még nem találtam alternatívát. Vettem ezt, vettem azt, több már nincs is, mint kettő, de egyik se tetszett. Mit tegyek? Disszidálni már nincs kedvem.

Kabát történet

Valamikor nagyon régen, több mint 20 éve az biztos, vettem egy u.n. átmeneti kabátot. Szép teveszőr darab volt, elég drága, ha jól emlékszem. Még dolgozni jártam benne anno és nagyon szerettem. Aztán vagy 15 éve, észre vettem, hogy az ujja vége bizony kicsit megkopott. Felajánlottam a kabátot az akkor "még csak" nyolcvan valahány éves barátnőmnek. Örömmel elfogadta. Mesélte később, hogy 1 centivel lerövidítette az ujját és élvezettel hordta. Később egyszer azt is mesélte, hogy mint hosszú kabát kezd nehéz lenni, ezért lerövídítette háromnegyedesre és nadrághoz hordja.
Ma ott voltam az immáron 102 évesnél és előveszi a kabátot a szekrényből. "Vedd vissza!, még mindig nagyon jó, vigyáztam rá mindig, mint mindenre amim volt." Hiába szabadkoztam, felpróbáltatta velem a kabátot. Remekül állt, az ujja egy hajszálnyit rövid, de abszolúte hordható.
Elhoztam és hordani is fogom. Szerintem jobb, mint amit tavaly vettem itthon. Most gondolkozom, kinek lenne jó a tavalyi, majdnem új, kabátom.

Bécs

Megint eljött az idő, amikor pecsétes papírral kell igazoltatnom, hogy még élek. Ronda az idő, de jobb egyhamar nem lesz. Felvetettem, hogy talán aludjunk kint egy éjszakát, de B. lebeszélt róla. Na szóval kelés reggel 6-kor. Ez már eleve rossz, rosszul vagyok, megy a hasam, a szokásos műsor. Ezen változtatni nem tudok, ki kell bírni. Mire jön a taxi, már kicsit jobb.
Kilépek a kapun és kiderül, hogy két darab balkezes fekete kesztyűt vittem magammal. Na ez is jól kezdődik. Persze korán kint vagyunk, lemegyünk a metroba, mert ott melegebb van, mit fent. Vonat jön pontosan és 2óra negyven perc alatt ki is érünk. Kicsit eltévelygünk az új csoda pályaudvaron, de végül is megtaláljuk azt a kijáratot, ahonnan csak rövid séta a kívánt villamos megálló. Közbe bementem egy trafikba, így hívják még mindig, és vettem egész napos villamos, metro stb. jegyeket.
Villamosról sikerült egy megállóval hamarabb leszállni, esett az eső, fújt a szél, nagyon utáltam az egészet. Az ügyet 3 perc alatt elintézték, mehettünk tovább. Ha egyedül vagyok, akkor fordultam volna vissza és fel a legközelebbi vonatra. Nem voltam egyedül, tehát be a városba, nézni ezt meg azt. Szokásos műsor, Kärtnerstr., Graben. Sok új üzlet van, ha nem lett volna rusnya idő még nézelődtem is volna, így viszont alig volt ember ami szokatlan. Jó időben nem látszik az embertől az üzlet. Megállapítottuk, hogy a régi koldusaink helyükön voltak, viszont óriási konkurencia is van. Ennyi koldust én még nem láttam ott a belvárosban. Keresgéltünk, hol lehetne ebédelni, de egyszerűen nem találtunk semmilyen értelmes helyet. Ha egy étterem délben 1-kor teljesen üres, oda nem megyek be. Az ismert turista vendéglőkbe se megyek, irány a Mariahilferstr. persze metroval. Ott se láttunk semmi értelmeset. Végül az egyik üzletben, ahol vettem valamit, megkérdeztem az eladót, hogy mi ajánlana  itt a közelben. Kérdezte, hogy olaszt vagy osztrákot akarok. Az utóbbit persze. Elmentünk, egy igen ócska kávéház volt és ilyen ócska kaját én még sehol nem ettem. A méreg az volt, hogy semmivel se volt olcsóbb, mint a mi kis régi éttermünk, ami bezárt. Ezek után már csak élelmiszer üzletbe mentem, ahol beszereztem a csokoládéport, ami itthon valahogy kiment a divatból és irány a pályaudvar. Mire kiértünk pont elment a railjet, de sebaj pont egy óra múlva jön a Hortobágy express. Bevonultunk a váróterembe, ami fűtött és kulturált, igaz csak érvényes jeggyel lehet bemenni. Olyan jól elüldögéltünk, hogy a vonatot majdnem lekéstük. Igaz egy óra múlva jött a következő, de azért annyira mégse volt jó ott ülni. Az igazi kaland érkezéskor volt.
Ezen a Hortobágy expressen nem volt semmi kiírva és bemondva se. Néztük az órát, 2 perc múlva kell Kelenföldre megérkezni. Kivonultunk az ajtóhoz, a vonat szépen megállt. Peron volt, de különben tök sötét. Megnyomom a gombot az ajtó kinyílik. Nézegetek kifelé csak a sötétség, sehol semmi. Leszálljunk, ne szálljunk? Jön az étkező kocsiból egy erősen beborozott osztrák és elmagyarázza, hogy még 10-15 perc Budapestig. Igen, a Keletiig, gondolom én. A vonat csak áll, ajtó nyitva és nem történik semmi. Közben hallunk távolról valami hangos bemondót, hogy áthalad valami vonat, de a mi vonatunk csak áll a sötétségben. Kalauz persze sehol. Nagy sokára bezáródik az ajtó és elindul a vonat. Belenyugszunk, hogy akkor bemegyünk a Keletibe, leültünk az első adandó helyre. Közben jött egy külföldi, aki nem tudta hol van. Budapest central a következő megálló, igen. Erre megindult egy csomó nép, valami csoport lehetett, hatalmas kofferekkel és teleállták az egész folyosót. Nemsokára a vonat lassít, kinézünk, Kelenföld. Gyorsan összekaptuk magunkat, áttörtünk a koffereken, magyaráztuk, hogy tévedés,elnézést, a következő lesz a "central" és nagy üggyel bajjal leszálltunk.
Ebből az igazi magyar vonatból csak egy van kifele és az jön vissza délután. Különben valódi osztrák railjet közlekedik, amin képernyők vannak és bemondanak minden megállót két nyelven. Ezentúl kerülni fogom a Hortobágy expresst.
Ebbe a semmi útba halálosan elfáradtunk, pedig igazán nem gyalogoltunk sokat. Mindkettőnknek minden tagja fájt, este 10-kor már beszédültem az ágyba. Ha megint menni kell kint alszunk. Nem nekünk valók már az ilyen utak sem.:-(

Gibraltár, meg más is.

Emlékezetes első marbellai tartózkodásunk alatt férjem minden áron el akart menni Gibraltárba. Nekem semmi kedvem nem volt, mert csodás volt az idő, jó meleg és nem volt kedvem a bogárhátu autóban utazgatni ilyen időben. Ráadásul tudtam, hogy a határ le van zárva, azt ugyan nem, hogy milyen mértékben. Szóval vasárnap délután elmentünk. A határ hermetikusan le volt zárva. Mindkét oldalon állt egy csomó ember és a dróthálón át beszélgettek. Elég abszurd látvány volt számunkra, mi ugye a DDR határt is jól ismertük. Ez az állapot évekig tartott. Barátnőm mesélte, hogy nagy ritkán hajóval jöttek át, meglátogatni a lakásukat a Skolban. Ez mint mondta nem volt se olcsó se egyszerű. A hajót Esteponában hagyták, ahol akkor még megfizethető áron lehetett "parkolni". Onnan aztán busszal jöttek Marbellába. Külföldi hírekben mostanában, sokat emlegetik ezt az állapotot. Gibraltárt még majd csak  csak eltartják az angolok, de mi lesz la Lineával? Ez most ott a kérdés.

Vissza térve az Erkel szinházbeli "élményemre" el kell mondanom állandó felháborodásomat. A londoni királyi filharnonikus zenekar játszott frakkban természetesen. A karmester valami orosz valamilyen ruhában, ami azért rendesen nézett ki ha nem is tetszett. Ezek után kijön Baráti Kristof Kossuth és egyéb díjas, Paganini versenyt nyert hegedűs. Van rajta egy ócska gyűrött nadrág és egy sötét ing. Kicsit már pocakosodik a fiu, így a hasa alatt volt az öv. Sajnos a lábát nem láttam, de elképzelhető, hogy koszos volt a cipője.
Mindez onnan jutott ismét az eszembe, hogy tegnap mutatták röviden a jelenlegi abszolut sztár tenort Jonas Kaufmannt, aki a nápolyi operaházban adott olasz dalokból hangversenyt. Nagy esemény volt, mert még a miniszterlenök is ott volt. Zenekar, karmester, természetesen frakkban. Ő viszont egy ócska jeansben, felette ugyan mellény és zakó, aminek olyan volt a mintája, mintha tussal lespriccelték volna a szürke anyagot.
Amin háborgok, hogy nem tisztelik ezek az előadók sem a zenekart ami nélkül ugyan mi lenne velük, se a közönséget? Szemlátomást nem és ha egy Kaufmann megengedheti magának, akkor Baráti Kristofnak se kell felöltözni rendesen. A rossz példa hihetetlenül ragadós tud lenni.

Iszonyat

Míg nem voltam itthon, kiderült hogy meghalt egy barátnőm. Egyedül élt, sajnos össze veszett már mindenkivel. A lakók szóltak a rendőrségnek, hogy valami szag van. Feltörték a lakást. Kiderült, hogy már 1-2 hete halott volt, a gázkonvektorok fel voltak csavarva maximumra. :-(((
Egy szál papirt semmit nem találtak. Rokonságról nem tud senki, a lakását már eladta, de aki megvette az se jut be most, amig nincs hagyatéki eljárás. Keresik az esetleges örökösöket. 79 éves volt. Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire hanyag és nem törődöm.

Mikor én egyedül éltem, mindig volt valaki, akinél naponta jelentkeztem. Meg volt beszélve, ha nem jelentkezem jön és utánam néz. Volt kulcsa is a megbizottnak. Rettegtem a gondolattól is, hogy én leszek a büdös hulla.

Erkel szinház

Nehezen szántam rá magam, mert az Erkel mindig pocsék volt. Viszont a London Royal Philharmonic Orchestra nem jön gyakran ide, így belevágtam. A szünetig kibirtam. A küllemről nem is akarok beszélni. Baráságtalan mint mindig. Elször, mikor kezdtem oda járni, vörös bársony és plüss volt minden. Rossz volt az akusztika, de amugy normál szinház külleme volt. Aztán átalakították. Haza látogatós koromban voltunk ott. Minden barna volt és az előcsarnokban pocsék volt a világítás, barátságtalan volt az egész. Most zöld lett minden, ami akár reménységgel is tölthetné el az embert. Világítás is jó, klima gyenge. De nem ez a baj, hanem a székek. Én nem vagyok se nagyon nagy se nagyon széles, de az szék kb. a combom közepéig ért. Mintha egy lócán ültem volna. Hamarosan zsibbadtam deréktól lefele. Szünetben ott hagytuk az egészet.
Mig a taxira vártunk érdekes dolgot tapasztaltam. A bejárattal szemben Renault autokat hirdettek és talán ingyen pezsgőt osztottak. Minden esetre ki volt rakva egy csomó pezsgős pohár betöltve, asztalokra. A népek mentek és nyilván kaptak is, amig a készlet tartott. Az persze már örök rejtély marad számomra, hogy mi köze egy francia autógyárnak az angol királyi zenekarhoz. Egy biztos, az Erkel szinházba többé nem teszem be a lábam.

Marbella, ahogy kezdődött

Utána néztem ma a fényképalbumokban. 1975 szeptemberében voltunk először Marbellában, véletlenül. Későbbre tolódott a szabadságunk, Férjem valamilyen munkája miatt. Így mire leértünk Barcelonába, már őszies volt az idő. Tovább mentünk Barcelona alá, az előző évben megszeretett Sitgesbe és rájöttünk, hogy strandolásról már szó se lehet. Sitgest is nagyon szerettük előző évben. Egy igazi kis halász falu volt, ahol napközbeni az idősebb emberek foltozgatták a házak előtt a hálókat. Éjszaka meg tele volt a tenger a kis halászhajókkal.
Szóval idő nem elég meleg, menjünk tovább. Akkor végig nézelődtünk az egész tengerpartot. Sok helyen megálltunk se sehol nem tetszett a hely. Vagy mert már totál turista volt, vagy mert még egy normális szálloda se volt. Addig akartunk menni, amíg rátalálunk egy olyan Sitges szerű helyre, amit egyébként szintén véletlenül találtunk csak meg. Két napig autókáztunk, míg megérkeztünk Marbellába. Semmit nem tudtunk a helyről, de egyből megtetszett. Meleg volt és sütött a nap. A szállodában, ami nem a tengerparton volt, ki volt írva a portán, hogy ha esik az eső, aznapra nem kell fizetni. Rögtön lelkes lettem. Kiszámoltuk, hogy még 9 napunk van és lefoglaltuk a szobát. Este rögtön az óvárosba mentünk. Girbe gurba utcácskák, rengeteg virág mindenütt. A házak földszintjén este fele már a berácsozott erkélyeken kint üldögéltek idősebb hölgyek, az  arra járó helybéliek megálltak beszélgetni. Talán 2 étterem volt a városban, ki is választottuk az egyiket. Máig is működik, csak közben valami hálót szereltek az asztalok fölé. Akkor még csak a zöld lombok voltak felettünk és verebek. Gyorsan ettünk, hogy nehogy letiszteljék a kajánkat. Az óvárosban alig volt forgalom, embert alig láttunk a kint üldögélőkön kívül. Megvolt már a gyönyörű park. Mint most utána néztem az 1700-as évek végén kezdték telepíteni és 200 éves fák állnak máig benne. Rengeteg egyéb növény is van, az egész olyan mint egy mini őserdő. Az óváros és a modernebb tengerparti városrész közt vezetett az országút. Iszonyat forgalom ment rajta, mert még sehol nem létezett elvezető út. Minden falun és városon átvezetett az út, Malagán is.Az alsó modernebb városrészben is volt még egy utca öreg házakkak, de ezek inkább valami nyaraló félék lehettek. Mára már nincs meg. Ott évekig néztük, hogy este a verandán ült két idős hölgy és kártyáztak.
Máig nagyszerű emlék ez az első út. A szállodának persze se kertje se poolja nem volt. Reggeli után lementünk a homokra, béreltünk 2 nyugágyat és egy ernyőt, aztán ott élvezkedtünk estig. Délben a férjem magára kapott egy shortot és inget, felszaladt, az első kis utcában volt egy szatócs üzlet. Ott beszerzett némi sonkát és kenyeret na meg sört. Napközbeni azzal szórakoztunk, hogy számoltuk a mögöttünk folyó építkezésen hány sor téglát raktak a munkások. Nem sokat, de úgy gondoltuk, hogy olyan hőségben mi se szívesen dolgoznánk. Mikor letelt az időnk, szomorú szívvel indultunk vissza és gondoltuk, hogy majd jövünk még ide.
Otthon aztán a világ látott fodrásznőm felvilágosított, hogy Marbella milyen szuper felkapott hely. Igen, a városon kívül működő Marbella Club volt az akkori jet set találkozó helye. Ebből mi persze semmit nem érzékeltünk, az ide vonatkozó újság irodalmat soha nem olvastam. Akkor mi még Banusról se tudtunk, ami a clubhoz tartozó yachtkikötő. Mi esténként a városban vagy a tengerparti sétányon sétáltunk, aminek az egyik vége egy kis rondellában végződött. Azon túl nem lehetett akkor menni, mert tök sötét és kihalt volt. A másik végén egy szálloda volt, az egyetlen akkor a tengerparton. A sétányon összesen két étterem működött.
Másfél év múlva egyik stockholmi barátnőm jött az ötlettel, hogy menjünk Marbellába. Ők már foglaltak szállást a SKOL nevű apartman hotelben. Foglaltam én is és mentünk. Kiderült, hogy a sétány végén a sötétben állt a SKOL, amit akkor még a part felől csak direkt a tengerpartról lehetett megközelíteni. Az idő akkor tavasszal nem volt valami jó, de tetszett nekünk a SKOL. Következő évben ősszel megint ott voltunk. Nagyon szép apartmant kaptunk, csodálatos kilátással. Éjjel kint lehetett ülni a balkonon és számolni a hajókat, meleg volt. Mindkettőnkön kitört a szerelem. Akkor már megtudtuk, hogy a ház egy része hotelként működik más része viszont privát lakás. Már szimatoltunk, hogy lehetne szerezni ott egy lakást és mennyiért. Közben a kertben lebuktam a magyar rejtvényeimmel. Egy hollandiai magyar házaspár, csak kicsit idősebbek nálunk rendelkeztek ott egy lakással. Mondtuk, hogy egyszer majd esetleg minket is érdekelne, de nem volt akkor eladó lakás, nekünk meg pénzünk se volt. Egy este mentünk át a mindig illatozó kerten és láttuk, hogy a tök sötétben úszkál valaki a fenti medencében. Férjem megjegyezte, hogy "bátor nyanyus", mire kiszólt a medencéből "magyarok vagytok?". Ő most 97 éves és 1936-ban hagyta el az országot. Így kezdett kialakulni a magyar különítmény a Skol kertjében. Attól kezdve rendszeres Marbella látogatók lettünk. A következő évben, hazatérésünk után kaptunk egy levelet a hollandiai ismerőstől, akik még ott maradtak utánunk is, hogy van egy eladó lakás. Megnézték, a tulajdonos ugyan angol, de eredetileg cseh és beszél németül. Kiöregedtek a lakásból szeretnék eladni. Alkudtunk elég rendesen,, de az volt a kikötése, hogy az év végéig bonyolítsuk le a dolgot. Ő szerzett német ügyvédet is. Én meg beindultam. Egy vasunk nem volt, de voltak jómódú barátaim és szabályosan összeadták a pénzt. Bankból talán csak egy negyedét szereztem, horror kamattal. Barátok nem kértek kamatot és mindent megadtunk 10 hónapon belül. Ezalatt nem sok húst ettünk.Talán ettől lett a szívünk csücske az a kis lakás. Tavasszal persze már nem bírtuk ki és lementünk autóval húsvétkor. Minden úgy volt, ahogy a fényképen és a leltárban szerepelt. Csak a jégszekrény nem óhajtott elindulni, miután fél éjszaka pucoltam. Másnap reggel rohantunk újat venni. A berendezés messze elmaradt attól, amit én szeretek, így az erőteljes spórolás még folytatódott egy ideig. Lassacskán cseréltünk le mindent. Abban az évben ősszel csak az ágyakat. Ágyat legközelebb Malagában lehetett rendelni. Megrendeltük tavasszal és megadtuk az pontos időpontot, hogy mikor szállítsák. Ősszel volt ki szívdobogás mire megérkezett a szállítmány.
Autóval 2,5 nap volt az út, viszont asztalt székeket két fotelt és az egész konyha felszerelést (IKEA) mind kocsival vittük le. Izgalmas volt, ahogy alakult és szépült a lakás az évek folyamán. Közben a város is szépült. Jött egy polgármester akinek rengeteget köszönhet a város. A mai márvány boritású sétányt, mindkét irányba meghosszabbítva ő építette. Az egész városban új utcaburkolatokat raktak le. A házunkkal átellenben lévő hatalmas parkot is az ő idejében alakították ki. Óriási fellendülés volt. Jöttek a befektetők nőtt a város, többnyire szép épületeket emeltek a tengerparton. Ezeknek az építkezéseknek ugyan néhány régi épület áldozatul esett, de ez a jövő. Sajnos a polgármester, akire nagyon haragudtak az ottaniak, mert erősen emelete az adókat, végül valami korrupciós ügybe keveredett és börtönbe került. Ettől még a városnak megmaradtak a szép és jó dolgok, amit megcsináltatott.
Ahogy elterjedt a hír a marbellai szép napjainkról, egyre több barát jelentkezett be, hogy jönnének ők is. Igy idővel kialakult egy állandó mag, egy zürichi pár, mikor mi már Pesten voltunk, egy londoni hölgy, időnként néhányan Stockholmból, egy ott élő norvég.magyar házaspár. Nagyon sok kellemes hetet töltöttünk ott együtt. Mikor úgy alakult az életem, akkor már egyedül mentem. Első évben eladtam a lakást. Akkor azt hittem soha többet nem fogok menni, de azóta is ott voltam minden évben. A mellém szegődött társak pont olyan szerelembe estek a hellyel mint én. Ott a házban béreltünk lakást, mindannyian. Az évek múltak és a barátok szépen kihaltak mellölem. Már csak az őslakos 97 éves Hajnalka él, immáron memória nélkül. Még szerencse, hogy tavaly elmeséltettem vele, több folytatásban az egész igazán kalandos életét. Le fogom írni.
A várossal és a SKOLal már tavaly se voltam egészen jóba. Most már szerintem hátrányára változik a város. Lassan eltünnek a kis üzletek és ma már pl. az óváros, egyetlen hatalmas vendéglátóipari egység. Estére kirakják az asztalokat és közlekedni se lehet az utcákon. Igaz, minek is menjen arra az ember, ha nem enni akar. Régen az egy szórakozás volt, elmentünk nézelődni. A városon átvezető valamikori országút, aminek olyan főutca szerepe lett, kihalt. Régi üzletek bezártak, nem nyilnak újak, kivéve a nagy nemzetközi rongyüzletleket, mint pl. a Zara és a Mango. A tengerparton szintén nincs már más csak vendéglő. A SKOL is hátrányára változik. Nyilván sok lakás, a szálloda már vagy 20 éve csődbe ment és eladták a lakásokat, tulajdonost váltott, akiket már csak a kiadás érdekel. Látásból ismerem az ügynököket. Neki az az érdekük, hogy a lakás ki legyen adva. Hogy kinek? Az mindegy. Miután az előcsarnokban van wifi, ott ültem sokat esténként. Olyan ifju hordák jöttek-mentek hatalmas hangerő közepette, hogy csak néztem. Ilyeneket régen be se engedtek volna a kapun. Ezek szerencsére napközben sehol se voltak, így legalább a kert ami a lelke az egésznek, csendes és nyugalmas volt. Voltak persze arab családok és néhány fekete fiu is, de ezek csendben voltak és napközben szintén nem láthatók.
Az egész mesének az a vége, hogy feltehetően most tényleg végleg elbucsuztam a SKOL-tól és Marbellától. Szép hosszú kellemes és néhol izgalmas kapcsolat volt. 41 év, még házasságban is szép idő.