Ma jókat nevettünk, ezt megírom. Miután szép az idő, sztrájkba léptem főzés terén és elmentünk régi kedvenc kiülős éttermembe. A bejáratnál hirtelen elénk került két elegáns öltönyös úr, ahogy elénk kerültek az nem volt túl elegáns. Sajnos az étterem, illetve a kert majdnem üres volt. Nem tudom mi történt, egy évvel ezelőtt majdnem tele volt hétköznap délben is. Válság???

Az urak és mi is találtunk kedvünkre való helyet. Szokásos műsor, étlap rendelés stb. Közben B. mondja, hogy az urak külföldiek, mondom lehet. 2 perc múlva megszólalt az idősebbiknek a mobilja felveszi, belehallgat és a következőket mondja: Na baszd meg, ugye megmondtam!! Közben jókorát csapott az asztalra. 3 asztallal odébb ültek, de a továbbiakban megtudtam, hogy egy déli szomszéd ország nagykövetével ebédel. Az tényleg nem tudott magyarul, angolul társalogtak, már amikor a másiknak nem szólt a telefonja. Csak mondom, hogy ha engem valaki meghív ebédelni, aztán folyton telefonálgat, én ráborítanám az asztalt. Ami viszont bökte a csőrömet, hogy nekik gyönyörű fehér anyag szalvétákat vittek és szépen kirakták az evőeszközöket eléjük, nekünk meg odaraktak egy tányéron két piros papirszalvétát és az evőeszközt, csináld magad jeligével. B. erre kijelentette, hogy legközelebb csakis angolul hajlandó beszélni, mert ez egy disznóság. Igaza van.

A másik storym: B. a közelmúltban kapott egy e-mailt, állítólag az FBI-tól. Valami igencsak vad történettel, ami nyilván arról szólt volna a jövőben, hogy ha fizet valamennyit akkor sok millió dollár üti a markát. Az ilyesmire ugye ki válaszol? Viszont némi fenyegetés is volt a levélben, hogy ha nem intézkedik, akkor akár le is csukhatják + vagyon elkobzás. Mondjuk az utóbbin csak röhögni lehet, mert hol van az a vagyon? Minden estre kikereste az FBI e-mail címét és egy levél kiséretében elküldte amit kapott. Válasz vagy reakció nem volt, el is felejtettük. Tegnap viszont ismét jött egy e-mail, most már komoly fenyegetésekkel. Mondtam erre én, hogy ennek fele se tréfa, így rávettem, hogy hívja fel a konzulátust. Ott aztán megnyugtatták, engem is, hogy tudnak ezekről a dolgokról, keresik is, hogy kik csinálják, de persze igen nehéz elkapni az ilyeneket. Minden esetre ne reagáljon semmire és ne aggódjon, mert a valódi FBI nem ilyen módon szokott levelezni. Azért elküldtük a konzulnak az e-mailokat. Nem igaz, hogy mik vannak. Ezek névvel, telefonszámmal írnak. Nem tudom, létezik-e olyan aki lépre megy és mennyibe kerülhet az illetőnek. B. valahogy vonzza ezeket. Úgy 2 éve volt egy esetünk, amivel 2-3 hétig remekül elszórakoztunk, de az nem fenyegetett. Angol volt és állítólag ügyvéd és valami mesés sokmilliós örökséggel bombázta B.-t. Ami tetszett, hogy irtó energiákat fektetett a pasi az ügybe és csak kb. 2 hét elteltével derült, ki, hogy akkor most a költségekere fizessen. A végén már elég lett volna a fele összeg is, csak küldje.

Gondolkozom, hogy kellene csinálnom egy új címet neki, csak rengeteg munkám lenne az összes jó kontaktra elküldeni a cimváltozást. Még gondolkozom rajta.

A hangyák támadnak. Elbíztam magam, azt találtam mondani a napokban, hogy az idén kimarad a hangya támadás. Erre tegnap megjelentek. Jönnek kifele hosszú sorban a padló szegélyléc alól, megállithatatlanúl. Szerencsére volt itthon néhány hangya csapdám, amit igyekeztem kihelyezni a főbb útvonalakra. Ezután már csak várni kellene, de nem, Lenyűgözve bámulom és várom, hogy mikor kegyeskednek belemenni. Miközben egyik szemem figyel, a másik olvas, egy osztrák újságot. Kicsit bulváros, de hétvégére ez van és kész. Woody Allan Párizsban forgat és nyilatkozik. Szereti Párizst, persze, bár forgatna ő bárhol, ahol adnak neki erre elég pénzt. De azért már nagyon vágyik vissza, mert Európában nincs egy tisztességes zuhany. Gondolom W.A. nem valami kis szerény 3 csillagos akármiben lakik, így számomra nehezen elképzelhető, hogy az ötcsillagosban ne lenne tisztességes fürdőszoba zuhannyal is felszerelve, még akkor se, ha jómagam azért már elmerengtem néhány ottani igen furcsa fürdőszobán. Persze a bibi nem ott van, hanem az alapon. Amerikában olyan a zuhany, hogy odaáll az ember és a fejére zúdul a víz. Természetesen nincs keverőcsap, hanem maga próbálgatja az ember milliméterenként csavargatva beállítani a megfelelő hőmérsékletet. A magam részéről, szívből utálom ha a fejem tetejére zúdul a víz. Először is a továbbiakban csak tapogatok, mert a víz istentelenül csipi a szememet. Ergo, én tengerentúlon mindig nagyon vágytam, egy tisztességes európai, kézben is tartható és kívánt magasságra beállítható, lehetőleg keverőcsapos zuhanyra. De én nem vagyok egy világhírű filmsztár az biztos.

PS. Nálam már a tengerentúlon is megoldottunk a "normál" zuhanyt. A keverőcsap sajnos csak vágy maradt, illetve olyan csak a konyhában és a bidénél van. Mindkettőt innen vittük.

Azért a csúcs Anglia volt, ahol kettő csap volt a mosdón is, a lehető legtávolabbra egymástól. Az egyikből jött a jéghideg, a másikból a tűzforró viz. El lehet képzelni, hogy lehet ily módon folyóvízben mosdani vagy fogat mosni. Hála az égnek már jó régen voltam ott és holtbiztos, hogy soha többet nem megyek, de kíváncsi lennék mára hova fejlődtek.

Közben tettem egy fordulót a kellemes zuhanyos fűrdőszobámban és láss csodát, mire visszamentem eltüntek a hangyák. Majd felfedeztem a faltól jó két méterre egy csomó hullát. Felporszivóztam őket és most várom a fejleményeket.

Ma megint egy jó nap volt. Tegnap kinéztem B.-nek egy cipőt a MOM-ban, de nem mertem nélküle megvenni. Ma aztán betettem a csirkecombokat sülni, ami másfél óra, és elindultunk a MOM-ba. Ennyi idő alatt lazán megtesszük ezt a sétát. A helyszínen kiderült, hogy apró piskótáira (40-es) csak feketében van a cipő, amire nincs szükség. Éljen a technika, ma már a hazai cipő boltban is megnézik, ha szólsz, hogy a többi üzleteik valamelyikében ugyan kapható e a kívánt darab. Több helyen is volt, de persze a Mammutba mentünk. Útközben már kicsit izgultam a hús miatt, de talán sikerül időben haza érni. Mammutban aztán kiderült, hogy a hosszra jó de szélességre nagy a cipő, így elindultunk haza. A Moszkva téren beszállt egy csomó nép, köztük vagy 4-5 idősebb úr, mint kiderült ketten 80+ korúak voltak. Kicsit távolabb ültek, nem ismerték egymást, de szóba elegyedtek. Az egyik üvöltve beszélt és mindent elismételt amit a másik mondott. Így a Délinél már tudtam kinek mi fáj, majd rátértek a tárgyra, hogy ugye itt mindenki hazudik. Ilyenkor elgondolkozom, hogy vajon magukból indulnak ki? Nekem soha nem jut elsőre az eszembe, hogy bárki is hazudna. Igaz én lusta vagyok, ha hazudnék meg kellene jegyeznem, hogy ne bukjak le, így egyszerűbb nem is hazudni. Ezzel a hazudással a napi politikát már le is tudtuk nagyjából, vagy a villamos zörgése és a többi nem üvöltöző hozzászólása nem ért el hozzám. A turul után, amit szó nélkül elhagytunk már Horthynál tartottunk. Mondtam B.-nek, figyel csak mindjárt jön Trianon. De előtte azért még megvolt, hogy Horthy egy gazember volt, direkt behívta a németeket és ha szobrot emelnek neki, ő lesz az első aki leköpi. Mindehhez a többiek szorgosan bólogattak. Közben ritkult a nép, így a hanghoz már látvány is volt. Természetesen elérkeztünk Trianon hoz is. Az önkormányzatnál már újat is tanultam, miszerint "az a tripperes Ferenc Jóska vitt be minket a világháboruba" A jelző feltehetően egy halk visszakérdezést eredményezett, mert felcsattant a pasi:"Persze, hogy tripperes volt, azért hagyta ott a Sziszi" Ezután szám szerinti felsorolás kezdődött, hogy hol mikor hány magyar ember halt meg ezért azért, de közben haza értünk. B. ugyan felajánlotta, hogy menjünk egy kört, ha érdekelne a magyar történelem további részletezése, de féltettem a húsomat, így otthagytam a társaságot. Elképzeltem, hogy mire felértek a temetőhöz, már Nagy Lajosnál tartottak, aki ugyan állítólag leprás volt, viszont a monda szerint akkoriban 3 tenger nyaldosta hazánk partjait.

Tegnap megúsztam a fogorvost, amitől még ma is meglehetősen emelkedett hangulatban voltam. Mostam is reggel egy gép ruhát, majd bevonultam a 97 éves barátnőmhöz, aki egy nadrágot szűkített le nekem. Irtó komplikált munka volt. Sok kicsi kínai nagyon fortélyosan varrta meg. A nadrágot Amerikában vettem, mélyen leszállított áron. Ott ugye minden made in Kina. Közben csodálkoznak, hogy Kínának mennyivel nagyobb az exportja mint az övék. Na de legyen ez az ő gondjuk, én már biztos nem érem meg mikor a kínaiak elfoglalják Amerikát.

Itthon aztán lelkesen kezdtem az ebéd készítéséhez. Jó nagy uborkát vettem tegnap és görög uborka salátát képzeltem belőle. B. még nem volt itt, így fájós kezemmel magam reszeltem az uborkát, nem kicsi kínok közepette. A kezemnek semmi vaja, amúgy, csak rendesen és hosszasan fogni nem tudok vele. Mire B. megérkezett már készen volt a finom saláta, főtt a krumpli és sült a hús. Mondom neki, rakd be a salátát a jégre, mert csak úgy lesz jó. Megfogja, kinyitja a hűtő ajtaját, jó magasra felemeli a salátás tálat, majd pufff elejti. Ezt megúszta, már nem fogom agyonütni. De az edény, amiben a saláta volt, a hétköznapi szervizem része és már nem pótolható. A tejfölös akármi jól szétloccsant a konyha kövön. Kétoldali takarítás következett. Én az előszoba felől ő meg a konyha felől nyalta felfelé a trutyit.

Maga se érti, hogy hogy történhetett. Én sem értem és remélem, hogy csak ügyetlen volt és nem valami más miatt esett ki a kezéből a tál.

Újabban élelmiszer vásárlási kicsapongásaim vannak. Persze mindig ártatlanul kerülök bele a dologba.

Szombaton elemeket kellett vennünk. Morgok is egy sort mindjárt, hogy hozzám legközelebb a Mammutban van olyan üzlet, ahol ilyesmit árulnak. Megvettük amit akartunk de eszembe jutott, hogy olvastam valami reklámban a Mammut 1-ben lévő olasz delikatesz üzletről. Kicsit keresgéltünk de végül is rátaláltunk. Semmi nem volt ami engem érdekelt volna. Amint hátat fordítottam az olasz üzletnek, megláttam egy kicsike húsüzletet. B. mindig a jó házikolbászokat keresi, csekély eredménnyel. Itt viszont nagyon ígéretes példányok lógtak. Az eladó és egyben tulajdonos egy kedves 50-es úr igen készségesen foglalkozott velünk. Kiderült, hogy csak disznóságokat árulnak kizárólag saját vágású disznókból. Csaádi vállalkozás. A sonkát, ami jelenleg ki volt fogyva, 6 hétig pácolják és aztán füstölik. No ez az én helyem! Vettünk kolbászt, irtó finom, vettünk disznósajtot szintén nagyon jó. Végül megpillantottam valamit ami töltött szűzpecsenye néven szerepelt. Ma megsütöttem, mint az álom. Kolbászhússal van töltve, semmit nem kell csinálni vele csak berakni a sütőbe. Visszatérő látogatói leszünk a boltnak az biztos.

Ma viszont eredetileg a matrac üzletbe mentünk, mert B. még mindig keménynek tartja a tavaly kapott matracát. Szólhatott volna előbb is, de most már mit tegyek. Gondoltam, hogy miután a matracot méretre csinálták tavaly, talán lehet csináltatni rá egy olyan steppelt valamit, amitől puhább lesz. Sajnos az eladó hölgy rendkivűl elutasító volt, még gondolkozom, hogy felhívjam-e a gyárat, hátha ők vevő barátabbak. Nem ingyen akarom persze.

Miután már nem messze voltunk az Arany János utcától, gondoltam megnézem mit tud az az olasz üzlet, amiről olvastam valahol valamit. Mentünk mendegéltünk, mígnem a rengeteg rendőrre lettünk figyelmesek. Azt hittem már megint tüntetnek, de nem. A rendőrök igen titokzatosak voltak, semmi felvilágosítást nem adtak, csak átküldtek a tuloldara. Autó forgalom persze totál lezárva. Az olasz üzlet az ott székelő olasz étterem mellék üzeme. Oda azért beengedtek, de figyeltek erősen, nehogy a szomszéd étterembe akarjak bemenni. Az eredmény: csodálatos főtt sonka és nagyon finom milanoi szalámi. Sajtoknak ellenálltam. Csak két kis kenyérkét vettem, amit már el is tüntettünk. Napok óta nem vacsorázom, fogyási szándékkal. Holnap nem állok a mérlegre az biztos. Végül nem derült ki, hogy kik voltak a magasrangú vendégek. A kiszolgáló fiuk és mély hallgatásba burkolóztak. Azóta is azon gondolkozom, hogy vajon ilyenkor egy egész éttermet kibérelnek??? Én már keveredtem be véletlenül Berlinben egy étterembe délben, ahol ott ült Angela Merkel és nem volt semmi fölhajtás, pedig akkor már rég ő volt a kancellár. Ő feltehetően nem annyira nagy ember mint a mieink.

Talán egy éve is van már, hogy nem voltam a belvárosban csak úgy, cél nélkül mászkálni. Régebben ezt gyakran műveltem, de mostanában valahogy elmaradt. No de ma volt a napja ismét. A József Nádor téren kezdtem, ahol feltűnően sok volt a rendőr és alig volt parkoló autó. A rendőrök meg egyre érkeztek. Meg is kérdeztem egy szép szál embert, hogy ugyan mi készül itt? Tüntetés, volt a válasz. Aztán kik tüntetnek? Hát a rendőrök és a tüzöltók. Na jó, mondtam, akkor Ön már helyben van. Én dolgozom mondta, és ezzel elvonult. Mentem én is tovább a Vörösmarty térre, ahol semmi újat nem láttam, csak a sok üres iroda hirdetést a házakon. Aránylag kevés nép, szinte semmi turista. Váci utca, Szervita tér következett. Hoppá itt a Rossman, megveszem a haj kapszuláimat. Be is mentem, megtaláltam. Kézbe veszem a dobozt, üres. Veszek egy másikat az is üres. Biztonsági őr álldogált ott méla lesben. Ezek a dobozok mind üresek? Bólogat, hogy igen. És akkor hogy vegyem meg? Tessék vinni az üres dobozt és a kasszánál majd feltöltik. Így történt. Ebből arra következtetek, hogy a belvárosban többet lopnak mint felém. Ilyen üres doboz megoldással felém még nem találkoztam.

Ha már itt vagyok, gondoltam, bemegyek a Régiposta utcában az öreg kesztyüshöz. Már vagy egy éve keresem az elvesztett sötétkék kesztyűm utódját. Sajnos a régi üzletekből már alig van egy pár, de az öreg kesztyüs néni még létezik. Sötétkék kesztyű persze nincs. Megbeszéltük, hogy nem kapnak bőrt, külföldön se, mert a gyárak ilyen kis tételben amilyen nekik kell nem szállítanak. Hazai bőrök ha vannak is nem alkalmasak az ilyen finom áru előállítására. Ők maguk szabják varrják a kesztyüket. Nem mertem megkérdezni, hogy még meddig. Hirtelen elhatározásból vettem egy piros kesztyűt. Ilyen még úgyse volt nekem soha és végül is a sötétkék szürke kombóhoz remekül passzol. Visszatérve a régi Váci utcára úgy éreztem magam mint falusi kislány Pesten. Csupa új üzlet, na meg üres is van sajnos elég. A Piaristáknál kikanyarodtam a Március 15 térre, amit felujítottak. Szépen intelligensen van megcsinálva, tetszett.

Ezután átkeltem az aluljárón és folytattam az utam az új Váci utcán. Ott aztán rapidul emelkedett a vérnyomásom. Isztambulban a bazárban éreztem magam, de talán még az is nívósabb. Az utcán végig az üzlet tulajdonosok kirakodó vásárt rendeznek az ócska vackaikból az utcán. Legszívesebben úgy tettem volna mint Jézus a templomban kikorbácsoltam volna őket az utcából. No persze azokat sem kímélném, akik erre engedélyt adnak. Jó 10 éve, azt hittem, hogy a Váci utca ezen része lesz majd az elegáns üzletek helye, hát jól mellé saccoltam.:-(((

A nemrég szintén felújjitott Fővám téren visszakanyarodtam a VeresPálné utcába, ami egy üdülés. Autók kitiltva, kisvárosi vasárnap délutánra emlékeztető hangulat volt. Rendes kis üzletek, pékség, csemege meg ilyesmik, de semmi nagy és látványos. Az ott lakók napi szükségleteire alapozva. Élhető utca lett belőle.

Ezután már csak vártam a buszra hazafelé. Felszállok, elég sokan vannak, de sebaj van még egy ülőhely leülök a kiadós séta után. Szembe velem egy 14 év forma kölyök, teljesen elnyúlva, hogy nem fér oda a lábam. Kicsit meglököm, kicsit behúzza, de csak alig. Következő megállóban felszáll egy anyuka egy karon ülő és egy kézen rángatható kisgyerekkel. Mellettem ülő nő fölpattan én beljebb húzódom, anyuka leül. Kölyök a lábát nem mozdítja, viszont óriási szemekkel bámul, hogy jéééé itt van aki átadja valakinek a helyet. Jól visszafogtam magam, hogy ne szóljak egy szót se. Mire haza értem, meggyőztem magam, hogy a szüleit kellene jól megrugdosni, hogy így nevelték a kölyköt. Nyilván még senki nem mondta neki mit illik csinálni. Gondolom kicsi korában ő ült a járművön anyuka meg állt a cuccokkal a kezében, mint azt látom sokszor. Grrrrrrrrrrr!!

Tudom egy blognak érdekesnek kellene lennie, de én magamnak írom. Magánügy, szomorú, lehet ugrani.

Megint meghalt egy barátom. A "fiu" velem egyidős és 16 éves korunkban ő nagyon szerelmes lett belém, csak úgy ránézésre. A közelünkben lakott. Az én akkori szerelmem nyári katonaságban volt, mint egyetemista, én meg otthon lézengtem. Arra lett figyelmes a mindent mindig figyelő anyám, hogy egy srác órákon keresztű biciklizik körbe a házunk előtt. Akkoriban még a Pasaréti út igen kihalt volt. 10 percenként elment az 5-ös busz, aztán semmi. A jeget, a szenet lovaskocsi hozta és talán még a szemetet is lovaskocsival vitték el.

Nos a srác biciklizett én meg vittem sétálni a kutyákat. Meg is szólitott, mire én közöltem vele, hogy utcán nem ismerkedem. Ezt nagyon megjegyezte, mert még utolsó skypees beszélgetésünkkor is emlegette. Később egy iskolai ünnepségen hivatalosan is bemutatták. Igen, ez akkoriban igy volt szokás. Mondtam neki, hogy teljesen foglalt vagyok és ebben maradtunk.

Sok év telt el és én már el is felejtettem az egészet, mig hazaköltözésem után néhány hónappal meg nem szólalt a telefon. Bemutatkozott, de nem jutott eszembe a névről semmi. A biciklis fiu vagyok, mondta. Nem emlékszel? Nos erre leesett a tantusz. El is jött, elmeséltük egymásnak az életünket nagy vonalakban 17 éves korunktól a jelenig. Azóta laza kapcsolatban voltunk, főleg e-mailben és skypeen, pedig itt lakott a szomszéd kerületben. Számára én, saját bevallása szerint, mindig megmaradtam a szőke tündérnek. Szegény, látszik, hogy nem igazán ismert.:-)

Sajnos a csinos jóképű fiúból egy eléggé elhízott rettenetesen bagós öregúr lett. Egyszer elhozta a fiát is, aki pont ugy nézett ki, mint az apja fiatalon. Mikor komplikált ügyes-bajos dolgaim voltak sokat segített, söt összehozott egy barátjával, aki tovább segitett megoldani a problémámat. Hálás vagyok neki és nagyon sajnálom.

A rövid e-mail szerint feltehetően tüdőemboliát kapott és nagypénteken meghalt.

Most befejezem az írást, mert 80+ barátaimmal szintén komoly bajok vannak, sőt a nálam fiatalabb szomszédasszonyommal is. Ők azért még élnek, de ki tudja meddig?