Helyzetjelentés

Az idei év első nagy izgalmán részben túl vagyok. B.-t hetedikén megműtötték. Ez nem igazi műtét, hanem valami "minimalinvarsiv" beavatkozás, amit bóditásban végeznek és 3 óra hosszat tartott.  

Miután nem lehettem ott, természetesen rémképek üldöztek, illetve előző éjszaka rémálmok. Jobban szeretem ha én vagyok beteg, mintha csak nézőközönség vagyok. A rettenetes félős, aggódós , kétségbeesett természetemnek nem való ez a szerep. Most ez már a harmadik ilyen esetem, jobb lett volna már régen özveggyé tennem valakit. 

B. aztán este már igen vidám volt telefonon és az ápolónő közölte, hogy reggel 8-ra lehet érte menni, mert tovább nem is maradhat bent. Végül abban maradtunk, hogy hívnak neki egy taxit és haza jön. A kórház 15 perc tőlem gyalog. Aztán reggel 9 tájban kiderült, hogy nem tud lábra állni, várjak. Végül egykor mentem érte, kicsit bizonytalanul jár, aztán beraktam a taxiba és haza. A lényeg fájdalma nincs, de elég bizonytalanul jár. Tegnap szó nélkül bele egyezett, hogy haza kísérjem, mert mindenáron haza akart menni. Segédeszközről, bot, vagy rollátor hallani se akar, állítólag néhány nap múlva jobb lesz, mondták az orvosok. 

Állandósult pech szériám azért nem hagyta még abba magát. A konyhai mosogató alatt van egy szerény. Az egyetlen polc és az alja tele van minden féle tisztító szerrel, rovarirtóval meg ilyesmikkel. Szombat este valamiért kinyitottam és a szekrény egész tartalma, mint egy lavina, kiömlött a konyha közepére. Csak néztem döbbenten. Leszakadt a polc. Nem volt mit tenni, fogtam 3 nagy zacskót és bele lapátoltam mindent. Öröm a bajban, hogy drága Elenám telefonált, hogy haza jött és jönne kedden. Ki tudja mitől, de 2 napja nagyon fáj a derekam. Térdelni nem tudok, most már hajolni se nagyon, de majd Elena bepakol a szekrénybe. B. tegnap megcsinálta a polcot, állítólag tartani fog. 

Az, hogy a mikro is elromlóban van, már említésre se érdemes. Úgy tűnik, hogy egy vacak év után egy borzalmas kövezkezik. Nem vagyok lelkes.

2021

Mindenkinek kívánok boldog újesztendőt de leginkább szabadságot, mert a szabadság a boldogság alapköve, legalább is nálam

 Azt hiszem utoljára 1957 január elsején láttam ilyen sötétnek a jövőt. Úgy általában és a sajátomat is. Akkor is a kis remény után megint jött a bezártság és kilátástalanság.

Most is mi van? Először is beláthatatlan a gazdasági csőd következménye. Nem csak nálunk, haenm Európában is. Nekem elég átmenni a szomszédos kis bevásárló központba, ahol ugyan soha nem volt nagy forgalom, de most január elsejére a földszinten már 3 üzlet bezárt, a már eddig is zárva tartott másik 3 mellé. Majd körül nézek más központokban is, de nem hinném, hogy sokkal jobb a helyzet. 

Kultura tekintetében még rosszabb a helyzet, mert azt egyszerüen betiltották. Sírni való, a szerencsétlen, egyébként világhírű zenekarok erőlködése az üres termekben tartott koncertek és előadások. Bele gondolni is rossz, hogy mennyi ember marad így kenyér nélkül, mert a karmestertől a ruhatárosokig mindenkit egyaránt súlyt a dolog. 

Nem tudom van-e az életnek olyan oldala, ahova nem mért halálos csapást a rengeteg lock down. És még nincs vége. A nagy reménnyel várt oltások igencsak döcögve indulnak, a nálunk sokkal fejlettebb és korrupció mentesebb országokban is. A remény, hogy itthon belátható időn belül oltanak, igencsak kevés.

Nem emeli a hangulatomat B. betegsége se. Csütörtökön lesz az első beavatkozás, ki tudja milyen eredménnyel. Persze nem mehetek vele, nem nézhetem meg utána, mert vírus van. Szeretnék kimenekülni a világból, de minél előbb!

Környezetvédelm

 Nem vagyok környezetvédő. Utálom a szerintem  esztelen rendelkezéseket megvonásokat. Pokolra kivánom azokat akik kitalálták az újfajta égőket és betiltották a műanyag zacskókat. Különösen, hogy bizonyított tény, hogy a papírzacskó előállítása sokkal környezetkárosítóbb mint a műanyag zacskóé. 

Ettől függetlenül, mikor ma véletlenül ránéztem az aszaltszilva zacskóra és megláttam, hogy származási hely: AMERIKA! Megbolondultunk? Az igaz ugyan, hogy amint én észlelem Magyarországon kiirtották a régi gyümölcsösöket. Pedig csak a szilvánál maradva, híres volt a szatmári szilva. Ha van még, abból nyilván pálinkát készítenek. No de a szilva. Gondoljunk csak bele. Nnyilván valahol Kaliforniában termett. Szerencsétlen illegális mexikói melósok éhbérér leszedték. Aztán valahol nagyüzemileg aszalták és csomagolták. Majd containerekben hajóval szállították át Európába. Nos ezek a hajók nehéz olajjal működnek, nem éppen környezetbarátok. Itt aztán valahol átrakták teherautókra és keresztül utaztatták Europán, mire megérkezett hozzánk. Ez nem zavarja a magas hatóságokat, no meg Gretát? Csak a műanyag zacskó és a villanykörte?

Már néhány éve is téptem a hajam, amikor még lehetett kapni a Corában, ami azóta megszünt, csinos kis dobozokban mélyhűtve fűszereket. Kapor, petrezselyem, snidling volt a kedvenc nálam. Természetesen mindez itthon is megteremne, ha lenne aki elültesse, leszedje, és eladható állapotba hozza vagy mélyhűtse. Ezek a mélyhűtött fűszernövények ugyanis Svédországból érkeztek. Nos Svédország nem éppen a mezőgazdaságáról híres, de ott feltehetően még élnek olyan parasztok, akik hajlandók dolgozni és nem csak azt nézik, hogy mire ad az EU legnagyobb támogatást. Most megnéztem még a tegnap vett lencse zacskóját is. Na hol termett? Canadában! Normális ez??

Tudom, hogy egy gazdasági analfabéta vagyok de mikor ilyen dolgokra bukkanok, nagyon tud dühíteni. Természetesen csak azért, mert a más környezetvédő hülyeségükkel a tyúkszememen táncolnak.

Egyre szegényebbek leszünk

 élményekben leginkább. Ha vissza gondolok az elmúlt hónapokra, csak arra tudok gondolni, hogy minden fény és érdekesség eltűnt az életünkből. Valószínű nem csak az enyémből. A napokban a német tv egyik moderátora feltette a kérdést a jelen levő beszélgetőcsoport vendégeinek, hogy van-e valakinek valami pozitív emléke ami a vírus okozta helyzetből fakadt. Nemigen volt. De ugye a tv nyilvánossága azért hozott némi nyim-nyám eredményt. Pl. kivonult az erdei házikójába, ott soha egy ember nem járt és milyen remek volt eggyé válni a természettel, a másiknak új unokája született, a harmadik végre megírta azt a könyvet, amire régóta készült és így tovább. Ezek közül egy se volt, ami a vírus okozta korlátozásoknak lett volna köszönhető. 

Az igazság az, hogy ellehetetlenítette ez a helyzet a normális életmódot, mindenkit magányra késztetett. Talán a népesedés hasznosítja a dolgot, mert gondolom az összezárt fiatalság jobb híján sexelni fog és talán lesznek óvatlanok is köztük. Az egész ügy gazdasági kihatására már  gondolni se szeretek, még akkor se ha talán engem nem fog éríteni, talán!

Persze igyekezet van. Színházak, opera és hangversenyek nézők/hallgatók nélkül. A zürichi opera technikai csodája, 100 emberrel a nézőtéren, siralom. Beethowen év, amire az egész világ készült, többnyire elmaradt. Tegnapelőtt a bonni operaházból közvetítettek egy nagyszerű hangversenyt. Csak néha tévedt a kamera, a tejesen üres nézőtérre, de mikor vége volt és egy pisszenés se hangzott , mert nem volt közönség aki lelkesen tapsoljon, az szörnyű volt. Ha én ott ültem volna a zenekarban, azt hiszem sírni kezdtem volna. Vagy tegnap, kedvenc komikusom év összefoglalója, ami nekem mindig egy fénypont a tv műsorban. Szegény ember ott állt egy üres színházban és elmondta másfél órán keresztül a tőle megszokott remek szövegét egy taps vagy nevetés nélkül. Ő, aki direkt kommunikál mindig a közönséggel, egy humorista nem is tehet másként. Az biztos nem hallotta, ahogy én és biztos sokan mások is kacarásztam magamban a szófán. Szívből sajnáltam őt. Elképzelni Hofit, hogy csak mondja és semmi reakció? 

Mindezek tetejébe a személyes rossz hírek. A tornászlányom elmegy máshova dolgozni, szokhatok meg valaki újat. Megszűnik kedvenc havilapom, a Budapest folyóirat. Nincs pénz, csoda, hogy 17 évíg húzták ingyen és lelkesedésből. Még nincs vége az évnek. Mi jön még?

Azért két vidám dolog csak volt az elmúlt hónapokban. Trump nem meg választása és az ezzel kapcsolatos ámokfutása, na és Szájer. Ez egy igazi cukorfalat volt, így az év végére. A tegnapi német kabaretista se tudta kihagyni. Ezek azért nem kárpótolnak az elmaradt utakért, hangversenyekért és színdarabokért. Az évi bilanz erősen mínuszos.

Jobb lett volna fel se kelni

 Felettébb kedvetlen vagyok. Mert mitől legyen jó kedvem. Minden zárva, az idő tartósan szűrke a sőtét napok igen hosszúak. Ilyenkor aztán semmi se sikerül.

Ma a jövő hét elejére székelykáposztát akartam főzni. Már akkor rosszul indult a dolog, mikor mindent megvettem hozzá, csak a húst felejtettem el. No de tegnap megvettem a húst is. A mai ebéd hurka kolbász volt. Délben kimentem a konyhába, megpucoltam a krumplit, feltettem főni, majd beraktam a hurkát a sütőbe. Kolbász külön sült serpenyőben. Aztán, gondoltam, amíg ezek sülnek oda teszem a húst is a káposztához. Ez meg is történt szokásos gyorsasággal. Öntöttem rá vizet és ezután a konyhavekkerrel a kezemben bevonultam a szobába. Soha nem töltök egy perccel se több időt a konyhában, mint amennyit tényleg muszáj. Természetesen azt hittem, hogy minden lap egyesen van, tehát nem történhet semmi. 

Mikor szólt a vekker 20 perc múlva, kimentem és rögtön éreztem valami gyanúsat. Ránézek a tűzhelyre, a hús alatt a legerősebb fokozat volt. A teteje nyers, az alja feketére égett.:-(((

B. most mosogat, remélem az edény nem lesz kuka.

A hurka ugyan jobb ízű volt mint az előző próbálkozás, de én még ilyen száraz hurkákat nem ettem. Olyan volt, mintha vattát forgattam volna a számban. Még a kolbász is száraz volt, de azért azt megettem. Ennyi ételt máskor talán 3 év alatt se dobok ki mint ma. Nem az én napom, azt biztos a mai és még nincs este. B. ment az újságért és hozott új húst, a káposztát ma meg kell főzni, mert kis kockára vágott húst nem tárolok. A hétfő kedd szerda tönkre van téve jövő héten, valamit enni kell. Megyek is ki a gályapadra.

Operaközvetítés

 Ma megláttam, hogy délután közvetítik a Simone Bocanegra c. Verdi operát. Szégyen, de 78 év alatt egyszer se futottam össze ezzel a művel, pedig részleteket sokat hallottam és tetszettek is. Nos öt után pár perccel el is kezdtem nézni. Feliratos volt, próbáltam megérteni a történést. Elővettem az opera kalauzt is, de az csak még jobban össze zavart. Idővel kiderült, hogy az előjátékot néztem, maga az opera 25 év múlva folytatódott, ez volt az első felvonás.  Gyönyörű bariton hangok voltak, sajnos a szereplők annyira hasonlítottak küllemben egymásra, hogy elég nehéz volt megjegyezni, hogy ki kicsoda. Női szereplő csak egy van az operában és az egyetlen tenor se volt olyan igazi tenor hang.  Az egyetlen nőhöz van 6 férfi és a kórus természetesen. Kipuskáztam gyorsan az operakalauzból, hogy a darab a XIV században játszódik. Nos az urak itt most majdnem egyforma szürke öltönyben voltak mind. A szerencsétlen alakú, de igen szép hangú szopránra pedig ráadtak valami igen előnytelen ruhát. 

A rendezés elég zavaros volt, a színpad állandóan forgott, miközben ajtók nyiltak és záródtak, örök mozgásban volt a színpad, én meg olvastam a feliratokat, hogy kibogozódjon végre valamelyest a történet. Aztán feladtam. Úgyse tudok a tv előtt ülni 3 órát, plusz B. is készülődött haza, szóval még most se tudom, hogy végül is ki kinek az apja, lánya, testvére stb. A végén egy szereplőt lelőnek, a másik öngyilkos lesz, a nép diadalmaskodik a szerelmesek összeházasodnak és kész az opera.

Verdinek több ilyen nehezen érthető műve van. Amíg a Traviata, Aida, Álarcosbál vagy a Falstaff csodálatos művek, a Trubadúr szintén egy nagy katyvasz. De az nem annyira hosszú, mint ez a mai, remek slágerek vannak benne, többször láttam, így az rendben. A Don Carlos a nagy kedvencem, szintén csak akkor érthető igazán ha az eredeti öt felvonásos változatot játszák. Itthon régen csak az rövidített változat volt látható, kellett ahhoz is olvasni, hogy valamelyest érthető legyen. 

A szünetben aztán fény derült egyes rendezési anomáliákra. Ezt az operát corona vírus időkre rendezték és most valamikor mutatták be. A nézőtéren talán 100 ember ült, a taps igy elég gyér volt sajnos. Már érthető lett, hogy még a szerelmesek se omlottak egymás karjába és általában elég távolságtartóan viselkedtek az énekesek. No de a zenekar és a kórus. Ez volt az igazi lenyűgöző technikai bravur.  Ők ugyanis 1 kilométerrel odább ültek egy hatalmas teremben és ott játszottak. A zene aztán üvegszálon ment egyenesen be a zenekari árokba illetve a színfalak mögé, ahol a rendező jóvoltából a kórusnak kellett volna lennie. Mindezt be is mutatták egy próba alkalmából. Csodálatos volt a technika és a hangmérnökök munkája. A rendező Andreas Homoki, mint mondták magyar művészcsalád sarja, papíron német és 2013 óta a zürichi opera intendánsa. Mint kiderült ez már a második bemutató volt vírus óta. 

Feltettem a végén a kérdést magamnak, mások miért nem csinálják? Aztán rájöttem, hogy nem is szeretnék így operába járni. Sajnos sötéten látom a kultúra sorsát.

Advent

Az adventel, megkezdődtek a tv-ben a komolyzenei hangversenyek. Így vasárnap délután először Lipcsében voltam, ahol a Gewandhausban hallgattam Csajkovszkij 4. szinfoniáját. Sajnos, bár DDR időkben jártam Lipcsében a Gewandhaus környékén se voltam. Nem is lehettem, mint az imént utána néztem a régi, második, Gewandhaus 1943-44 alatt totálkáros lett. Az újat, 1981-ben építették, ahogy a képekről látom, kivűlről elég ronda lett szegény. Belül viszont nagyon jól néz ki. A Gewandhaus zenekara nagy műltra néz vissza, több mint kétszáz éves immár. Gyerekkoromból emlékszem, mikor a rádióban klasszikus zenét játszoottak, sokszor konferálták, hogy játszik a Gewandhaus zenekara. Persze elképzelni se tudtam, hogy mi az a Gewandhaus, csak később tudtam meg, hogy az eredeti Gewandhausban anyagokkal kereskedtek. A hangversenyterem a padlástérben volt. Miután befejeződött a lipcsei koncert, rögtön Drezdába röppentem, egyenesen a Frauenkirchebe. Ettől a templomtól mindig teljesen meghatódom. DDR időkben többször voltam Drezdában, eleinte mint idegenvezető is. Ott ismertem meg nemrég meghalt barátomat is közel 60 éve. Akkor még mindenütt romok voltak. A templom helyén is megmaradt kövek voltak, valamint egy emléktábla a drezdai borzalmak emlékére. Drezdát ugye nem csak bombázták 1945 tavaszán hanem fel is gyújtották. Miután elhagytam az országot, egy darabig nem voltam Drezdában. Aztán már Zürichben értesültem róla, hogy megnyitották a Semper operát, amit csak szintén füstös romként ismertem. Okvetlen meg akartam nézni. Barátok szereztek jegyet, repültem Berlinbe és együtt mentünk autóval Drezdába. Ezen az egy épületen kívűl akkor még csak a Zwinger állt, amit orosz segítséggel építettek újjá. Az opera egy nagy DDR teljesítmény volt.  

Az embereknek lakás kellett, így felépítettek egy új piacteret egész elfogadható nem panelnek kinéző házakkal és sok új lakótelepet kicsit kivűl a belváoson, de a füstös romokhoz nem nyúlt senki.Az egyesülés után szinte hetekkel elkezdtek gyűjteni a Frauenkirche felépítésére. Sok pénz és sok munka volt, de végül is valamikor ott pompázott a templom a régi szépségében. A kevés megmaradt követ beleillesztették az új épületbe, különben pedig az eredeti tervek és rajzok alapján építették újjá. Hab a tortán, hogy remek akusztikája lett. Manapság már csak majdnem hangverseny céljára használják. 16 éve voltam ott először hangversenyen, akkor is adventkor. 

Ez a vasárnapi hangverseny hihetetlen szomorú volt. Egy teljesen üres templom, ahol a szólistáknak a zenekar tapsol, a kórus 9 emberből áll, a távolságtartás jegyében. Mutatták a teret is, ahol a rézfúvősok játszottak, ott se volt rajtuk kivűl egy lélek se. Kicsit meg is sirattam Drezdát, a zenészeket, a kulturát, mindent ami az életünket jelentette és most vége.