Lakás

New Yorki utunk előtt néhány nappal, körülnéztem a környékünkön kapható lakások közt a neten. Nem akartam én venni vagy cserélni, dehogy. Egyszerű kíváncsiságból tettem. Viszont megláttam álmaim lakástipusát nevetségesen olcsó áron. Jobban megnézve, kiderült, hogy pont az átellenben lévő házban van. Miért akartam én mindig ezt a típust? Mert nagy ablakai vannak a nappalinak, a miénknek nincsenek, 2 fürdőszoba van. Ráadásként még lift is van és fedett autoparkoló. Nem hittem a szememnek és rögvest mutattam B.-nak, hogy mit találtam. Minden őrültségemben társam, másnap reggel felhívta az ingatlanost. Délután megnéztük és ott a helyszínen eldöntöttük, hogy megvesszük. Pénzem persze nincs, de már reggel felhívtam a barát nőmet, aki szívesen és kamat mentesen adott nekem kölcsön pénzt, amíg a jelenlegi lakást eladjuk. A pénznek persze ide is kellett érni és az itt kötelező papirháborukat meg kellett vívni, de tegnap megkaptuk a kulcsokat.
Most aztán mi, a két vén hülye, egész nap mérünk és rajzolunk. Mert a lakás olcsó volt ez tény, viszont van rajta egy-két dolog amit meg kell csinálni. Vannak dolgok amit át kell helyezni innen oda, van amit ujonan kell csinálni. Semmi esetre se szeretném ha B. halálra melózná magát. Már kergetem a tavalyi jó emberünket, aki ugyan illegálisan van itt 10 éve, de minden munka nélküliségi statisztika ellenére nyakig van munkával.
Ha majd eladjuk a jelenlegit, akkor remélem nullszaldósan keveredek ki a dologból. Az ingatlanos nő elájult a konyhámtól. Nem vette észre, hogy nincs benne igazi tűzhely, csak főző lap és egy forró levegős mikró. Szerencsére a másikban van tűzhely, tehát azt idehozzuk, a mi jelenleginket meg átvisszük. Ettől még mindig gyönyörű marad a konyha, bár sokat fog rondítani rajta az itt divatos elefánt méretű tűzhely. Most még azt se bánnám, ha nem mennénk haza, de megvan a jegy és minden dolgomat úgy irányítottam, hogy otthon leszünk decemberben és januárban. Szóval zajlik az élet és ez jóóóóóó!!!!!

Veterans Day

Ma van itt a veteránok napja. Rengeteg veterán van, mert minden leszerelt katona veterán,  el lehet képzelni, hogy amennyit itt ezek háborúztak, mennyien lehetnek. Nekünk itt a folyosónkon 2 veteránunk is van. Nekik extra autó rendszámtábla is jár és mindkettőnek az is rajta van a táblán, hogy harcban sérült veterán az illető. Ehhez képest köszönik nagyon jól vannak. Gondolom a vietnami háborúban lehettek, mindkettő 60+ korban van már. Az egyik, akit én a hangja alapján, egyből örmesternek neveztem el, az alig volt katona. Bevonult, megsérült 1 hónap múlva. Mint mondja hosszú ideig kórházban volt és utána leszerelték. Gondolom nagyon rendes nyugdíja lehet. Kutya baja nincs, futkos egész nap mint egy gyík a ház körül. Postás volt egész életében.
A másik már nem ennyire egészséges, bár az is lehet, hogy csak született lomha. Ő a rendszámtábla alapján rokkant is, bár ez nem látszik rajta. Eddig nem derült ki, hogy lenne valami foglalkozása is, így ő egész életében csak veterán volt. Na persze fest is, hobyból. Nekem nem tetszenek a képei, de én nem vagyok műértő.
Ma aztán élvezkedhettek. Több vendéglő hirdette, hogy ingyen reggelivel várja a veteránokat. Utána ünnepségek voltak a városban. Egyes iskolákban szünetelt a tanítás, na és persze a nap alkalmából minden fele extra ár leszállítások vannak. Ezek persze mindenkire érvényesek nem csak a veteránokra. Mert az üzlet az üzlet!

A csúcs számomra természetesen az volt, hogy az újságban a címoldalon hosszú cikk amiben egy 84 éves veterán számol be a háború borzalmairól, különösen arról, hogy 100 napig!!! német fogságban volt, ahol bizony hol enni hol inni nem adtak és rettenetes volt. Nem tudja, mert biztos nem is érdekli, milyen sokan lettek volna boldogok 100 nap hadifogsággal. Ráadásul a mieink ha előkerültek néhány év múlva az orosz fogságból, nem a nagy megbecsülés és jólét fogadta őket, hanem a nyomor. Kedvezmények? Jó nyugdíj? Ki hallott már ilyesmiről felénk. Aki megmenekült, az örült, hogy él és kész.

Estate sale

Múlt szombaton egy estate salen voltunk. Ez annyiban különbözik a garázs saletől, hogy ilyenkor egy teljes házat számolnak fel. Garázss sale rengeteg van, de azok totál érdektelenek. Egy ilyen teljes házfelszámolásnál már lehet néha értelmes dolgokat találni. Nekem is van ilyenből származó lámpám és tv asztalom, valamint valamennyi bögrém és egyéb háztartási dolgaim.
Ez a ház valami nagyon menő üzletemberé volt. Mi a második napon mentünk így nem tudom mi mindentől estem el. Viszont az emeleti gardrobban csodálatos férfi ruhatár lógott. Nézegettem a jobbnál jobb zakókat és végül rábírtam B.-t, hogy próbáljon már fel egyet. Mindig nehéz rá zakót találni, mert a magasságához képest elég duci. Mindig valami középszámozásu zakó kell, ami Pesten ritka mint a fehér holló. Nagy könyörgésre felvett egyet és olyan volt mint amit rászabtak. Hosszas válogatás után kettőt elhoztunk, darabja $ 20.-- Na de milyen zakók ezek! Minden darabba bele van hímezve belül, hogy csinálta x. szabó y. úrnak. Akárhogy is néztük a hordásnak még a nyomát se láttuk a zakókon és valami csodálatosan finom anyagból vannak. Mondanom se kell, hogy irtóra örültem ennek a vételnek. Sajnos szem látomást nő nem élt a házban, pedig néhány márkás ruhadarabot szívesen túrtam volna magamnak. A háztartásom gazdagodott megint 4 vizespohárral, 50 cent volt darabja.

Magyar ebéd

Ma volt a hónap első vasárnapja és elvonultunk a magyar mise utáni ebédre. Miután, tapasztalatunk szerint, itt illik rendesen felöltözni, mi is úgy néztünk ki mint "szaros Pista Jézus neve napján". B. még nyakkendőt is kötött!
Kis bolyongás után odataláltunk. B. mindenre azt hiszi, hogy tudja hol van, csak elfelejti, hogy mióta ott járt rengeteget változott minden.
Bementünk egy terembe, ahol hosszú asztalok meg voltak terítve és kb. 80 ember beszélt egyszerre, miközben a színpad szerűségen valaki valami ájtatos szöveget mondott mikrofonnal és kellő hangerővel. Akkor már legszívesebben vissza is fordultam volna, de megpillantottam a hűtő pultban a rendkivűl guszta krémeseket. Mint kiderült aznap sütött termék volt. Befizettük az ebéd árát és nyomultunk valami szabad hely felé. Közben B. felfedezte egy régi ismerőse özvegyét. Ott volt is hely, tehát letelepedtünk. Közben befejeződött az ájtatos valami és egy pasi egy szintetizátor kíséretével nótákat kezdett énekelni. Hamarosan fel akartam ajánlani, hogy fizetem az ebédjét csak hagyja abba. Iszonyatos hangos volt a zene és miután mindenki beszélgetni akart igyekeztek kiabálva megértetni magukat. Elég rémes volt az egész. B. kicsit berekedt én pedig gyorsan feladtam, hogy bármit is megértsek, igy csendben vártam az ebédet és tanulmányoztam a népet. Szemben velünk egy amerikai férj ült a nagyon amerikaivá vált feleségével. A nő, olyan 70+ korú, iszonyatosan kifestve, megállás nélkül bazsajgott. A többi nép inkább a hátam mögött volt, de korukra nézve inkább az 50+ korosztály volt képviselve. Az igazán fiatalok nem voltak sehol. Mikor elhallgatott a zenebona mondták álljunk fel és rázendítettek az amerikai himnuszra. Sok vén hülye, a keze a szívén, mert ő aztán igazi amerikai, bömbölte a szöveget. Ezután jött a magyar himnusz, amit a danászó pasi iszonyatos hamisan előénekelt a mikrofonba de a szenvedésnek még nem volt vége, mert elénekelték a Csaba királyfit is több strófában, persze azt is hamisan. Megszenvedtem ezért az ebédért.
De rövid asztali áldás után hozták az ebédet. Ezek maguktól ilyen ájtatosak, mert a papot nem láttam, bár a misén biztos volt.
Nagyon finom becsinált levest kaptunk ezek után és marha pörköltet tarhonyával és uborkával. Az utóbbi is egész tűrhető volt. Végül egy szelet diós és egy szelet mákos beigli volt mélyhűtőből. Viszont a megvett és hazahozott illetve vendégségbe vitt krémesek fantasztikusak voltak. Friss ropogós volt a tészta és finom a töltelék. Manapság otthon már cukrászdában se nagyon talál az ember ilyen friss jó krémest. Bár a vendégségbe csak délután 5-re mentünk, erre való hivatkozással azonnal leléptünk mikor lenyeltük az utolsó falatot. A zenész a szintetizátorral ugyanis egy perc szünetet nem tartott. Végig danászta és zenélte az egész ebédet, diszkó hangerővel. Feltehetően már mindenki süketebb mint én, mert senki nem szólt neki, hogy halkabban. Azért nem lehetetlen, hogy a süteményért elmegyünk legközelebb is.
Az ismerős özvegye kellemes meglepetéssel szolgált. Nagy duma közben, amit persze nem hallottam a zajtól egyszer csak előkapott egy boritékot fényképekkel. Na gondoltam itt jönnek az unokás és a dédunokák. A hölgy 80 éves. De nem. A kertjéről mutogatott fényképet és végűl a háza előtt a város által felállított táblát, amin tiszteletüket fejezik ki, mert az övé mindig a legszebb kert a városban. Éveken keresztűl kapta az okleveleket és végűl a táblát. Mint mondta ez a szenvedélye. Egész nap kint van, mert bent a házban megrohanják az emlékek és csak sirni tud. 5 éve halt meg a férje. 2 fia van, azok családostól New Yorkban laknak. Ő nem szeret oda menni, azok meg nem érnek rá őt látogatni. A hangerő miatt semmi okosat nem tudtam mondani neki, mert a beszélgetést is csak utólag hallottam B.tól. B. megigérte, hogy majd meglátogatjuk, de szerintem soha nem fog odatalálni.:-(

Jutnak még eszembe dolgok New Yorkkal kapcsolatban. Az egyik muris dolog volt, mikor egy magasépítésű taxiba kellett beszállnom. B. először is nem tudja kinyitni az ajtót, taxis csak makog de nem mozdul. Végül rájövünk, hogy nem nyitni hanem tolni kell a taxi ajtaját. Rendben. Rajtam kis estére való szűk fekete szoknya, alatta persze a térdig érő jägeralsó. A szoknya szűk, hogy az ördögbe szálljak be a magas taxiba? Szereztem némi gyakorlatot ugyan a szintén esztelenül magas ágyon, de ott nincs rajtam szűk szoknya. Végül is odaálltam elrugaszkodtam és fenékkel behátráltam a taxiba. Nem hinném, hogy túl elegáns mutatvány volt. Szerencsére nem ismer engem ott senki.
Másik kellemetlen élmény a hajókázás volt. A zuhogó esős városnézés napján, ebéd után kellett hajókázni. Mondogattam, hogy fogunk egy taxit és menjünk haza, de B.-t érdekelte a valamikori kikötő stb. Beszállunk a hajóba, ahol végre jó meleg volt. Az étteremben természetesen nem volt meleg. Elindulunk és a hajó éktelenül elkezd hullámzani. Tudott dolog, hogy a hajó az egyetlen eszköz amit nem bírok és rosszul leszek, ezért nem is vágytam soha tengerre hajókázni. Így csak üldögéltem és számoltam a perceket, hogy mikor lesz vége az útnak. Közben a fűtést kikapcsolták és az ablakok rögvest bepárásodtak. Kint ömlött az eső, bent pára. Hihetetlen pipa voltam. Látni persze nem lehetett semmit, de túléltem, nem lettem rosszul, mert idővel kisimult a tenger.

Végül egy kellemes élmény is, ami kimaradt a múltkor. Városnézés közben megnéztük a Frick múzeumot. Frick persze egy nagyon gazdag iparmágnás volt a múlt század elején és szenvedélyes gyűjtő. Nem neveket gyűjtött, hanem képeket, amik tetszettek neki. Jó ízlése volt. Épitetett egy házat is a Central park mentén, amiben a felesége benne élt haláláig. Utána a városra hagyományozta a házat az egész gyűjteménnyel együtt. Kicsit átalakították, de nem nagyon és megnyílt ott a Frick múzeum. Van minden. Régi nagy mesterek, Goya, El Greco, Tiepolo, Turner és még sokan mások. Olyan jó kis megemészthető múzeum. Az alagsorban volt most még egy Picasso rajz kiállítás is, de azt nem szeretem.
Szeretem az ilyen helyeket. Ha bemegy az ember a Metropolitan múzeumba, azt se tudja merre kezdje. Nem is mentünk most oda. A Modern múzeum volt a programba, de nem mentünk oda se.

Más, csak nőknek!

Elmenetem tegnap itt a fodrászhoz. Tavaly is voltam. Rögvest elő is keresték a kartonomat, így tudták, hogy tavaly milyen dauert csináltak, milyen csavaróra tekerték és mennyi idő alatt lett jó. Ezt én egyszer megérném egy magyar fodrászatban!
Ezután kezdődött a hadművelet. Fejmosás. Tavaly óta lecserélték a már akkor is igen kényelmes felmosókat, minek következtében most majdnem fekvő helyzetben mossák a hajat. Számomra nagy bánat, mert ha fel kell állni szédülök nem is kicsit. Mondtam is a nőnek, így hagyott mosás után kicsit üldögélni, miközben aggódva nézett rám. Mikor már át tudtam ülni a helyére, elkezdődött a rendkivűl precciz hajcsavarás. Szépen felnyomta a széket, kellően kényelmes magasságban. Mikor  oldalra ért fordított rajta egyet. Gyakorlatilag egy helyben állva csinálta végig az egész műveletet. Soha nem tudom, a magyar fodrászatokban miért nem flexibilisebbek a székek. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet. Azután jött a fej körbetekerése a vatta hurkával. Nem ám a kedves vendég arcába nyakába csorgatjuk a dauer vizet. A biztonság okáért még egy törölközőt is a kezembe nyomott de nem volt rá szükség. A kellő idő lejárta után, aminek ellenőrzésére felhúzott a nő egy konyha órát, jött az alapos öblítés, majd a felesleges víz eltávolítása. Ehhez több törülközöt is elhasznált, mert csak itatgatta fel a lehető legtöbb vizet a csavarókról. Ezután következett az újabb vatta hurka körbe a fejre, mert a fixálót sem kell a fejet a tálba lógatva nyakat törve kibírni. Ez a fixálás az amin otthon rendszeresen kiborulok. 10 perc az otthoni rendkivűl kényelmetlen hajmosótálba lógva, számomra maga a borzalom. Ezek után vágás, berakás száritás és kész. Gyönyörű voltam. Sajnos délután elmentünk a tengerpartra sétálni és a párás tengeri levegő adott a daueromnak. Úgy nézek ki mint a falusi néne, mikor jól megdajerozzák a haját.

Nem igaz! Irtam egy hosszút és a végén kidobott, az egész szöveg eltünt. No majd meglátom, előbb utóbb elmondom majd mégis. Per pillanat nem.

New York

Csoportot megtaláltuk. Megadták az idegenvezetőnő telefonját, így amikor leszálltunk, a repülőtérről felhívtam és megbeszéltük, hogy vacsora előtt értünk jön a hotelba. Szerencsére a vacsora a hotellel szemben lévő olasz étteremben volt, így nem okoztunk különösebb galibát. Finom vacsorát kaptunk. A vezetőnőnk egy Genfben született francia nő volt. Nagyon értelmes, magasan képzett, 10 éves rutinnal rendelkező. Másnap reggel már 7-kor kelés 9-kor indulás busszal várost nézni. Nem szeretnék New Yorkban vezetni. Iszonyat a forgalom, bár az ott lakók, mármint Manhattanben nem is igen szoktak autózni. Üzletek vannak minden sarkon, van metro, "HÉV" és buszok. Ezzel szemben parkolási lehetőség alig. Itt-ott mélygarázsok, borsos árakkal, de rengeteg taxi. Mikor nincs rájuk szükség csak úgy nyüzsögnek, esőben és előadások után, már vadászni kell rájuk. Ha nagyon kilátástalan a helyzet előkerülnek maszek taxisok, akik horror áron szállitmányoznak. Taxit rendelni nem lehet, ezt a fogalmat nem is ismerik. Így ha valahova időre kell menni, a szerencse dolga, hogy lesz-e taxi vagy sem. Volt szerencsénk egy egyébként éjfekete taxishoz, aki effektív egy szót sem értett amit mondtunk, nem tudta hol a szállodánk,  ki is szálltunk gyorsan. Az óra 4.10 $ volt,, B. adott 5$ erre elkezdett a pasi követelőzni. Miután addig nem lehet kiszállni, míg nem lett kifizetve, inkább adtunk még 1 $ ráadást.
Első este lett volna a Nebretko koncert. Miután lemondta, vettünk jegyet a Mamma Mia musicalra. Azt a Winter Garden nevű színházban játsszák a Broadwayen. A színház 1500 személyes. Ott voltunk egy órával az előadás kezdete előtt, mert át kellett venni a jegyeket. Az emberek akkor kezdtek sorba állni a bejáratnál. Megkérdeztük, hogy miért állnak sorban, hisz az ajtót csak félnyolckor nyitják ki. Ez a szokás, mondta a portás. Aztán megértettük, mikor visszamentünk félnyolc tájban. A színházba, jóformán az utcáról kell bemenni. Előcsarnok, ruhatár, meg ilyesmi nem létezik. Mi az emeleten ültünk. Egy ronda rosszul világított lépcsőn kellett felmennünk. A frász jött rám, hogy itt majd le is kell mennem. Amerikai egyetemeken nem tanitanak lépcsőt tervezni, mostanában azt hiszem a magyaron sem. Szóval keskeny magas lépcsőfokok. Kabát persze jön velünk, jól is jött mert bent jéghideg levegőt fújtak megállás nélkül. Volt ilyen emlékem a MET-ről is. Az előadás egész jó volt, a film persze sokkal jobb, de ez van.
Második nap zuhogó esőre ébredtünk és ez az idő szorgosan kitartott mellettünk egész nap. Megint várost néztünk és ebédeltünk, majd folytattuk a nézést. Este az Averny Fisher Hallban volt koncert. Ez egy hatalmas koncert terem a Lincoln Centerben van, akár csak a MET. Modern épület, talán a hatvanas években építették. Kívülről semmi különös egy hatalmas, sok emeletes épület. Szerintem irodák is vannak benne, majd egyszer utána nézek. Idegenvezető többször hangsúlyozza, hogy öltözzünk melegen. Nos igen, hogy is jár az ember lánya ilyen helyekre Amerikában. Legalul van a normál fehérnemű, majd vastag fekete harisnya nadrág következik. Erre jön a legvégén a jäger alsó és felső. Előbbi térdig ér, az utóbbi hosszú ujjú. Ezek után jön valamilyen normál öltözet. Jó vinni egy lehetőleg széles és hosszú sálat, amivel a lábunkat betakarjuk, miközben a levetett de vállunkon tartott kabátunkban ülünk. B. szó nélkül húzta magára az egyébként nemszerett de jó meleg kasmir pulloverét a zakó alá. Szóval kész cirkusz. Ruhatár nincs, mert minek.
A hangversenyt Kurt Masur vezényelte, aki igencsak megöregedett és kicsit rozzant lett mióta nem láttam. Nagy név, de szerintem nélküle is ment volna a dolog. Nem sokat strapálta magát. Schumann befejezetlen szimfóniája után szünet volt, majd Sosztakovics valamilyen szimfóniája következett, amit Jevtucsenko versére irt. Hát elég jajjjjj... volt az ügy. Tartozott hozzá egy baritonista és egy hatalmas kórus is. A műsor füzetben benne volt a teljes szöveg, angolul és oroszul. Az utóbbi fonetikusan normál betűkkel. Murisan nézett ki. Persze oroszul énekelték, teljes elismerésem a kórusnak. A baritonista orosz volt. Túléltük a dolgot. Mire vége lett a hangversenynek elállt az eső is, miután kirohantam mint Zrinyi a teremből rögvest megállítottunk egy taxit. Aztán kiderült, hogy a pasi nem tud angolul, de ezt már leírtam.
Harmadik nap megint várost néztünk, nagy a város és minden város rész maga is egy nagy város. De
más más karakterű. Ezen a napon láttam a legérdekesebb dolgot, egy valamikori ipari vágánynak épített vasúti hidat, miután már nem használják parkosítottak. Csodás ötletnek tartom. Egy holland kertépítő mérnök csinálta. Úgy elképzeltem, hogy majd egykoron pl. a józsefvárosi pályaudvar területén park lenne, milyen remekül nézne ki. De el tudnám képzelni a nyugatit a Rákosrendezőn és az odavezető sínek helyén parkot, quasi a városliget behömpölyögne a városba. Miközben a szép régi épületből pl. múzeumot csinálnának. Ébresztő!!!
Aznap este a MET-be mentünk. Donizetti, Anna Bolena c. művét játszották. Nem találkoztam eddig a művel, de nem vesztettem semmit. Vannak igen kellemes részei, akár csak a Lammermori Luciának, de az egész egyben kicsit unalmas. Az énekesek remek hanggal rendelkeztek, a rendezés se volt túl modern. Összességében nem rossz, de tudtam volna valami jobb operát is elképzelni. Aki előző nap még hitetlen volt, az rájött, hogy nem érdemes hősködni és jó melegen felöltözött.
Végül, szombaton kirándulás volt betervezve a Hudson völgyébe Rockefellerék birtokaira. Előző nap sütött a nap és elképzeltem, milyen szép lesz a rendezett parkban sétálni, őszi szinek stb. Nos már reggel szállingózott a hó, ami hamarosan sűrű nagy pelyhes hóeséssé változott. Mi az hogy őszi színek? Karácsonyi táj lett mire oda értünk. A park bejáratánál át kellett szállnunk kisebb buszba, mert csak azok hajthatnak be. Megnéztük a házat. Nem éltek rosszul a múlt század elején közepén a gazdag emberek. Rengeteg szoba, személyzeti traktus, komoly képek és csodálatos kilátás. Ebbe a hó eléggé belerondított, de el tudtam képzelni. Ezután a parkban kellett volna sétálni a szobrokat megtekinteni de erre én már nem voltam hajlandó. Néhányan tettek egy kisebb kört és mikor tovább akart minket a helyi idegenvezető vezényelni, megtagadtuk az engedelmességet. Igen ám, de az ottani személyzet óramű szerűen dolgozik. Ez a csoport most sétál és kész. De mi nem. A végén heves szóváltás következett a mi vezetőnk és egy ottani nőszemély között, aki amazonként védte a  bejáratot, míg az ottani vezető megorganizálta, hogy bemehettünk a személyzeti ebédlőbe. Jó meleg volt, boldogan leültünk és vártunk. Még valami kis Chagal ablakos templomot is meg kellett volna nézni, de mi nem akartunk már semmit csak meleget és fedelet a fejünk fölé. Végül elmehettünk ebédelni és mire vége lett az ebédnek, annyi hó esett, hogy lezárták az egész micsodát és elindulhattunk vissza a városba. Elég nyűgös út volt. A hó mindenkit meglepett, mint beteg hernyók úgy másztak az autók. A hotel felé közeledve a Central park mellett vitt el az utunk. A járda tele volt kidőlt fákkal letört ágakkal. Ma olvastam az újságban, hogy 1000 fa dőlt ki. Az ottani fák 200 évesek és nem tudom szokták-e vizsgálni az állapotukat és fiatalítani az állományt.
Este magán szervezésben a Carnegie Hallba mentünk. Nagyon akartam menni, a Nebretko is ott lett volna. Nos mint kiderült a Fesztiválzenekar adott hangversenyt és Schiffer András zongorázott. Óriási siker volt. A mai New York Times hosszú, igen pozitív kritikát irt róluk. Schiffert jól megfiatalították, szerintük 1953-ban született!!!! Szerintem meg inkább 35 -ben, mert kb. egyidősek vagyunk.
A Carnegie Hall volt a legkellemesebb terem amiben voltunk. Régi klasszikus el- és berendezés. Véletlenül páholyban ültünk és a páholynak volt egy előtere, ahol fogasok voltak. B. egyből fel is akasztotta a kabátját én meg ültem rajta, miután az enyém valódi amerikai, ahol nem csinálnak akasztót a kabátokra. Nem volt hideg se, a szünetben volt hol mászkálni még inni is lehetett minden emeleten. A lépcső elég horror ott is és lefele nem működött a lift, de amúgy kellemes volt a hely. Haza felé, oda fele is persze, bokáig hó kásában mentünk, sehol semmit nem takarítottak el, a sarkokon nagy kerülőket tettünk, mert kisebb tavak képződtek az úttestről lefolyó hóból, ami még késő este is csak esett, esett.
Vasárnap napsütésre ébredtünk, a hó nem olvadt el, tehát jó hideg is volt. Eltaxiztunk a Bloomingdale áruházba, ahol semmi igazán érdekes nem volt, d.u. 3-kor boldogan ültünk fel a buszra ami kivitt minket a repülőtérre.