Story

Nagyon útálok fordítani, de ezt a cikket azért ideírom k. olvasóknak.

99 éves Németország legidősebb netezője.

99 éves és 9 éve online: Irmgard Paulinski. Hamburgban született, ahol ma ismét lakik. Az élete olyan mint egy kalandregény. Az apja Szt.Pétervárból származik és kevéssel az a századforduló után jött Hamburgba, tanulni. Ott találkozott egy fiatal német lánnyal, Braziliából, aki az europai kultura megismerése végett volt Hamburgban. Megkezdődött egy nemzetközi szerelmi történet, ami hamarosan házaságba torkollott. Hamburgban telepedtek le, ott született Irmgard 1911 április 23.-án.Két fiu és egy lánytesvére volt még. Az iskola után titkárnőként dolgozott, de 18 évesen eljegyezte magát és férjhez ment. A háború alatt előbb titkárnő volt egy kiadóvállalatnál, majd ápolónő. Férje 1947-ben meghalt.
A háború után, megint titkárnőként dolgozott az angol megszállóknál. Ott találkozott egy lengyel katonatiszttel, aki mint nemkivánatos elem Németországban kötött ki. Ez a férfi, Jozef Paulinski 1951-ben kivándorolt Amerikába. Két évvel később Irmgard utána ment és összeházasodtak. Ezután Chicagoban éltek. A férje által nagyjából lengyelek közt éltek, igy megtanult lengyelül is. Eleinte ismét mint titkárnő dolgozott, majd egy orvosi könyvkiadónál fordító lett. Miután a második férje is meghalt és egyre több barátja a napsütötte délre költözött, 1986-ban visszajött Németországba. Ott éltek még testvérei és egy ötyeklub, akiket 1917-től első elemista korából ismert.
A computerel és az internettel 90 éves korában ismerkedett meg, kíváncsiságból. Egyszerűen tudni akarta, hogy mi ujság a nagyvilágban. Manapság igy tarja a kapcsolatot az amerikai ismerőseivel. A technikától teljesen el van ragadtatva. Somolyogva meséli, hogy járt, amikor egy ingyenes e-mail címet akart szerezni magának. Akár hányszor beírta a születési évét, hibejelentés jött, hogy korrigálja az évszámot.:-)
Ettől függetlenűl nem szeretne ezután már internet nélkül élni és mindenkit aki még kicsit tétovázó, arra buzdít, hogy használja ki a lehetőséget.
Irmgard egy kis apartmenben lakik egy öregotthonban Hamburg egyik elővárosában. Nagy zenerajongó és sokat olvas. Az otthon könyvtárában van a computer, amit használ. Saját gépet nem szeretne, mert nem akar mindig a gép előtt ülni. Zenehallgatásra és olvasásra is kell az idő.
Egy pár évvel ezelőtt még segített az otthont látogató papnak és a rászorultak látogatását is vállalta, de manapság ez már túl sok lenne neki, mondja.
Az unokaöccse szerint viszont, ha felhívja akkor vagy foglalt a vonala vagy nincs is otthon.

Nos eddig van a történet. Már drukkolok, hogy megélje a 100. születésnapját is.

Kirándulás

B. régi ismerőseinek a lánya, vagy 15 éve férjhez ment egy burgenlandi parasztfiuhoz. B egyedűl régebben már többször volt ott és már évek óta szó volt egy látogatásról, amire tegnap került sor.
Persze azért az ilyesmi nem ennyire egyszerű, mert ha már megyünk, akkor menjünk be Bruck am Leithaba és vegyük meg a mit a múltkor elfelejtettünk. Jó. Kedden aztán éjfél tájt eszembe jutott, hogy hoppá, nincs is itthon Euróm. Mindegy, hol is van az ottani bankkártyám, majd veszek fel pénzt. Rákukkantok a kártyára, tavaly lejárt. Sebaj, akkor kell egy bank filiálét keresni, ahol egyrészt megtudhatom, hogy miért nem küldtek kártyát, másrészt vehetek fel pénzt. Nézem a neten a fiókokat. A legtöbb burgenlandi csak hétfőn és pénteken van nyitva délután is. Kerülő ugyan Eisenstadt, de akkor majd oda megyünk, ott háromig nyitva vannak. Cím kinyomtatva, gép kikapcsolva én be az ágyba. Persze eszem azért még járt, Bruck az már nem is Burgenland, hanem Niederösterreich. Ki az ágyból, gép bekapcsol, megnéz, igen. Ott sincsenek nyitva délután.
Reggel telefon, mondom B.-nek mi a bajom, jó. Akkor megyünk Eisenstadtba is. El is indultunk, terv szerint fél tizenegykor. Ez pont jó, ebédidőre a határon leszünk, ahol már többször ettünk olcsón jót. Odaértünk, ettünk, akkor menjünk Eisenstadtba. Persze GPS itthon térkép szintén, de azért oda találtunk egy kis kunkorral. Beérünk a városba, láttunk már 3 különböző bankot, csak az enyémet nem. Sebaj a cím kinyomtatva nálam van. Ez persze tiszta véletlen volt. Idő persze múlik rendesen én ki be ugrálok a kocsiból és érdeklődöm. Végre egy benzinkútnál megmondják értelmesen, hogy forduljunk vissza, menjünk erre meg arra és megtaláljuk. Így lett. 3 előtt 2 perccel beestem a bankba. Első kérdés, hol a kártya? Bécsben a bank fiókomban. Na de az már rég nincs is meg. Áthelyezték egy másikba a számlámat.
Miért nem küldték el? Magyar országra nem küldenek el bank kártyát.
Miért? Nem tudja.
Pénzt vehetek fel? Igen.
Így aztán kártya bizonytalan ideig még üdülni fog egy számomra ismeretlen bank fiókban.

Ezek után már csak egyszer tévedtünk el és megérkeztünk az ismerősökhöz és én ezután nem jöttem ki az ámulatból. Hogy így is lehet élni, minden milyen rendezett, a gyerekek milyen hihetetlenül jól neveltek és kétnyelvűek, stb, stb.
Azzal kezdődött persze, hogy enni kell. Szó sincs róla mondtam én. Jó, akkor süteményt? OK
Erre előkerült a kedvenc süteményem, amit még Zürichben ismertem meg egy osztrák cukrász által. Nyammm.... A nagy konyha nagy asztalánál ültünk, a két 12 és 14 éves fiugyerek is. Beszélgettek velünk a gyerekek! Idővel előkerült a munkából a férj is meg az anyós is, aki szintén hozott valami finom süteményt. Sütemény és kis csevej után felkerekedtünk mindannyian, mert kötelezően meg kellett nézni a házat meg a belső kerteket. B. persze lemaradt magyarul beszélgetni, én meg kapkodhattam magam, hogy megértsem a tájszólást.
Minden hatalmas. Óriási télikert, az anyós büszkesége. Nem is értem, hogy van ideje ezt rendben tartani, mert a hatalmas veteményest is ő csinálja na meg a tyúkokat is. A fiatal asszony dolgozni jár, amit ott láttunk az az anyós birodalma. 71 éves. Após is van, de jelenleg csípő műtéttel kórházban. A leghátsó udvaron rengeteg fa szépen felsichtolva, mert azzal fűtenek. Központi fűtés van mindenütt még a pincében is. Nyáron kint a földeken, persze vannak napszámosok akik segítenek. Nem tudom mekkora a birtok, minden esetre 2 nagy traktor meg egy csomó gép állt bent a hátsó udvaron.
Bort már csak maguknak készítenek, nem keveset, ahogy a pincében láttam. A régi pince nagy része parti pincének van kiépítve, mert ha összejön a rokonság, gyorsan vannak harmincan, negyvenen. A középső udvaron nagy szaletli, teljesen modern, kerti bútorokkal. Csak tudnám mikor van idejük oda kiűlni.
Szemlátomást büszkén mutogatták a birodalmukat, ami biztos rettenetesen sok munkával jár, de csak a büszkeség volt, semmi panasz.
Számomra ez egy teljesen új ismeretlen világ. Még mindig nem tértem magamhoz az ámulatból.

Vulkán

Hallgatom és nézem a tv-ben az európai körképet a vulkán okozta zűrökről. Rengeteg ember akik a különböző spanyol repülőltereken ragadtak. Eltelt 2-3 nap és kezdik szervezni magukat. Buszok indulnak Madridból Londonba és Németországba, szervezik a komppal való átjutást Mallorcáról Barcelonába, ahonnan majd megint tovább jutnak valamilyen eszközzel. A német kancellárnő körülutazta Európát autóval a delegáció meg utána buszon, hogy haza tudjanak jutni Amerikából. Tetszik nekem a szituáció. Már annyira el vannak az emberek kényelmesedve, most kicsit használják az eszüket. Rájönnek, hogy nem csak repülő van a világon stb. Igazán csak azokat az indiaiakat sajnálom, akik átszállás közben ragadtak Frankfurtban, immáron 3 napja. A tranzit várót nem hagyhatják el. Ma kaptak kártyát most van mit csinálni. Mellesleg internet hozzáférést is biztosítottak ingyen mindenkinek. Ismételten éljen a net. Aki odaül a gép elé, az nem unatkozik.
Várom, a zöldek jelentkezését. Amennyit össze sírtak már az elmúlt években a globális felmelegedés miatt, amiben amúgy se hiszek, most a vulkán esetleg simán elintézi nekik, hogy nem lesz nyár az idén meg meleg se. Bízni kellene a természet rendjében, de ezt a zöldfülű zöldek még nem tudják.

Nosztalgia

Most ünnepli az első német közszolgálati televízió, fennállásának hatvanadik évfordulóját. Több esten keresztül visszaemlékező műsorok vannak.
Kezdem nézni és rengeteg régi ismerőssel találkozom. Részben mai arcukkal, részben régi bevágásokról. Sokan persze már nem is élnek, de én jól emlékszem a műsoraikra.
Gondolkozom, és rájövök, hogy ebből a 60 évből én 38-at nagy rendszerességgel és állandósággal néztem. Akkoriban még nemigen voltak privátok, néztem az első és a második németet, az osztrák és a svájci közszolgálati adókat. Ezek közül, mindig is a német vezetett magasan, minden tekintetben. Fantasztikus szórakoztató műsoraik voltak szombat esténként. Vajon ma már miért nincs? Nincs rá igény? Válasz persze nincs. Igaz olyan egyéniségek sincsenek, akik tudnának ilyen egész estét betöltő showműsort vezetni. De nem csak a show volt az érdekes, hanem pl. a tenisz. Boris Becker megnyerte Wimbledont, aztán New Yorkban 6.38 órát játszott McEnroeval. Micsoda izgalmak és élmények! A vége persze megint az a dolognak, hogy magamban élménykedem. Nincs már a társ akivel ezeket a dolgokat végig néztem, élveztem és izgultam. A végén kicsit pityergek, de jó ez is. Néhány éve azt hittem, hogy soha többet nem fogok tudni sírni, mert elfogytak a könnyeim.

Nem történik semmi

Mostanában igen eseménytelen az életem, de jó ez így. Kapcsolataimat telefonon ápolom, így az egyetlen unokabátyámmal is.
Vele elég furcsa volt a kapcsolat tartásunk. 15 éves koromban, amikor még mindannyian (volt egy másik unokabátyám is, aki már nem él) a református gimnáziumba jártunk. Valami családi össze röffenés alkalmából, hármasban megváltottuk a világot, ami közben ez az unokabátyám valami olyasmit mondott, hogy ő még a Jóistentől nem kapott semmit, de bezzeg Sztálin elvtárstól. Erre én kapkodtam a megfagyott levegőt, de a szokásos konfliktus kerülő módszeremmel, tudtommal nem szóltam semmit. Magamban viszont leírtam a rokonságot.
Nem voltam én akkor se bigott vallásos, de azért még hívőbb voltam mint ma és főleg még nem ábrándultam ki a különböző egyházakból. Azt hittem, hogy a református papok igazat beszélnek a szószékről, becsületes emberek stb. Igaz akkoriban talán még tényleg nem politizáltak a templomban. Amúgy sajnos igen, pl. Tildy Zoltán, de róla külön véleménye volt a családomnak. Természetesen minden vasárnap templomba jártam, egyrészt kötelező is volt másrészt azután még sokáig csak azért is járt az ember, mert a hatalmasságok nem nézték jó szemmel. Mindig szerettem szembe úszni az árral, amiből nem túl sok jó származott.
Szóval akkor megszakadt minden rokoni kapcsolatunk. Azt se tudtam mi van vele, apám néha beszélt a bátyjával és volt egy-két hír, de nem érdekelt.
Aztán jó 30 év múlva, Apám hívta fel rá a figyelmemet, miszerint rendkívül okos értelmes ember lett belőle. Egyetemi tanár és a nézetei egy cseppet sem vadak immáron. Mostanában aztán hetente beszélek telefonon vele.
Na és most jön a lényeg. Van egy kezelhetetlennek tűnő kamaszfiú unokája. Rengeteg a baj vele évek óta. Jártak pszichiáterhez, pszichologushoz de semmi eredmény. Nem tanul, lop, hazudik, drogozik, szóval kész dráma. Mostanában már nem is kérdeztem, mert csak a kétségbe esését hallottam. A napokban valahogy csak rá terelődött a szó. Azt mondja tanul, érettségizni akar. Az iskolát kb. 3 éve ott hagyta és ha jól számolom most már 18 éves a gyerek.
Mi történt???? Hát jár egy csoportba hetente háromszor és ott olyan jó hatással vannak rá, hogy összekapta magát.
Milyen csoportba? Na erre kinyögte, hogy egy református alapítvány által fenntartott hely, ahol az ilyen problémás kamaszokkal foglalkoznak.

Nos ilyen kunkorokat produkál az élet. Ő ott hagyta a református gimnáziumot, mert nem passzolt neki, inkább államiba ment. Gondolom tagja lett akkoriban annak aminek lehetett. Később párt tag is volt természetesen. Lehet, hogy még ma is az, soha nem kérdezem. Unoka szülei valószínű életükben nem voltak templomban. Most a gyereken mégis a vallási csoport segít. Tetszik nekem a dolog.

Vendégek

Tegnap behoztam a január elsejei ebédet. Állandó vendégeim, férjem unokaöccse és a barátja. Újév napján mindig bolondozunk. Egyszer még magányos koromban mikor csak mi ketten voltunk az unokaöccs és én, kitaláltam, hogy vessen kártyát. Ugyanis anyósom és a nővére faluhelyen lelkes kártyavetők voltak, ami nem kevés tojást, zsírt meg egyebet hozott a házhoz a háború utáni 1-2 évben.
Ha elkezdtük, rendszeresítsük. Idővel már nem voltam egyedül. N. csendes megbotránkozással figyelte a dolgokat, majd unokaöccs barátja is, de mi csak csináltuk. B. teljesen megértő az ilyesmivel szemben, még az asztrológia mániámat is megértéssel veszi tudomásul. Igen ám, de tegnap húsvét volt és valahogy szóba se került a kártyavetés. Mit csinálunk ilyenkor, beszélgetünk. Téma van bőven. Unokaöccs, aki persze már 70 éves, nagyon olvasott művelt ember és főfoglalkozású művész. Tudtuk, hogy a barát meglehetősen Fideszes érzelmű. Így aztán igyekeztünk kerülni minden politikai témát. Múzeumokról beszéltünk meg más ilyen közérdekű dolgokról. Igen ám, de ezek az Orbán hívők olyanok mint Móricka. Nekik mindenről az jut eszükbe. Így aztán a jóember, aki amúgy tényleg jó ember, pillanatok alatt belelovalta magát a témába, alig tudtuk közerővel leállítani. Azért persze nem lett harag, legközelebb is találkozunk eszünk, iszunk, beszélgetünk.
Miután elvonultak, én beraktam a mosogatógépbe a dolgokat, B. pedig elmosogatta a többit, elkezdtem hangosan röhögni magamban. B. érdeklődve nézett, hogy mi van? Mondom, erre még jó esélyem van, hogy megélem, milyen dühösek lesznek ezek 2-3 év múlva, mikor kiderül, hogy Orbán az isten se tud sz..-ból aranyat csinálni. Kár, hogy stikában nem vettem fel a tegnapi diskurzust magnóra.

Barátságok

Aktuális okból gondolkoztam el a barátságaimon. De azt majd a végén. Valahogy 30 éves koromig családommal éltem. Voltak fiuk, szerelmek, haverok, de olyan igazi legjobb barát/nő nem volt. Azt hiszem nem volt rá igényem. Később is csak magányos korszakaim alatt kötöttem közeli barátságokat.
Azért igazságtalan lennék ha nem emelném ki elsőnek Jürgent, akivel még itthon idegenvezetőként ismerkedtem meg. Később a feleségével is jóba lettem és immáron 45 éve tart a barátságunk. Tartott akkor is, mikor sok éven át csak óvatos levelezést folytathattunk, lévén én nyugaton ők meg a DDR-ben. Később férjemmel látogattuk őket, majd fal omlás után ők is jöttek és azóta is ha sikerül össze találkoznunk ott folytatjuk ahol abba hagytuk. Ők azok akik ismerték a szüleimet, aztán a férjemet, Majd Nándit és most B.-t is. Szóval hozzá tartoznak az életemhez.
Stockholmban vadidegen voltam és tök egyedülálló. Így lett ott 3 barátnőm. Sajnos kettő már nem él, az elmúlt évek nagy veszteségei voltak. A harmadik még meg van és pont ő késztetett most az elmélkedésre. Valamikor régen ő hívott telefonon és most gondoltam felhívom. Férje vette fel. Jókor hívlak? Nagyon jókor, adom É.-t. Beszélünk 3 percet, elmondja, hogy rengeteg a baja, de nem akar untatni. Kérdeznék valamit, de már mondja is, hogy be kell fejezzük a telefont, mert ő pont elkészült egy tortával és az most ott áll a konyha asztalon. Jó, majd beszélünk kész.
Ez is egy 40 éves barátság. Igy nyeltem kettőt és elbúcsúztam. Igaz É-t hasonló dolgokért, magamban, már rég leírtam, de azért bosszant.

Zürichben a 23 év alatt a legvégén tettem szert egy barátnőre. Ő meg van ma is. Ő az akinek minden lehetősége meglenne, hogy kényelmessé tegye a nem túl kellemes öregségét, de nem. Nincs senkije, csak az örökségre a távolból leső örökösök. Nekik spórol. Sajnálom őt, hetente beszélgetek vele egy órát telefonon.

Itthon aztán csak haverok voltak. Majd meghalt Feri és én magamban ültem egy hasadék mélyén. Akkor segített a nemrég meghalt barátnőm, a napi telefonokkal, okos tanácsokkal. A férje által ismertem meg a most operált barátnőmet is. Ő ráért, így velem jött felszámolni a marbellai lakást. Máig hálás vagyok érte, mert átlátott a depressziómon, békében hagyott ha kellett, viszont esténként az éjszakába nyúlóan beszélgetett velem. Most féltem őt, nem csak a betegsége miatt, hanem a magányossága és a problémái miatt is. Sajnos nem annyira pragmatikus mint én. Nem merem megmondani neki, hogy reménye se legyen arra, hogy egy vizslával együtt bemehessen egy apartmanos öregotthonba. Pedig ez a célja. Nem látom a megoldást.