?

Rettenetesek ezek az utolsó napok, igy utazás előtt. Biztos rengeteg mindent kellene még csinálnom, de vagy nem jut eszembe, vagy nincs hozzá türelmem. Még a féligolvasott könyvem is itt les rám. Ha leülök olvasni, rögtön eszembe jut valami, amit nem szabad elfelejtenem. Keresek mindent és semmit nem találok.
Ilyenkor gondolom, hogy kár, hogy nincsenek örököseim. Akkor itthagynék mindent ha nem jövünk vissza osszák vigyék, amit tudnak. De igy? Valami rendet és eligazitást csak kellene hagynom magam után?
Egyáltalán nem rémiszt a gondolot, hogy esetleg nem jövök vissza. Kettesben leesni a repülővel csábos gondolat számomra már régen. De elrendezni soraimat előre, hát az nem megy. Tudnivalókat és listákat irni? Képtelen vagyok rávenni magam.
Feltehetően indulás előtti éjszakán fogom ezt összekapkodni. Végül is mindegy. Aki majd kibogozza a szálakat, nem jár rosszul, nagyon jól se, ha a felszámolandó kupira gondolok. Áhhh... legyen már csütörtök!

Oktober 23

Hihetetlen ködös sötét reggelre rosszkedvvel ébredtem.
Nem emlékszem, hogy 56 oktoberében ezen a napon hogy ébredtem. Feltehetően mint a vontató ló, azzal a tudattal, hogy menni kell vágni a fát. De az este aztán és az éjszaka csodálatos volt. Először láttam valami világosságot a hosszú, hosszú alagut végén. Lőttek? Konnygázbombázzak??? Mi az nekem, végre, végre itt a remény, hogy kikeveredjünk a szörnyűséges kilátástalanságból, hogy a véleményünkért ne járjon börtön, hogy eshetőségünk legyen a normális életre.
Mikor hajnalban gyalog át a ligeten, hazaértem, apám rögtön kioktatott. Mondta hülye vagyok, mit képzelek? Egy maroknyi nép az oroszokkal szemben? Mit képzelek? De én hittem, hittem még aztán is, hogy nem hagynak minket cserben a nyugatiak, az amerikaiak, senki.
Mint tudjuk, szépen cserbenhagytak. Ami aztán jött, arra gondolni se szeretek, de az a pár nap, az hihetetlenűl szép volt. Azért érdemes volt erre a ronda világra megszületni.

Naiv buta liba vagyok. Mikor 1989-ben kikiáltották az uj köztársaságot, ott álltam a parlamentnél. Képesek voltunk arra az egy napra hazautózni Zürichből, mert ott akartam lenni. Szépen el is érzékenyültem ott a téren. Gondoltam, mostmár minden jó lesz, mert rendszerváltás stb. Apám sajnos már nem élt, hogy kioktasson megint. Ma már tudom, hogy a rendszerváltás a papiron maradt. A fejekben???? Azt én már nem élem meg. Ahogy 2-3 nemzedék nőtt fel a szocializmusban, ugy feltehetőne szintén 2-3 nemzedéknek kell majd felnőnie az uj rendszerben is, amig felfogják, hogy hol és miben élnek. Kár az elpocsékolt évtizedekért és sorsokért.

Bécs

A kirándulás célja egy hangverseny volt. Simon Bolivar Youth Orchestra hangversenye a bécsi Konzerthausban Dudamel vezényletével.
Soha nem hittem volna, hogy rám egy zenekar még ilyen hatással tudjon lenni. Még életemben nem ültem ott egy ekkora zenekar hangversenyén. A zenekar kb. 200 tagból állt, átlagéletkor 30 év alatt. A dirigens, Dudamel szintén csak 28 éves, de lenyűgöző. Ügyes választás volt Csajkovszkij általam nem ismert műve mellett R.Strauss Alpok szimfoniáját előadni. Abban ugyanis van minden napfelkelte, naplement, gletcser, patakmenti séta, felhőszakadás vihar stb. Ennyire realisztikusan még soha nem hallottam zenét szólni. A felhőszakadásnál pl. tényleg sistergett az eső a fülembe. Hatalmas mű ekkora zenekart kíván plusz egy orognistát.
A hivatalos műsor után, ami csak ez a két hatalmas mű volt, jöttek a hivatalos bécsi ráadások, a tritsch-tratsch polka és végül a Radetzky mars, ahogy kell, közönség bevezényelve tapsilag. Hihetetlen élmény volt az egész.
Szerencsénk volt, mert a szálloda direkt a Konzerthaus mögött volt, igy nem kellett a zimankóban hosszasan utazgatni.
Megérkezésünk után bementünk a belvárosba. A Kärtner Strassen még mindig tart a kövezés. Szóljon csak valaki a magyar munkálatokra valamit. Már márciusban fel volt bontva minden és még mindig nincs kész.
Sajnos a kedvenc igazi házi kisvendéglőm bezárt. Furcsa dolgaim vannak, odafel menet meséltem B.-nak, hogy ez milyen régi hely. Már 1963-ban első bécsi utam alkalmából ajánlotta egy ottani ismerős. Szerintem csak nyugdíjasok látogatták és olcsón jó házikosztot adtak. Erre odaérünk és kiderült, hogy bezárt, szétbontották, nincs. Kicsit elszomorodtam.
Aztán megláttam, hogy szintén a Kärtner Str.-n hipp-hopp lebontottak vagy 3-4 házat. Nem emlékszem rájuk, de valahogy biztos beillettek az utcaképbe. Most majd építkeznek a helyén 2-3 évet. Még hogy válság???
A se nem jó se nem olcsó ebéd után meglátogattunk egy netes ismerőst. Mindig érdekesek az ilyen találkozások.
Ma aztán elindultunk és vásárolni akartunk de nem bent a városban. Jól megjártuk a hatalmas parkolóban egy szál helyet nem lehetett találni. Eluntuk és elindultunk haza. A határon innen, fantasztikus kacsasültet ettünk. Csodálom, hogy B. nem aludt el, én végigszunyókáltam az utat.

Hétfőn kezdődik a hajrá, rengeteg intéznivaló van még november 5.

Nézem a tévét...

Tegnap este Liselotte Pulverel volt egy műsor. A napokban volt 80 éves. Már nagyon rég nem szerepel, szülővárosában Bernben él egy öregotthonban. Sok régi emlék nekem is vele, a mindig vidám filmjei sok kellemes órát okoztak, nyilván mindenkinek aki látta. Volt Amerikában is a hollywoodi szerződést visszautasította. Bájosan mesélte, hogy a mindenkori partnereibe rendszeresen beleszeretett, de aztán nem lett belőle semmi. Az ötvenes évektől az összes nagy német szinésszel játszott. Aztán férjhez is ment, a férje is szinész volt, boldogok voltak. Két gyerekük született, de valahol valamit elrontott. Hirtelen csönd lett körülötte, mások lettek a filmigények és rá nem volt szükség. Aztán a lánya 21 évesen öngyilkos lett, pár évre rá a férje is meghalt. Most még mindig kedvesen mosolyog és azt a számomra megdöbbentö mondatot mondja, hogy ugyanezt az életet mégegyszer kellene élnem, akkor tudnám, hogy hol mit kell csinálnom és akkor jobb lenne.
Nagyon szomorú, ha valaki 80 évesen ugy érzi, hogy annyi mindent elrontott, hogy ismételnie kellene az életét.

Ma Andre Rieu koncertet néztem. Tulajdonképen nem is akartam nézni, hisz az utóbbi időben már annyira gyenge és unalmas volt az előadásuk. Nos nem kell még temetni. őket Feltehetően mások is észrevették, hogy ellaposodott a műsor és az előadás. Ma egy teljesen ujszerű műsort produkáltak és remek volt. Igy javulna meg minden műsor, amire azt mondom, hogy már nem jó.

Zürich 2.

Jó, hogy csak 3 napra mentünk. Nem csak azért, mert megállás nélkül esett az eső, hanem azért is, mert a ma már talán egyetlen régi barátnőm hanyatlását igen nehéz elviselni. Fizikai állapota elég kielégítő a 85 évéhez, de amugy..... nem könnyű. Teljesen ésszerűtlen dolgai vannak és mig egyrészt csodálatos a memóriája, pl. mikor az összes élelmiszer üzletek árait hasonlítja össze, másban meg szinte nulla. Az árösszehasonlításért őszintén irigylem, mert én mire kimegyek az egyik üzletből és a másikba érek már rég elfelejtettem az árakat. Igy lehet, hogy egész életemben felelőtlenűl vásároltam a tejet meg a kenyeret, mert sejtelmem se volt, hogy néhány rappen különbség lehet az különböző üzletek árai között. Nem szoktam rá, mert az én időmben a közértekben minden egyforma áru volt. Ez az ár mánia annál is inkább érdekes nála, mert soha életében nem volt szegény. Persze lehet, hogy ez az út a meggazdagodáshoz, de nála tudom, hogy nem ez volt.
Sajnos lényeges dolgok viszont a másodpercek törtrészei alatt kiszállnak a fejéből. Elég elkeserítő ezt nézni és hallgatni. A legrémisztőbb, hogy mindenki más buta vagy hülye. Nem volt ő ilyen és ez az ijesztő az egészben.
Nagyon elgondolkoztató, mert akár csak én teljesen egyedül van, tehát nincs családja. Vajon mikor és ki fogja tudni megmondani neki és elhatározni helyette, hogy életmódot kellene változtatnia? Magától soha nem fogja észrevenni azt már tudom és látom. A hivatalos örökösnek, aki nagyon távoli rokon, nem érdeke, hogy bevonuljon valami apartmanos otthonba, mert azért bizony nagyon sok pénzt kellene fizetni és csökkenne az örökség. Ráadásul, lehet, hogy nem is érzékeli a helyzetet, mert más országban él. Ilyenkor válik a vagyon negativvá.

Időben meghalni, nagy kegy a sorstól ezt egyre többször látom.

Zürich

Holnap megyünk Zürichbe és nagyon örülök, hogy csak 3 napra. Igaz, már nem okoz fájdalmat a város de valahogy örömet se.
Zürichben F. halála után minden sarok fájt. 23 év ott nagyon hosszú idő volt ahhoz, hogy tényleg mindenhová emlékek fűződjenek. Eleinte felültem a villamosra és végigbőgtem az utat. Nem tudtam se vásárolni se semmi, mert csak potyogtak a könnyeim. Barátnőm akkor teljesen foglalt volt, tehát nem mászkált velem, pedig az sokat segített volna. A bőgős időszak aztán lassanként elmúlt, de a nyomott hangulatom csak akkor javult kicsit mikor már N.-nak mutogattam a várost.
Régi lakóhelyemen egyetlen egyszer voltam csak, mikor megmutattam hol laktunk. Ezt több év után B-val is megismételtem de egyébként nem megyek arra soha. Barátnőm a viz tulpartján lakik, igy szerencsére nem adja magát az út arra fele.
Egész furcsa dolgok tudnak néha sajogni. Olvastam az ujságban pl., hogy lebontották azt a hatalmas irodaházat, ahol F. tervezte a klimát. Egyik kedvenc munkája volt, de én csak kivűlről ismertem a házat. Ettől függetlenűl szinte fájt olvasni, hogy már nincs meg a ház. Eltünnek lassan már a nyomai is a városból. Ha élne neki is fájna, tudom.
Stockholmal ellentétben Zürichben soha nem volt különösebb baráti köröm. Persze ez az én "egy ember kutyája vagyok" természetemből is adódott. Adva volt egy ember F. vele remekül és boldogan éltem, nem érdekelt a társaság. De akiket ismertem sincsenek már meg. Ahol dolgoztam, megszünt és az épületet is lebontották. Semmi nem köt már oda. Ha egyszer J. meghal, azt hiszem soha többet nem megyek majd Zürichbe. Egyre gyökértelenebb leszek.

Metro

Beszállunk ma a metroba a magunk 74 illetve 79 évével. Meglehetősen tele van, de nem számít állunk. Miközben azon mélázok, hogy a reggeli statisztika szerint a mi BKV-nk milyen drága a keresetekhez viszonyítva, majd gyors statisztikát csinálok és megállapítom, hogy az utazóknak max. a 10%-a fizetős utas, megürül egy hely, B ajálgattja, hogy üljek le. Közben viszont már három hatvanas banya vetődik a helyre, mondom jó lesz nekem itt, nem vagyok én olyan öreg. Erre felnéz a közvetlenűl előttünk ülő úr, akinek a hatalmas földön parkolt csomagjában majdnem hasra estem és megszólal, bizony én is már hatvan vagyok. Mondom én erre vigyorogva, hogy én meg 74 és B is megszólal, hogy ő 79. Az időközben helyet szerző banyák, szinte vezényszóra kapják fel a fejüket, majd gyorsan lesunyítanak megint. Úr elismerően bólogat, hogy milyen jó karban vagyunk, nem látszik rajtunk stb. Már éppen le kell szállnunk, igy aztán megjegyzem, hogy attól vagyunk ilyen jó karban, hogy mindig állunk a metron és levonulok a terepről. Banyák értetlenűl bámulnak utánunk.