Oktober 23

Hihetetlen ködös sötét reggelre rosszkedvvel ébredtem.
Nem emlékszem, hogy 56 oktoberében ezen a napon hogy ébredtem. Feltehetően mint a vontató ló, azzal a tudattal, hogy menni kell vágni a fát. De az este aztán és az éjszaka csodálatos volt. Először láttam valami világosságot a hosszú, hosszú alagut végén. Lőttek? Konnygázbombázzak??? Mi az nekem, végre, végre itt a remény, hogy kikeveredjünk a szörnyűséges kilátástalanságból, hogy a véleményünkért ne járjon börtön, hogy eshetőségünk legyen a normális életre.
Mikor hajnalban gyalog át a ligeten, hazaértem, apám rögtön kioktatott. Mondta hülye vagyok, mit képzelek? Egy maroknyi nép az oroszokkal szemben? Mit képzelek? De én hittem, hittem még aztán is, hogy nem hagynak minket cserben a nyugatiak, az amerikaiak, senki.
Mint tudjuk, szépen cserbenhagytak. Ami aztán jött, arra gondolni se szeretek, de az a pár nap, az hihetetlenűl szép volt. Azért érdemes volt erre a ronda világra megszületni.

Naiv buta liba vagyok. Mikor 1989-ben kikiáltották az uj köztársaságot, ott álltam a parlamentnél. Képesek voltunk arra az egy napra hazautózni Zürichből, mert ott akartam lenni. Szépen el is érzékenyültem ott a téren. Gondoltam, mostmár minden jó lesz, mert rendszerváltás stb. Apám sajnos már nem élt, hogy kioktasson megint. Ma már tudom, hogy a rendszerváltás a papiron maradt. A fejekben???? Azt én már nem élem meg. Ahogy 2-3 nemzedék nőtt fel a szocializmusban, ugy feltehetőne szintén 2-3 nemzedéknek kell majd felnőnie az uj rendszerben is, amig felfogják, hogy hol és miben élnek. Kár az elpocsékolt évtizedekért és sorsokért.