Zürich

Holnap megyünk Zürichbe és nagyon örülök, hogy csak 3 napra. Igaz, már nem okoz fájdalmat a város de valahogy örömet se.
Zürichben F. halála után minden sarok fájt. 23 év ott nagyon hosszú idő volt ahhoz, hogy tényleg mindenhová emlékek fűződjenek. Eleinte felültem a villamosra és végigbőgtem az utat. Nem tudtam se vásárolni se semmi, mert csak potyogtak a könnyeim. Barátnőm akkor teljesen foglalt volt, tehát nem mászkált velem, pedig az sokat segített volna. A bőgős időszak aztán lassanként elmúlt, de a nyomott hangulatom csak akkor javult kicsit mikor már N.-nak mutogattam a várost.
Régi lakóhelyemen egyetlen egyszer voltam csak, mikor megmutattam hol laktunk. Ezt több év után B-val is megismételtem de egyébként nem megyek arra soha. Barátnőm a viz tulpartján lakik, igy szerencsére nem adja magát az út arra fele.
Egész furcsa dolgok tudnak néha sajogni. Olvastam az ujságban pl., hogy lebontották azt a hatalmas irodaházat, ahol F. tervezte a klimát. Egyik kedvenc munkája volt, de én csak kivűlről ismertem a házat. Ettől függetlenűl szinte fájt olvasni, hogy már nincs meg a ház. Eltünnek lassan már a nyomai is a városból. Ha élne neki is fájna, tudom.
Stockholmal ellentétben Zürichben soha nem volt különösebb baráti köröm. Persze ez az én "egy ember kutyája vagyok" természetemből is adódott. Adva volt egy ember F. vele remekül és boldogan éltem, nem érdekelt a társaság. De akiket ismertem sincsenek már meg. Ahol dolgoztam, megszünt és az épületet is lebontották. Semmi nem köt már oda. Ha egyszer J. meghal, azt hiszem soha többet nem megyek majd Zürichbe. Egyre gyökértelenebb leszek.