Zajlik az élet

Miután szerencsésen túléltem a vízszerelőt, még ha csak fél sikerrel is, megszólalt a telefon. A Normafa idősek otthona érdeklődött, hogy élek-e még, mert lenne lakás. Mi mondjak bombaként hatott rám ez a hívás. Persze valahol a háttérben mindig ott volt a dolog, de két éve nem jelentkeztek, így ha eszembe is jutott, csak mondtam magamban, majd ha eljön az ideje ráérek gondolkozni. Közben jöttek más elképzelések is öreg korunkkal kapcsolatban, amit főleg B. dédelgetett. Nekem is tetszene, de annyira bizonytalan és ingoványos egy házi ápoló alkalmazása, hogy nem mernék bele menni.
Ma aztán elmentünk. Vittem egy barátnőmet is, aki igencsak benne van a házi ápolás rejtelmeiben és buktatóiban, a férje révén. Megbíztam, hogy kérdezzen helyettem.
Megnéztük a szobákat, egy kicsit nagyobb meg egy kisebb. A kettő együtt alig több, mint a jelenlegi lakásom. Számomra nagy plusz, hogy ha megfizetem a belépőt, nem kötelező beköltözni. A cégnek ez nagy üzlet, de ez engem nem érdekel. Megvan a tudat, hogy ha bármelyikünkkel történne valami, telefonálok és mehetek. Legkésőbb 30 nap múlva megkapom a saját frissen festett szobámat, miközben addig is ellátnak, ha kell. B, még mindig nincs meggyőződve az út helyességéről. Lehet, hogy tényleg ostobaságot csinálok, de a lelki nyugalmam megéri. Ha az elmúlt években álmatlan éjszakáim voltak, akkor kizárólag a bizonytalan jövőnk miatt. Ez a teher most lemegy rólam, aztán hátha be se kell majd költözni, mert megvált a halál.