Már rég nem lelkesedtem úgy Bécsért, mint az elmúlt két napban. Nem csak azért, mert végül az időjárás kegyes volt, nem esett az eső, hanem, mert nincsenek turisták és majdnem teljesen normális az élet. A maszk csak ma délelőtt a metron került elő, ott viszont mindenkin volt.
A vonaton se kellett, igaz elég szellősen ültünk, bőven megvolt a kötelező távolság, így a maszk gondolata se merült fel bennünk.
No de kezdjük az elején. Most először a Magyar királyhoz címzett "fogadóban" szálltunk meg. Nagyon szerettek minket, mert a szálloda majdnem üres volt. Sajnos az éttermük se működik még, pedig az volt a fő vonzerő, hogy holt fáradtan, házon belül lehessen enni. Így aztán egy közeli vendéglőbe mentünk, ahol sikerült egy igencsak közepes minőségű bécsiszeletet enni. Utána mászkálás, majd jó fáradtan kiültünk a Sacher teraszára kávézni és nem mellesleg nekem már nagyon kellett egy toalett. Pincér felküldött egy kb. 2 emeletnyi lépcsőn. Miután végeztem, megláttam egy liftet. Gondoltam, minek lépcsőzzek lefele, lemegyek a lifttel. Le is mentem, kiszálltam egy helyiségben, amin több ajtó volt. A lift közben elment és lent nem volt hívó gomb, gondolom a személyzet kulccsal használja. Benyitottam az egyik ajtón, elmondtam, hogy eltévedtem, hogy tudok kimenni. Egy konyhafiu küllemű, németül nemigen beszélő pasi át irányított a szemközti ajtóhoz. Ott egy gazdagon berendezett, vörös damaszt tapéta perzsa szőnyeg, terembe értem. Megint több ajtó volt, de csak egy volt nyitva. Következett egy hasonló szalon. Nyitogattam minden fele, ahol csak tudtam, így láttam evésre szolgáló külön termeket és még több szalont, de sehol egy lélek. Végre a sokadik ajtón megint egy újabb termbe értem, ahol az egyik beugróban egy szobalány rakosgatott asztalnemüket. Nos németül ő se nagyon tudott, de végül is megértette, hogy ki akarok kerülni onnan. Ment előre én utána és végül betuszkolt egy kis ajtón, ami a süteményárusító boltba nyílott. B. csak lesett, hogy egész máshonnan jövök elő, mint ahol bementem és igen csodálkozott, hogy hol voltam ennyi ideig. Ez volt az én, első és utolsó, látogatásom a Sachernél.
Ez a mellékhelyiség a pincében vagy az emeleten dolog, mindig bosszantott térdfájós koromban. EU törvény alapján, mindenhol biztosítani kell akár kerekes székkel is a szabad bejutást a mellékhelyiségekbe. Eddigi tapasztalataim szerint ezzel sehol senki nem törődik. Ennyi lépcsőt én akkor képtelen lettem volna megtenni. Ma az ebédnél, ahol egy fantasztikus Tafelspitzet ettünk, a pincébe kellett levonulni a mellékhelyiségbe. Megszámoltam 21 lépcsőfok volt. Persze régi házak, irtózatos belmagasságok, rengeteg lépcsőt hoznak. Ebbe a vendéglőbe szemlátomást sok törzsvendég jár. Üzletvezető lekezelt mindegyikkel, vírus ide vagy oda. Jó volt nézni, hogy mindenki normálisan éli az életét. A belvárost megint a bennszülöttek uralják, idősebb urak és hölgyek járkálnak bevásárolni a nap bármely szakában. Minden üzletbe, patikába is simán be lehet menni. Jó volt 2 napra vissza zökkenni normálisba.
A vonaton se kellett, igaz elég szellősen ültünk, bőven megvolt a kötelező távolság, így a maszk gondolata se merült fel bennünk.
No de kezdjük az elején. Most először a Magyar királyhoz címzett "fogadóban" szálltunk meg. Nagyon szerettek minket, mert a szálloda majdnem üres volt. Sajnos az éttermük se működik még, pedig az volt a fő vonzerő, hogy holt fáradtan, házon belül lehessen enni. Így aztán egy közeli vendéglőbe mentünk, ahol sikerült egy igencsak közepes minőségű bécsiszeletet enni. Utána mászkálás, majd jó fáradtan kiültünk a Sacher teraszára kávézni és nem mellesleg nekem már nagyon kellett egy toalett. Pincér felküldött egy kb. 2 emeletnyi lépcsőn. Miután végeztem, megláttam egy liftet. Gondoltam, minek lépcsőzzek lefele, lemegyek a lifttel. Le is mentem, kiszálltam egy helyiségben, amin több ajtó volt. A lift közben elment és lent nem volt hívó gomb, gondolom a személyzet kulccsal használja. Benyitottam az egyik ajtón, elmondtam, hogy eltévedtem, hogy tudok kimenni. Egy konyhafiu küllemű, németül nemigen beszélő pasi át irányított a szemközti ajtóhoz. Ott egy gazdagon berendezett, vörös damaszt tapéta perzsa szőnyeg, terembe értem. Megint több ajtó volt, de csak egy volt nyitva. Következett egy hasonló szalon. Nyitogattam minden fele, ahol csak tudtam, így láttam evésre szolgáló külön termeket és még több szalont, de sehol egy lélek. Végre a sokadik ajtón megint egy újabb termbe értem, ahol az egyik beugróban egy szobalány rakosgatott asztalnemüket. Nos németül ő se nagyon tudott, de végül is megértette, hogy ki akarok kerülni onnan. Ment előre én utána és végül betuszkolt egy kis ajtón, ami a süteményárusító boltba nyílott. B. csak lesett, hogy egész máshonnan jövök elő, mint ahol bementem és igen csodálkozott, hogy hol voltam ennyi ideig. Ez volt az én, első és utolsó, látogatásom a Sachernél.
Ez a mellékhelyiség a pincében vagy az emeleten dolog, mindig bosszantott térdfájós koromban. EU törvény alapján, mindenhol biztosítani kell akár kerekes székkel is a szabad bejutást a mellékhelyiségekbe. Eddigi tapasztalataim szerint ezzel sehol senki nem törődik. Ennyi lépcsőt én akkor képtelen lettem volna megtenni. Ma az ebédnél, ahol egy fantasztikus Tafelspitzet ettünk, a pincébe kellett levonulni a mellékhelyiségbe. Megszámoltam 21 lépcsőfok volt. Persze régi házak, irtózatos belmagasságok, rengeteg lépcsőt hoznak. Ebbe a vendéglőbe szemlátomást sok törzsvendég jár. Üzletvezető lekezelt mindegyikkel, vírus ide vagy oda. Jó volt nézni, hogy mindenki normálisan éli az életét. A belvárost megint a bennszülöttek uralják, idősebb urak és hölgyek járkálnak bevásárolni a nap bármely szakában. Minden üzletbe, patikába is simán be lehet menni. Jó volt 2 napra vissza zökkenni normálisba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése