Balgaságaim

Mielőtt elutaztunk megvettem a következő úthoz a vonat jegyet Bécsbe. Olyan vonatot választottam, ami 2-3 közt érkezik Bécsbe. A program szerint egy órától lehet felmenni a hajóra, indulás a délután folyamán. Berlinből reklamáltam, hogy még semmi papír nincs a kezemben, majd megegyeztünk az irodával, hogy e-mailban küldik, tekintettel a magyar posta megbízhatóságára. Tegnap reggel végre kinyomtattam az összes oldalt és mit látok? Indulás 2 órakor. Hoppá! Fel is pattantam rögvest és elügettem a Déli pályaudvarra. Tudtam, hogy a jegy nem változtatható és visszaváltható, de gondoltam, ezt a békát most le kell nyelnem. Elmondtam, hogy mi történt és hogy kérek új jegyeket egy korábbi időpontra. A pasi a pénztárban olyan rendes volt, hogy rögtön átküldött a kollégához, aki lemásolta az új jegyet, a régit megtartotta, valamint a kezembe adott egy nyomtatványt, hogy töltsem ki és írjam le az esetet. Ilyenkor méltányosságból vissza kaphatom az első jegy árát. Elbírálás 30 nap és majd meglátjuk.

Tegnap este hangversenyre mentünk. Taxi, müpa annak rendje és módja szerint. Nem volt semmi forgalom 10 perc alatt oda értünk. Mikor kiszálltunk a taxiból, kicsit gyanúsan nyugodt volt minden a müpa körül. Korán van mondtuk és elindultunk befele, ahol egy szál fiatalember állt. Elmarad ma a hangverseny? Mire ő: Milyen hangverseny? Fesztivál zenekar, vagy ma nem április 27 van? Végül előszedtük a bérletet és kiderült, hogy a Zeneakadémiára kell mennünk. Telefon, taxi és időben oda értünk. Nagyon szép hangverseny volt, igazi lélek simogató zenékkel. Érdekes volt ugyanazt a Verdi nyitányt hallgatni, mint amit egy hete Berlinben hallgattunk. Aztán Mozart zongoraverseny és Csajkovszij szimfónia.

Sajnos a Zeneakadémia gyönyörűen rendbe hozott nagytermét nem tudom megszokni. Fekete és arany, nekem már olyan temetkezési vállalatos marad, Elgondolkoztam, hogy mennyit loholtam, dolgoztam és szervezkedtem azon, hogy végre elkezdjék a felújítást. Persze nem én egyedül, hanem egy csoport tagjaként, aki tudott magyarul. Mindenki más itt tartózkodó külföldi volt. Rengeteg képet és könyvet láttam az eredeti állapotról, persze azok a régi képek mind fekete fehér fotók voltak. Mint épület gyönyörű lett. Már nem lógnak kajlán félig leszakadva az ócska poros függönyök az ablakokon, rendben van a fűtés és lett szellőzés is. Leellenőriztem, hogy a székek támláin se ül a por. Égnek az összes lámpák, a kis mennyezeti ékszerek is. Nyilván nem állnak készenlétben a tűzoltók hogy hol pattognak a régi vezetékeknél a szikrák. Szóval a Zeneakadémia gyönyörűen és jól újjászületett, de én nem érzem jól magam benne. Műemléknek páratlanul szép, de ennyi.

Egy nap itthon

Délelőtt még lezseren telt, de kettőre be kellett mennem a városba. B.-nak volt tegnapról maradék ebédre. Én igazán időben indultam, de majdnem elkéstem. Még a villamosok se tudtak rendesen járni az autóktól. Itt lenne már az ideje egy rendes kis dugó díjnak, amit most akarnak bevezetni Manhattanben és Berlinben is. Szóval izgalmak közepette, de 3 perc késéssel odaértem ahova kellett. Aztán haza fele már nem izgattam magam, hogy az autók keresztben állnak a sínen, mert képtelenek voltak felmérni, hogy nincs hova fordulniuk stb. Itthon aztán várt a meglepetés. B. kicsit kitakarította a gépemet. Következmény, apró halvány betűk + sehova nem tudok bemenni, jelszó helyreállítás vagy új jelszó stb. Miután panaszkodtam a betűk miatt, még vagy másfél órát vacakolt vele. Végül rábólintottam, hogy jó lesz, de persze nem jó.:-(
Következő fejezet, ő most haza megy mert lomtalanítás van és a régi tv szekrényét ki kell dobni. Elment eltelt másfél óra és sehol semmi. Közben rémség , hogy mi volta az utcán, már mikor elmentem is ültek az asszonyok és őrizték a cuccot. Mikor haza fele jöttem, már a pasik is itt voltak, a mi egyébként csendes és kihalt utcánkban. Hívom mobilon és a vonalason is, de nem jelentkezik. Egy idő után azt hiszem, hogy biztos történt valami baj, magamra kapkodok valami ruhát és rohanok át. Nála a járdán alig lehet járni a holmitól és a lomot szortírozó egyedektől. Közben állandóan csengetek a mobillal. Mikor a háza előtt vagyok felveszi. Örvendezek, hogy megvan és közlöm, hogy itt vagyok. Na ilyen letolásban nemigen szokott részem lenni. Olyan volt mint egy harapós öreg kutya.Mert, hogy neki dolga volt/van. Az egész pincét ki kellett rámolni. Ez valahogy útközben jutott eszébe. Mindegy, míg morgolódott és átöltözött kipihentem a rohanás fáradalmait. Mellesleg itt mikor kiléptem a házból, valahonnan előjött egy férfi és egy jó erős zseblámpa fényénél, pedig nincs is sötét az utcában, sokáig jött utánam. Kettőnkön kívül egy lélek nem volt az utcán. Mire haza értünk, elnyugodott az utca. Kicsit pihentünk és aztán kihurcoltuk a fotelt és a láb tartó puffot is. Nem tudom holnap mikor jönnek a holmiért, de jó eséllyel a gyűjtögetők hoppon maradnak. Én meg most magamban morgok, hogy ha kéri a főkefe, hogy csak este 6 után rámoljanak ki az emberek, akkor délben miért van már tele mindenhol minden?

Berlin privát.

Mikor a gyerek hangversennyel véget ért a program, visszamentünk a szállodánkba. Oda jöttek értünk a barátnőm lánya és férje. Beraktuk a kocsiba a csomagokat és elmentünk ebédelni. Természetesen a "spárga menü"-ből választottunk. Ettől kezdve a maradék napokon és még a repülőtéri vendéglőben is spárgát ettünk. Ebéd után elvittek a lakásukra, ami bent van a városban. Tavaly óta új bútordarabok kerültek a lakásba. Egyik jobb mint a másik A "gyerekek" ugyan ifjú házasok, első közös lakás, de nem sietnek a berendezkedéssel. Megvárják míg eléjük jön az igazán megfelelő darab. Csak a házasság fiatal, ők már 60 illetve 50 évesek, nem kapkodták el a dolgot. Mindkettőnek az első házassága. Megkaptuk az eligazítást tv és wlan ügyben, a többit már tudtuk tavalyról. Ők elmentek a vidéki hét végi házukba, ami a szülőkkel határos telken áll, mi meg kinyúltunk. Amíg tart a program soha nem vagyok fáradt, de utána kész vagyok. Nem megszokott nálunk a reggeltől éjfélig társaságban talpon levés. B. nem pörög annyit mint én, hiszen minden németül megy és csak a laza percekben beszélgetnek vele angolul. Szóval jól ellazultunk a tv és a laptop mellett.
Úgy határoztam, hogy megírom már ott a beszámolómat. Igen ám de egyrészt B. valami rossz egeret hozott a kis Chrome laptophoz, persze ezen még csak könnyen átugrottam de a teljesen más tasztatúra megdolgoztatott. Itthon is német tasztatúrával írok, a chrome is német és mégse ugyanaz. Azon az ékezeteket extra kell felraknom, viszont van ö és ü de csak rövid persze. Az itthoni ö helyén nálam é van.  Elég szaporán és megszokásból írok, csak úgy virítottak az ö-k az egész szövegben. Volt itthon mit javítgatnom. No de vissza a programra.
Vasárnap délelőtt jött értünk a vő és elszállítmányozott minket egy általam kiválasztott hal étterembe. A szülők és a lány egyenesen oda jöttek. Barátom 15 éve harcol a rákkal, nem tudom még meddig. Mellettem ült az ebéd alatt és végig beszélgettük ezzel kapcsolatban az ebédet. A kilátásai nem rózsásak, tegnap operálták megint, már nem tudom hányadszor. Közben ettünk finom fogas filét spárgával természetesen. Gyönyörű idő volt, direkt egy tó partján van a vendéglő, így kicsit lejártuk az ebédet. Utána hozzájuk mentünk, klasszikus kávé és sütemény, ami már inkább torta. Barátnőm szenvedélyesen süt, így volt egy túró és egy mák torta. Asztal gyönyörűen terítve kézzel faragott nyulacskákkal stb. Talán lesznek majd képek is, B. szorgosan fotózott. Mikor kezdtünk pilledni vissza vittek a lakásra. A táv kb. 35 km. Másnap megint jött a vő és vitt minket ki ebédelni. Mert kérdezték előre, mondtam, hogy a bárány nálunk nem menő, így bécsi szeletet kaptunk kétféle spárgával és krumplival. Mikor mondtam, hogy te jó ég mennyi munka, előadták, hogy a barátom hámozta a krumplit a vő a spárgát a lány panírozott, így a háziasszony csak főzött. Tökéletes konyha team volt. Volt persze kávézás is, felelevenítettük a régi emlékeket, a meghalt közös barátokat, mindent. Miután a vőnek vissza kellett utaznia Frankfurtba és mi tovább maradtunk, a lány vitt haza minket. Előhalászott egy albumot, ahol régi képek voltak, többek közt a magyarországi nyaralásokról és a mi berlini látogatásainkról is. Ők nekem az igazi család. Nincs különben már senki, aki ismerte a szüleimet, a férjemet, sok régi barátomat stb. Kicsit fájó szívvel búcsúztam, nem hinném, hogy megyek még Berlinbe valaha.
Este aztán pakoltunk, ez könnyen ment. Másnapra megrendeltük a taxit. Rosszul saccolták meg az időt, szerintük egy óra, de csak 15 perc kellett, hogy kiérjünk a repülőtérre. Dél volt, soká tart az út, beültünk az étterembe enni, spárgát természetesen. A gépünk egy óra késéssel indult, így a kényelmesre tervezett 2 óra átszállásra, igencsak lerövidült. Frankfurti repülőtér is egy rém álom. Egy liften kellett lemenni, majd egy iszonyat hosszú alagútban végig rohanni, mert a mozgó járda nem működött. Miután az induló gép is késett, kényelmesen is oda értünk volna. A gépen csodák csodája még szendvicset és innivalót is kaptunk, egy óra 20 perc volt az út. Mikor megérkeztünk a férfi utaskisérő bemondta, hogy "wilkommen in Bukarest"!!! Nagyon felkaptam a fejem, de rövidesen javított, hogy természetesen Budapest. Csomagjaink vihar sebesen megérkeztek, viszont a kellemetlen hűvös szeles időben elég sokáig álltunk sorba taxiért.

Berlin

Ma reggelre megérkeztek a kofferek. Kezdtem derűsebben látni a világot. Tegnap hosszan nyomoztam a barátok telefon száma után. Mint kiderült titkos a szám. Végül eszembe jutott, hogy a telefonáláshoz használt programban benne van a számuk. Szóval ilyen dolgokkal telt a tegnapi nap. Ma kicsit körülnéztünk a belvárosban, amitől persze jól elfáradtunk. A hivatalos program d.u. 6-kor kezdődött, a szokásos ismerkedéssel. Utána az 5 percre lévő operába mentünk. Prokofjev vígoperát játszottak, ami rémes volt. Eltelt egy óra és már csak a szünetet vártam Szünetben haza jöttünk. Prokofjev nem a kedvenc zeneszerzőim egyike. Valami rettenetesen unalmas, minden melódia nélküli zene volt. Na és persze modern rendezés. Az összes szereplő a színen, mintha valami ülés teremben lennének. Oroszul énekeltek és a szöveget a hátfalra vetítették két nyelven, német/angol.
Sajnos ebben az operában a 12 évi felújítás után igen kényelmetlenek a székek. Holnap Nürnbergi mester dalnokok, 6 óra. Kíváncsi vagyok feledteti-e Wagner zenéje a kényelmetlenséget.

2. Nap. Délelőtt egy közel 3 órás városnézésen vettünk rész, ami főleg a zenei vonatkozású helyeket mutatta be. Egy zene és müvészettörténész nő tartotta, nagyon érdekesen. Vele voltunk már Potsdamban is. A város érdekességein kívül ismételten megállapítottuk, hogy egy normális városban, munkaidőben az emberek dolgoznak és nem az autójukkal furikáznak. Mi a délelőtt nagy részét a buszban töltöttük de dugónak nyomát se láttuk. Pedig építkeznek sok helyen, még új metrovonal is épül már vagy két éve a város közepén.  A túra után ebédeltünk egy volt templom alapjaira épített vendéglőben. Majd d.u. 4-kor kezdődött a Nürnbergi Mesterdalnokok előadás az operában. A székek nem lettek jobbak, de a zene mindent feledtetett. Ragyogó énekesek, normális rendezés. Szünetekben igyekeztem a pesti Wagner napokat reklámozni. Fischer Ádámot sokan ismerik és nagyon jó karmesternek tartják.
A Mesterdalnokok elég nacionalista kicsengésű opera. Utána többen kérdezték, hogy mi a véleményem. Ismertem a darabot nem először láttam. A véleményem az, hogy ha van mire büszkének lenni, akkor nyugodtan lehet ezt mondani is. A darab végén ugyanis kiemelten a német művészetekre hívják fel a figyelmet, amire legyen büszke mindenki. Wagner Beethoven, Schubert, Schumann, Bach, alkottak bőven olyat, amire büszkének lehet lenni, minden nacionalizmus nélkül.

3. nap. Ünnep, minden zárva, kivéve a hangszertörténeti múzeumot. Busszal megyünk oda és igen részletes vezetést kapunk. Hogy alakultak azzá a hangszerek aminek ma ismerjük. Bevallom a vezetésből nem sokat hallottam, mert nem az esetem az egy helyben álldogálás. De azért érdekes volt valódi Stradivarit látni, követni, hogy hogyan lett a spinetböl csemballó és a végén zongora. A vezető játszott a hangszereken, a Stradivarnin persze nem. A végén egy színházi orgonát mutatott be. amilyeneket a néma filmek zenei aláfestéséhez használtak. Mindennek bemutatták a hangját is. Majd rátértünk a zongora ősökre. Spinet, csemballo sok változata, a ma ismert zongorákig.
Mindezek után jött a sikimiki étterem. 2 Michelin csillag és 18 Gault Millau pont. Ebéd 4 fogás. A hely nagyon kellemes, 5. emelet, körben üveg és bambusz. Kaptunk valami kosotólt, majd az előételek jöttek. Az egyiket kihagytam. Végül a főétel egy csodálatos darab marhafilé volt. Az összes többi csak zsizsi és hókuszpókusz volt.
Este Verdi hangverseny a Filharmóniában, amit új korában Cirkusz Karajan-ank hívtak, a rendhagyó belső elrendezése miatt. Akkoriban még szokatlan volt, hogy a zenekart körbe ülik a hallgatók. Verdi est, eredetileg Nebretko énekelt volna, de lemondta. Most volt harmadszor jegyem Nebretkora, de eddig mindig lemondta.Viszont volt helyette egy fiatal nagyon jó hangú, szintén orosz szoprán, Aida Garifullina.  Engem totál kárpótólt a debella Nebretkoért. Még a koncert előtt volt egy "élményem" Korán oda vittek minket és miután nem volt kedvem a tömegban taszigálódni, felmentünk oda, ahol majd be kell menni a terembe és leültem. Nézegettem a felfele áradó népet, mindig lehet érdekes figurákat látni. Egyszer csak ki jön fel a lépcsön? Merkel és a férje valamint még egy nő. Nem akartam hinni a szememnek. Nem volt lezárva semmi, előttem 2 méterrel ment el. Persze volt 3-4 biztonsági ember aztán, mikor jobban odanéztem, de semmi cécó. Nem tudtuk felderíteni hol ül, teljesen beleolvadt a tömegbe. Ez csak azért volt élmény, mert nálunk, mikor nagyjaink mennek valahova, az egész környéket lezárják. Szerintem a müpába egy normál hangversenyre még egyetlen kormánytagnak se jutott eszébe elmenni.
Hangverseny után, akár csak előző este, éjfélig tartó dumaparti volt a hotelbárban. Ezeket az estéket is szeretem, mert jó mindig új emberekkel beszélgetni.

4. Nap. Délelőtt az operában a berlini operaház gyerekzenekara dott hangversenyt. Ennek a patronusa Barenboim, aki egyébként minden este vezényelt. 78 éves, de hihetetlen energiája van. Ő és az opera intendánsa kezdték el a zenekart összehozni, 7-13 éves gyerekek számára. Berlin összes kerületi zeneiskolájából válogatták ki a tagokat. 86 gyerek ült a szinpadon és játszott. Nagyon imponáló volt. Csatlakozott hozzájuk az opera gyerekkórusa is. Barenboim röviden elmondta, hogy nagyon nehézményezi, hogy az iskolai életnek nem része a zene, pedig az mennyire fontos lenne. Nagyon jó volt nézni a gyerekeket, ahogy teljes koncentrációval játszottak. Csak remélni lehet, hogy felnőtt korukban is megmarad náluk a zene szeretete. Ezzel a koncerttel be is fejeződött a hivatalos program. A privát folytatásról majd jön a beszámoló.

Közlemény

Berlinben vagyunk, a cdomsgunk meg ki tudja hol. Index nem enged belépni. Szóval még élünk.

Utazunk!

Igaz, csak holnapután de a hiszti már 3 napja dúl nálam. Ilyenkor mondogatom, hogy soha többet, aztán amint haza érünk szervezem a következő utat. No de utazás előtt törvényszerűen mindig minden összejön. Kezdődött csütörtökön a kardiológusnál, aki rám mért egy 24 óra óránkénti vérnyomás mérést. Szerencsére olyan rám szerelhető szerkezet nem volt kéznél, így nekem kellett óránként mérni, már amikor ébren és itthon voltam. A rossz az egészben az, hogy eleinte a konyha órát kellett beállítani egy órás csöngésre, de este fele már magamtól lestem az órát, hogy mikor kell mérni. Természetesen szokatlanul magas volt, soha nem szokott magas lenni. Ezt aztán tegnap délután befejeztem és e-mailban elküldtem a doktornőnek.
Ezen kívül szeszélyes az idő Berlinben is. Duplán kell vinni ruhákat, mert nem mindegy, hogy 2 fok van vagy 18. Mondanom se kell, hogy egyre kevésbé szeretek csomagolni.
Ma sikeresen kidobandóra égettem az első adag krumplit, szerencsére volt még itthon 4 szem az újra kezdéshez. Nem is emlékszem mikor fordult elő velem ilyesmi. Na és a mosógép. Hirtelen nem volt hajlandó szárítani. Az utolsó gép ruhát, ami csupa zokni volt, nem szárította. Ezt aztán B. mikor már éppen menni készült helyre hozta. A szűrő volt eldugulva és nem jelezte. Máskor szokta jelezni.
Ma aztán a legnagyobb dili közepén megmértem a vérnyomásom és 120/80 volt. Feltehetően nem fog megütni a guta mostanában.
Az újságot is kapkodva olvasom, mert nincs rendesen időm. Nincs is semmi derűs olvasni való a világból jelenleg. Azért azon derültem egy kicsit, hogy miután a Gershwin család megtámadta a pesti Porgy and Bess előadást, az igazgató úr, odarakott mind a 28 szereplő elé egy papírt, hogy írják alá. 17 alá is írta. Mit? Azt, hogy ő afroamerikai származású és identitású!!!! Ezen persze lehet egy pillanatig röhögni, de végül is elkeserítő több szempontból is. Egy operaház igazgatója nem tartja be az előírásokat egyrészt, másrészt a nyomorult szereplőknek annyira kell a pénz, hogy egy ilyen képtelenséget aláírnak. Végül is az egész szégyenletes és szomorú.

Pest

Ma délelőtt végre rá értem és az idő is tűrhető volt. Bementem tehát a városba, kedvenc séta utamra az Andrássy útra. Gondoltam, itt a tavasz, hátha látok valami göncöt amibe bele szeretek, nos nem láttam. Viszont nagy örömmel láttam, hogy végre elkezdtek dolgozni a valamikori balett intézet házon. Már évek óta rágtam a körmöm miatta, mert egy ház akkor is omlik romlik ha üres. Ha meg még nem is biztos, hogy üres akkor jajj... Vajon a kb. 15 éve, az üres házban látott megmaradt ólom üveges ablakok megvannak még? Soha nem fogom megtudni. No de talán most majd már lesz ott valami. Operaház talpig behálózva. Nem értem. Azzal indult a felújítás, ahogy a régi NDK színpadi gépeket kell lecserélni újra. Közben eltelt 2 év és még mindig zárva, sőt mintha most kívülről is tataroznák, de minek? Ahogy kinéz a dolog még az idén se fog megnyílni. No de pont ott a sarkon látom, hogy egy korban hozzám illő hölgy nagyon tanulmányozza a kezében lévő térképet. Úgy kb. egyszerre néztünk egymásra és már jött is kérdezni. Angol vagy német neki mindegy, akkor maradjunk a németnél, mondtam. Elmondta, hogy 40 éve volt itt és nem győz álmélkodni. Szerinte itt van igazán Európa. Magamban hümmögtem kicsit, de persze ráhagytam. Ő német, de 30 éve férjhez ment egy angolhoz és azóta Londonban él, bent a város közepén. A Zeneakadémiát kereste, elmondtam hol van és hogy ha lehet menjen be és miket nézzen meg. Közben megbeszéltük a brexitet is. Kérdeztem mit szól az angol férje? Szégyenkezik, szerinte a rendes angolok mind szégyenlik magukat ezért a cirkuszért. Ők is el fognak költözni Spanyol országba. Szóval jól elcsevegtünk a sarkon. A végén mondta, hogy 4 hónap múlva megint jön, a fogait csináltatni, mert náluk az állami egészségügy pocsék, ilyen szuper körülmények közt mint itt, magánban egy vagyonba kerülne. Igazán nem nézett ki valami ágról szakadtnak, de mégis ide jött. Végül megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedve felhívni telefonon ha megint jön, jajj dehogynem, boldogan. Felírtam neki a nevem és a telefon számom, valamint mondtam, hogy agyam laza, majd mondja el ki ő és hol találkoztunk ha hív 4 hónap múlva. Hát majd meglátjuk.