Net nélkűl élni???

Péntek délután, mikor is máskor??? Elment a net. Ma délelőtt jött a matávos és kicserélte az adsl akármit. Két napig komoly elvonási tüneteink kezdtek lenni. Szinte 10 percenként jutott eszünkbe valamit, amit okvetlen meg kellene nézni a neten. Jól rászoktunk, az biztos. Sose gondoltam, hogy öreg koromra leszek szenvedély beteg.
Közben eszembe jutott egy tv műsor, amit a német RTL adott egyszer. Egy családnál 72 órás net, tv meg minden szünetet csináltak. Öt tagú családnál 4 tv, 3 pc, 2 játék konzol, 6 mobil telefon és 3 ipod volt. Mindezt becsomagolták és elszállították péntek délben. A lakást bekamerázták és figyelték a fejleményeket. Az asszony viselte a legjobban a dolgot. Mosott, takarított, vasalt, a végén még a szekrényeket is rendbe rakta. Nem úgy a többiek. A feszültség egyre nagyobb lett, nyúltak ide-oda a lakásban és holtra unták magukat. A gyerekek egy idő után veszekedni kezdtek, semmiségeken. Végül vasárnap felcuccoltak és kirándulni mentek, amire senki nem emlékezett, hogy valaha is megtörtént volna előtte.
Persze olvasni egyiknek se jutott eszébe. Végül egyöntetűen kijelentették, hogy ilyen kísérletre többé nem vállalkoznának.
Nálam azért ennyire nem volt drámai a helyzet, de kétségtelenűl többet olvastam (könyvet) mint máskor és jó sok kereszt rejtvényt megfejtettem. Tv-t is többet néztem. Nagyon hiányzott a lehetőség, hogy ideüljek a géphez.

Azon elmélkedem itt magamban, hogy az emberek olyan felelőtlenek önmagukkal szemben. Az Osztrák újság címoldalán áll, hogy egy 8 éves kisfiút halálra gázolt egy autó a zebrán. Szörnyű dolog, mint sok ezer más gázolásos baleset. A sofőrt meg kell büntetni vagy talán nem is. Nem tudom, a kisfiú ment át az úton, vagy csak kirohant. Ha kirohant nem sok esély van megállni, mert azért minden zebra előtt nem lehet teljesen lefékezni. De nem is ezen van a lényeg. Azt kellene talán a gyerekeknek, no meg a felnőtteknek is általában megtanítani, hogy csak magukban bízzanak. Tudom van őrangyal is, de nem érdemes szegényt túlstrapálni. Tehát aki átmegy egy úton nézzen szét. Ne higgye, hogy majd XY megáll, mert ott a zebra. Ne YX-ra bízza az életét és a testi épségét, mert mindenki legelső sorban önmagáért felelős.
Természetesen tovább lehetne vinni ezt a gondolatot. Ne beizzunk pl. a bankokban és ne vegyünk fel felelőtlenül kölcsönöket pl. Még a legjobbindulatu bank se ismer engem, nem tudja a pénz költési szokásaimat, tehát nem tudja józanul megítélni, hogy tudom-e majd fizetni a részleteket vagy sem. Ezt csakis és kizárólag én tudhatom és az én felelőségem.
Ha ez az önmagunkért maximálisan felelősséget vállalás elterjedne a világban, mennyivel kevesebb dühöngés szitkozódás és ujjal mutogatás lenne, ergo mennyivel kellemesebb társadalmi klímában élhetnénk.
Normális körülmények közt, tehát nem diktatúrában, nem az állam tehet az egyén jó- vagy rossz létéről, hanem mindenki saját maga. Tudom ezt sokan nem szeretik hallani sem, pedig így van. Fejlettebb demokráciában ez természetes. Sajnos már nem érem meg, mire ez nálunk is azzá válik.:-(((

Városi kószálás.

Tudom jól, hogy erdőn mezőn sokkal egészségesebb a mászkálás, na meg kullancsot is lehet szerezni, de nekem mégis csak a városi aszfalt marad az igazi terepem.
Ma a Klauzál téren volt dolgom. Végre kiválasztottam egy elviselhetőbb áru anyagot a szófa áthúzáshoz. A kárpitos ajánlotta. Azt hiszem jó helyet kerestem erre a munkára. A céget a nagypapa alapította 1946-ban. Jó kis romos környék lehetett ez akkor. Azóta az egész család kárpitos. A Nagypapa fia és felesége, majd az ő fiuk és lányuk is. A segéd 20 éve dolgozik náluk. Nagyon szépek amiket csinálnak, ma megnéztem.
Miután az idő kellemes volt, elindultunk gyalog a Klauzál térről, a Dob utcán befele a városba. Láttam szép házat, sajnos még nincs felújítva, de lefotóztam, majd előbb utóbb látható lesz. Átvágtunk a kiskörúton, majd át az egyre rémesebb átjáróházon a Vitkovits Mihály utcán át, mindig A Váci utca irányába.
Az átjáróházban az a szörnyű, hogy valaki feltörette az aszfaltot és kis kockaköveket raktak le, amin az ember kitöri a bokáját. A V.M. utcában megnéztem az öreg esernyő javító hűlt helyét. A régi házat valahogy úgy tüntették el, hogy elé és felé építenek. Még nincs kész. Az öreg ernyőjavító néni meg elköltözött örökre. Kicsi sötét és elég koszos üzlet volt már a végén, de olcsó pénzért javították a törött, szakadt ernyőket. A kis téren, amibe a V.M. utca torkollik, a régi műstoppoló helyén szalámi bolt nyílt. E műstoppoló is pont olyan intézmény volt mint az esernyőjavító. Ma már feltehetően senkinek nem jut eszébe a molyrágta ruháját műstoppolóhoz vinni, vagy a kedvenc ernyőjét megjavíttatni.:-(((
Mentünk tovább a Pilvax közön, el a reménytelen Pilvax kávéház mellett. Boldogan átkeltünk az immáron igen csekély forgalmú Petőfi Sándor utcán. A Párizsi utcában jót spóroltam, mert hirtelen szerelembe estem egy piros cipővel, de szerencsémre nem volt az én nagyságomban. Amúgy is, úgy tűnik, spórolós napom volt. A Váci utcába érve, felfedeztem a Piarista házban ujonan megnyílt Mark and Spencer üzletet. Megláttam egy nadrágot, még fel is próbáltam. Olyan határ esetnek bizonyult, hogy inkább nem vettem meg. Amiért meg a kirakat nyomán bementem, arról kiderült, hogy nem fekete piros és drapp kombináció, hanem kék piros és fehér. Nos a francia zászlóban nem akarnék járni. Miután ilyen jó sok pénzt megspóroltam, mentünk tovább a Váci utcán. Sok nép volt. Ültek kint, ettek ittak a teraszokon. A volt Taverna aljában, a Zsolnay kávézót felváltotta egy olasz étterem, különben nem sok újat láttam. A Vörösmarty téren végre nincsenek bódék, vajon meddig? Tovább a Dorottya utcában jött a csoda. Az épület valamikor biztos banknak épült. Az én felnőtt koromban valami iroda volt, talán valamelyik impex. Most először a kapura lettem figyelmes mert nagyon szép. Aztán látom, hogy járkálnak ki-be az emberek. Valami felirat is volt, amit nem tudtam értelmezni. Végül bementünk. Nos az egész földszinten egy olasz áruház van, de nem bóvli olasz hanem jó. Ha fiatal lennék rengeteg pénzt hagynék ott. Van háztartási osztály is, amit elég tüzetesen végignézegettem, valamint lakberendezés, gyerek osztály, női -és férfiruhák, kozmetika stb. Emberek is voltak bent. Nagyon elcsodálkoztam, mert én ezt az üzletet soha nem láttam reklámozva, nincs kirakata így alig lehet észrevenni. Viszont nagyon szép és rendezett az egész. Miután jól kigyönyörkodtem magam, elballagtunk a buszmegállóhoz és hazajöttünk. Közben azon bánkódtam, hogy Apám már nem él. Minden házról meg tudta volna mondani, hogy mi volt eredetileg, meg azután.

Mérges vagyok!

Már reggel óta, mert akkor láttam meg a cikket az újságban. Arról szól, hogy mi az amit a szegények vesznek inkább mint a középosztály. Nos a pudingpor és a mélyhűtött pizza a "szegények" eledele. Valamit nem értek. Mi is voltunk időnként nagyon szegények. Leginkább krumplin meg kenyéren éltünk. Jó került hozzá némi hagyma is, néha zöldfőzelékek, a szezonban, és tej is mindig ha lehetett kapni, de pudingpor??? Ez meg a pizza olyan fontos a táplálkozáshoz? Valahogy nem látom én, minden bizonygatás ellenére sem a szegénységet, mert az nem így néz ki nálam. No de mérgem, csak fokozódott, mert a cikk ilusztálásához a kép 3 nyugdíjast ábrázolt. Valami rettenetesen csúnya emberpéldányokat. Két öregasszony meg egy férfi. Kirohantam és belenéztem teljes önkritikával a tükörbe. Annyira nem vagyok öreg és ronda mint a képen szereplők. Aztán magam elé idéztem a kisnyugdíjas ismerőseimet. Őket se tudtam ilyen csúfnak látni. Miért kell ebben az országban mindenben csak a legrondábbat megtalálni? Külföldön miért tudnak kellemes külsejű idős embereket fényképezni? Biztos ott se mindenki szép, de talán próbálkoznak nem a legrosszabbat mutogatni a népnek.
Persze Amerika a másik véglet. TV reklámokban idősre maszkirozott negyvenesek hirdetik az öregotthonokat vagy bármilyen időseknek szóló árucikket. Azon persze én röhögök, de lehet, hogy vannak akik elhiszik, hogy ők is olyan fiatalosak és szépek, mint akiket a reklámban látnak. Ez még mindig jobb, mint a rútságot lebegtetni az emberek szeme előtt örökké. Szerintem!

Ez-Az

Valahogy leállt az élet körülöttem. Igaz az idő nagyon megfekszi a lelkem, már vagy 3 napja nem voltam az utcán. Így aztán a fizikai egy helyben topogást szellemi ugrabugrával töltöm ki. Jó hülye ötleteim tudnak lenni ilyenkor.
A helyzet az, hogy már most nyomasztott a gondolat a téli négy havi távollét miatt. B. mintha legszívesebben még tovább akart volna maradni. Tény, hogy márciusban nagyobb az esély a jó időre, még ha az idén még ez se jött volna be. Nem akartam neki mondani, hogy nekem akár 3 hónap is elég lenne, mert tudom aláveti magát az akaratomnak, de az nekem nem jó érzés. Szóval felvetettem, hogy mi lenne ha két részletbe mennénk. Hihetetlen gyorsasággal rávetette magát az ötletre. Menjünk október közepén, jöjjünk haza karácsonyra, hogy minek az nem tudom, de jobb itthon lenni. Aztán menjünk vissza januárban és maradjunk valameddig. Ez az egész akkora ötletnek tűnt, hogy csak na! Egész hétvégén olcsó repülő jegyet vadásztunk a neten. Persze csodák nincsenek. Ha olcsó, akkor 3-4 átszállás, összességében 24-30 óra út. Ha csak egy átszállás 13 óra utazás, akkor persze drágább. Ez ugyan teljesen logikátlan, mert állítólag a repülőtéri költségek nyomják az árat, de akkor is így van. A memóriám viszont néha (nagyon néha sajnos) fantasztikus.
Még tavaly megrendeltünk hangverseny jegyet André Rieu tampai koncertjére, ami december 10.-én lesz. Ki is van már fizetve. Ezt átmenetileg totál elfelejtettük. Mikor B. hazament, hirtelen eszembe jutott, ugyanis azzal ment el, hogy akkor december 6.-ra megrendeli a repülőjegyet. Gyorsan telefonáltam neki, hogy mikor is van az a koncert? Nem tudta. Végül a neten néztem meg és így szerencsére nem vettük meg a rossz dátumra a jegyet. Huhhh....

Közben stockholmi barátnőm férje telefonál, hogy ő irt egy cikket a magyaroszági nyelvoktatásról, elküldené nekem, írjam meg mi a véleményem. Ugyan nem értem még most sem, hogy mit akar vele, de tisztelem, hogy 85 évesen, közgazdász létére, foglalkozik ilyesmivel. Tény, hogy igen magas fokon beszél 3 idegen nyelvet.
Elolvastam, véleményeztem, majd nem álltam meg és hozzá fogtam a javításhoz. Először csak átfordítottam az egyértelműen svédből magyarított szavakat, ez nem volt sok. Aztán rájöttem, hogy az ékezetek nem stimmelnek. Végigeresztettem az egészen a helyesírás ellenőrzőt, amit én soha nem használok. 6 oldalon keresztül szavakat cserélgetni irtó unalmas volt. A végén még szépen meg is formáztam és úgy küldtem vissza. Ma hajnalok hajnalán telefonált, hosszan hálálkodott és felébresztett.:-(((

Mászka

Ma a Nyugati körül volt dolgunk. B. nem is tudta, hogy hosszú járkálásnak néz elébe. Onnan ugyanis elmentünk az Andrássy útra, örök szerelem. Bementem végre a Párizsi Nagyáruházba is. Sajnos elég búbánatos látvány fogadott. A régen 4 emeleten át vezető, igen jellegzetes és csodaszép lépcsősor most csak a másodikig ér. A földszintről középen bele otrombítottak egy mozgólépcsőt. Nem értem. Tavaly megnéztük Párizsban a d'Orsay múzeumot, engem főleg az épület érdekelt. Azt egy pályaudvarból alakították át. Eleinte azt hittem, hogy kizárólag gyalog lehet felmenni a tetejére. Aztán kiderült, hogy hátul eldugva van egy mozgólépcső. Szóval nem rondítottak bele a közepébe. Szerintem 1 emeletet mindenki fel tudna menni, az invalidoknak meg használhatták volna a régi teherfelvonó liftet. Ez persze csak az első bánatom. A második, hogy nem lehet felmenni tovább.
Az Alexandra könyváruházban hihetetlen mennyiségű könyv van, de rajtunk kivűl még két embert láttam, na meg az eladókat. Ha valaki valami speciálisat keres, nagyon tudom ajánlani a helyet, mert 10 lépésenként megkérdezték, hogy segíthetnek-e?
Egy könyvet láttam, ami nagyon érdekelt, de nem fogom megvenni. Kb. 3 kiló és 14ezer forint. Az operaházban valamikor is fellépő művészekről szól, képekkel, leírásokkal. Nagyon tetszett, de megleszek nélküle.
Megnéztük még a Lotz termet is, ahol cukrászda van. Sajnos az is kongott az ürességtől. Aki nem tudja, hogy ott van, nem is talál oda. Tönkre fog menni.:-(((
Aztán tovább andalogtunk az Andrássy úton a belváros fele. Ejtettem megint 1-2 könnyet a megboldogult balett intézet üresen álló, védő állvánnyal ellátott épülete felett. Már több éve szálloda akart lenni, most meg ott romlik üresen. Végül is belémhasított, hogy Postamuzeum, Saxlehner palota. Odaérünk, nyitva volt, nosza. Már ezer éve készültem megnézni, amíg még megvan. Csodálatos már a kapubejárat is. Csodálom, hogy ennyire épségben és viszonylag tisztán találtam, ugyanis a kapu nincs bezárva. A múzeumban egy korombeli lelkes lokál patrióta hölgy volt az őr. Irtó jót beszélgettünk. Rengeteg érdekességet elmesélt. Kölcsönösen élveztük egymást. Gondolom nincs nagy forgalom ott, így talán neki is öröm volt egy érdeklődő látogató. A valamikori nagypolgári lakás nagyon rendbe van hozva és tartva. Persze a parketta már nem az eredet, de a faburkolatok és az ajtók, intarziával és faragásokkal Thék Endre műhelyében készültek. A mennyezeten ott is van Lotz freskó, nem csak a lépcsőházban. Nagyon sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép, de a lépcsőházba még visszatérek.
Sajnos a házat eladták, ami nem lenne baj, de már a harmadik tulajdonos van. A posta bérel még 2 lakást de a többi üresen áll. Miután jó kis társbérletek voltak, elképzelhető, hogy rettenetes állapotban vannak. Csak egy érdekesség még a Saxlehner lakásról, hogy a freskós csodában csak 1 hálószoba volt. Egy lányuk volt és hármasban aludtak az egyetlen hálószobában. Van viszont dolgozó szoba, zene szoba, kis és nagy szalon + ebédlő. A konyha a földszinten volt, ahonnan egy étel liften ment fel az étel. Gondolom a személyzeti szobák is valahol a házban voltak elhelyezve.
Mindezen gyönyörűségek után, meghívtam magunkat kedvenc kis bistronkba a Sas utcába, ahol nagyon finom sült csirkecombot ettünk. Aztán vagy 20 percig élveztük a belvárosi forgalmi dugót, mire előjött két busz is egymás után. Iszonyat ami ott a József Attila utcában van. Kiterjeszthetnék oda is a Főutcát.

Dicséret

Ma bementem egy tolltisztitóhoz érdeklődni. Tiszta véletlenül találtam rá. Miután traumatikus élményem volt egy másik budai tolltisztitóval, gondoltam jobb ha megszemlélem milyen a hely. Nos nagyon rendes, kedves és készséges volt a hölgy, aki a tulaj is egyben. Megbeszéltük a vágyaimat, az árakat, mindent. Kezembe nyomta a telefonszámot, hogy hívjam fel és akkor egyeztetünk, hogy várakozás nélkül ott a szemem láttára kitisztíják a tollat, adnak új angint, összevarrják és már vihetem is. Megköszöntem és odavetettem, hogy köszönöm, de én hála az Égnek egy ráérő nyugdíjas vagyok, nincs semmi hecc meg ilyesmi nálam. Erre a nő belelkesedett, hogy nahát, ilyet is ritkán hallani. ???? Igen mondja, mert a nyugdíjasok mindig az időhiányról panaszkodnak, túlhajszoltak rosszkedvűek stb. Mondtam neki, hogy én nem. Én élvezem a nyugdíjas lét adta szabadságot. Ezzel aztán el is váltunk.
Utána kezdtem gondolkozni, hogy vajon mitől van annyi dolguk a nyugdíjasoknak. Igaz ismerek olyat, aki innen a Lehel piacra jár tojást venni, mert ott az olyan szép. Én ilyen kifinomult ízléssel soha nem rendelkeztem. Nekem mindig az a legszebb ami a legközelebb van, mert sajnálnám az időt arra, hogy 10 tojásért egy félnapot utazgassak pl. Azt hiszem az emberek nagy része, nemigen tudja megszervezni az életét, akkor se mikor már lehetősége lenne rá.:-(

Haza fele aztán jól felhúztam magam egy öreg banyán, ok nélkül természetesen. Velem szemben ült a villamoson. 5 megálló alatt háromszor túrt bele a táskájába, vett elő egy vizes palackot és ivott 2 kortyot. Nem hiszem el, hogy egy felnőtt ember, nem bírja ki bő tíz percig, hogy ne igyon. Továbbá ha szomjas akkor igyon. Két korty a táskában melegített vízből, nekem csak hülyeség. Tudom, hogy mint minden ilyesmi, Amerikából gyűrűzött be hozzánk. Mellesleg ott már nemigen láttam, menetközben kortyolgató embereket. Négy éve még volt. Talán majd idővel itt is kimegy a divatból.