Mesélek

Tegnap színházban voltunk. Kétszemélyes darab. Arról szólt, hogy egy 1945-ben az oroszok által elcipelt férfi levelezett az itthon maradt feleségével, akit később az oroszok megerőszakoltak, majd a férfi bevallja, hogy van egy ottani nője, a nő pedig, hogy terhes lett az orosztól. A darab tulajdonképpen a felolvasott levelekből áll. Első perctől gondoltam, hogy ez nem igaz. A SZU-ba hurcolt emberekkel nem lehetett levelezni és csomagot küldözgetni. Ezt meg is említettem a jelen lévő szerzőnek és a női szereplőnek, de állították, hogy a darab valós levelekből és napló töredékekből lett összerakva. Nem hiszem el, szerintem még 44 előtti katonákkal és munka szolgálatosokkal lehetett talán levelezni és csomagot küldeni, de nem is ez a lényeg. Biológiai apósomtól egy levelezőlap maradt meg, amit valahonnan az oroszoktól küldött. Papír apósomtól van egy csomó feljegyzés, amit az orosz hadifogság alatt írt, de semmi levelezés. Sajnos már a feljegyzések is olvashatatlanok, hiába kértem, hogy gépelje le rendes papírra. Rossz papíron ceruzával írt 70 éves írást már senki nem fogja tudni kibogarászni.
Szóval az előadás után nem voltunk igazán lelkesek, nem tartottuk nagyon jónak a darabot. Ma viszont egymástól függetlenül kezdtük egymásnak mesélni, hogy mi mindent juttatott eszünkbe a darab. Szerintem senki nem irigyli a mi korosztályunkat, akiknek bőven kijutott a rosszból. De mégis az én életem volt a romos Budapest, a Dunába robbantott hidakkal, a boldogság a lelőtt ló felett, mert ehettünk lóshuslevest a pincében. Megélhettünk egy sajnos nagyon rövid fellélegzést az ostrom után. A millpengőket és az új forintot. Sajnos meg kellett élnünk Rákosit is, amiben igazán egy cseppnyi szépet nem tudok beleemlékezni. Elmondhatom, hogy 1949-56 közt igen sötét és nehéz idők voltak. Aztán 1956,  12 nap boldogság.
Tegnap az előadás előtt egy barátnőmmel a Művész cukrászdában találkoztunk. Biztos, hogy mióta elmentem itthonról egyszer se voltam ott. Szinte lehengerelt az emlék 56-ból, amikor a valamivel beragasztott ablakú cukrászdában ültem barátokkal. A pult szinte üres volt, hisz nem volt akkor semmi. Kizárólag valami csokikrém szerűség volt kehelybe töltve, azok sorakoztak ott szépen. Pénzünk nem volt de én, mint akkoriban mindig, nagyon éhes voltam. A szomszéd asztalnál ült egy ismert szobrász művész, akinek a Művész a törzshelye  volt. Egyszer csak odafordult hozzám és megkérdezte, hogy meghívhat-e egy olyan kehelyre. Boldogan elfogadtam, pedig nem szerettem soha a tejszinhabot ez meg abból volt. Mikor ezt elmeséltem a barátnőmnek, aki a lányom lehetne, igencsak rámcsodálkozott. Csak úgy spontán meghívott és elfogadtad?? Hát igen, akkor ilyen volt a hangulat. Mindenki mindenkivel beszélgetett, segített ha tudott, kedvébe járt. Az egész város magához ölelte a várost.
Lehet, hogy ennek az emléknek a nyomán keltett életre bennem annyi mindent a darab.Ma átszeltem kétszer a várost, buszon. Oda fele menet valaki végig rikácsolt, de vissza úton szép csönd volt.  Főleg férfiak voltak a buszon és mind a telefonjába volt temetkezve. Eszembe jutott egy újságcikk amiben arról értekezett a szerző, hogy manapság senki nem olvas és nem is beszélget. Szerinte egy autista társadalom van feljövőben. Az én korosztályom még beszélgetett sokat és olvastunk is szintén sokat. Nem volt olyan ismerős család, ahol ne lett volna néhány száz könyv a polcokon. Ezek nem ponyvák voltak, hanem irodalom amit nem csak elolvastunk hanem beszéltünk is róla. Voltak gondolataink amiket kicserélgettünk hosszú estéken át. A legtöbb ismerősnek nem is volt telefonja. Nekünk mindig volt, de nem telefonon éltünk társas életet. Bele gondoltam, hogy miről mesél ma egy 30 éves fiatal? Milyen élményei vannak? Jó biztos már bejárt néhány országot, de ott vajon a kultúra érdekelte, vagy mi? Milyen élményei vannak, milyen embereket ismer. Az ismerőseinek vannak élményei?
A barátnőmnek, akinek 7 unokája van, 7-20 éves korban, elég sötéten látja ezeket a dolgokat. Unokák nem beszélgetnek, telefonon üzengetnek, nézegetnek stb. Olvasni csak amit muszáj, önként semmit.
Ennél az űrnél még a rossz emlékek is jobbak.
Ps. ezen "remekmű" már 2 napja íródott. Aztán nem volt időm átnézni. Most sincs, így megy ahogy van. Sorry

Meghatódtam

Nézem a nagyon nyilvános e-mail fiókomat. Csupa reklám no meg egy levél valakitől, akivel az indexen találkozom néha, személyesen egyszer egy talin találkoztunk percekre, évekkel ezelőtt.
Írja, hogy látja valaki szokott nekem vásárolni Bécsben, ami most nem működik. Ők járnak ki, szívesen segít. Komolyan mondom, régen nem hatódtam meg ennyire. Végül is csokoládéporról van szó. Semmi létszükséglet, tényleg nem ismerem, igen ritkám fordul meg az indexen. Szóval mindig mondom, hogy az emberek jók és segítőkészek. Azt is szoktam mondani, hogy rengeteget köszönhetek az indexnek és mindig sajnálom, hogy a hülye és ártalmas facebook szétverte a társaságot. Szerencsémre a jó embereket még a face megjelenése előtt sikerült begyűjtenem. Hálás vagyok a Sorsnak, így nagybetűvel.

Bécs 2.

Második nap délelőtt kicsit vásároltunk. Főleg olyan fontos dolgokat mint pl. papirzsebkendő. Akartam még a WMF-nél venni egy konyhai kesztyűt is, de már nem árulnak olyat. Különben is egyre kevésbé vonzó Bécs, vásárlási szempontból. Egy nagy adag, 80 dk., csokit azért vettünk, majd mentünk a délutáni programra, a Magyar Nagykövetséget megtekinteni. A Nagykövet úr személyesen fogadott és vezetett minket. Ez az ingatlan a város közepén egy palota, ami 270 éve van a magyar állam tulajdonában. Tízezer négyzetméter és gyönyörű. Minden teremben korabeli cserépkályha, Szép festmények a falakon és a bálteremben valamint a követ dolgozó szobájában freskó a plafonon. A követ maga egy igen szimpatikus 40-es  férfi, aki színesen és jól adta elő a mondókáját. Mint mondta ebben a környezetben öröm dolgozni. Ott is laknak, ami felettébb kényelmes lehet. Nekem is tetszene. Mint mondta ő is ott lesz az esti hangversenyen
Ezen az estén nagyon jó helyen ültünk a földszinten. Ettől persze a helyek nem lettek kényelmesebbek, de mindenki a saját székén ült, elkerítve a szomszédtól. Az előadás megint pazar volt, ezennel az 5. zongora verseny hangzott el és egy másik szimfónia, így végig ott maradtunk. Szép hosszú ráadást is kaptunk Schiff Andrástól. Erről jut eszembe, hogy előző nap is volt ráadás, nem is akármilyen. A zenekar szépen énekkarrá alakult és Schiff András kíséretével egy Haydn kantátát adott elő.
No de vissza a hangversenyhez, illetve a nagykövethez. Ott volt, legelöl az első páholyban ült és nem volt rajta nyakkendő!!! A bécsi közönség elég jól volt öltözve és a férfiakon természetesen volt nyakkendő, végül is nem buliban voltunk. Szerintem egy nagykövet az országot képviseli ha megjelenik valahol. Hagy ne írjam le, miket gondoltam. Persze tekintettel a zenekarra és a szólistára, talán így akarta a világ tudtára hozni, hogy nincs is ott hivatalosan. Ha délután a követségen vezet minket így, egy cseppet sem zavart volna, de este egy hangversenyen elvártam volna egy sötét öltönyt és nyakkendőt. Perényi Miklós is ott volt, természetesen sötét öltönyben és nyakkendőben. Nos miután vörösre tapsoltuk a tenyerünket, a zenekar beszállt a buszba és haza indult. Mi még ott aludtunk a szállodában és másnap délelőtt vonatoztunk haza.
Jó kis kirándulás volt, eső nem esett és különösebben hideg se volt. Csak a szállodában fáztam, mert ahol levegővel fűtenek ott huzat van, de nem sokat tartózkodtam ott. Ezzel erre az évre biztos befejeztük az utazást és jövőre sincsenek különösebb terveim. Kiöregedtünk mi már ebből. Sajnos.

Bécs

Szóval vasárnap jöttünk ki és most hétfő reggel van. Menni kell ügyintézni. Mondom B.-nek taxi. Ó nem, szó se lehet róla, nincs messze. Próbálom bizonygatni, hogy nem is a távolsággal van a baj, hanem, hogy egy teljesen újonnan felépített városrész, ahol irtó magas irodaházak vannak, se utca se házszám, csak építkezések és össze-visszaság. Bolyongtunk már ott egyszer, de nem ő tudja hol van, megtalálja stb. Nos ez olyan férfias dolog. Én simán bevallom, hogy már rég nem tudok úgy tájékozódni mint régen és ilyen kalandokba inkább nem mennék bele, de ő meg van győződve róla, hogy még mindig 50 éves és mindent tud és mindenre emlékszik. Szóval neki indultunk és bizony keresgéltük soká azt az elátkozott helyet, ahol dolgunk volt. Nem azért mondom, de a végén ő vonszolta magát, már teljesen ki volt és még le se lehetett ülni sehová, csak vonszolódni tovább. Én mint egy kiskutya rohantam, ha megláttam valaki aki kijött valamelyik házból dohányozni és kérdeztem. Egy hasznom volt a dologból. Ezután ha azt mondtam taxi, nem volt ellenkezés. Három óra elmúlt, mire vissza értünk a szállodába és eszünkbe jutott, hogy nem ebédeltünk. Szerencsére a szállodai kávéházban lehetett kapni enni valót is és utána eldőltünk a szobánkban.
Este koncert. Ugyan az a műsor, amit a múlt héten a müpában hallottunk, de micsoda különbség! Akkor valami Leonskaja játszotta a Beethoven 4. zongora versenyét, most viszont Schiff András.
Musikvereinben, ahonnan az újévi koncertet közvetítik, már voltam egyszer vagy 25 éve. Nem emlékeztem arra a rengeteg lépcsőre amin fel kellett mászni a földszinti páholyhoz. A szépen felújított Zeneakadémia  után a Musikverein kicsit kopottas. Ez persze újévkor a tv-ben nem látszik. Pl. valami irtó kopott hajópadlója van és a székek se éppen kényelmesek. Ráadásul a páholyban olyan zsúfoltság van, hogy a szomszéd széken ülő pasival, már szinte intim kapcsolatban vagyok a combommal. Még szerencse, hogy nem ült az ölembe. Mindegy, a zenekar hozza a formáját és Schiff remekül játszik, viszont a szünetben lelépünk. 5 napon belül kétszer ugyanaz a Dvorák szimfónia nem kell. Megkerestem a liftet, kiszedtük a kabátjainkat a ruhatárból és haza ballagtunk.

MÁV

Szeptemberben Zürichbe utaztunk hálókocsival. Vonat megvolt, mindenki beszállt, ám nem indultunk. Telt-múlt az idő, a vagon bejáratánál izgatott emberek és néhány MÁV alkalmazott vitatkoztak. Végül kiderült, hogy jó néhány helyet duplán adtak el.

Múlt vasárnap utaztunk ismét most Bécsbe. Felszállunk, elfoglaljuk a helyünket a csöndes vagy nyugalmi zónának nevezett kocsiban. Ezt már nagyon megtanultam, ide ugyanis lármás csoportoknak és gyerekeseknek nem adnak ki hely jegyet és tényleg nyugi van. Röviddel indulás előtt megjelenik apuka 2 kisgyerekkel! Szerinte neki oda szólt a jegye, ahová a minek és így volt. Szerencsére volt hely, de mégis. Nincs a mávnak egy megbízható computer programja, amivel eladják a hely jegyeket?
Aztán elindultunk. Mindkét gyerek kapott a kezébe egy tabletet, olyan 4 és 5 éves formák voltak. Csendes kocsi, az egyik, apuka többszöri halk figyelmeztetése ellenére megállás nélkül énekelt. A másik meg köhögött, szintén szünet nélkül, csak úgy bele a levegőbe, pont B. mellett. Ő meg igen fogékony az ilyesmire, holt biztos megbetegszik, gondoltam és menekülőre fogtam a dolgot. Átmentem a szomszéd kocsiba, ahol volt két nem foglalt hely és szépen áttessékeltem őt oda. Ez normál, nem nyugalmi zónás, hely volt, de érdekes módon igazán nagy volt a csend. Gondolom kint dolgozók mentek vissza a hétfői kezdésre, főleg közép korú férfiak voltak.

Út közben megéheztünk, mert itthon nem volt időnk ebédelni. Jó az étkező kocsi, helybe hozzák a megrendelt kajákat. Egy vidám kis fiatal pincér volt, megrendeltük és hamarosan hozta is. Közben beszélgettünk vele, a magunk módján, én németül, B. angolul. Pincér szem rebbenés nélkül váltogatta a nyelvet, tényleg jól beszélt, de azért hallottam, hogy nem született osztrák. Mikor már fizetésre került a sor, megkérdeztem hova valósi. Líbiából jött 4 éve, azóta tanult meg németül. Angolul már tudott előtte is. Nos ezektől félnek az én honfitársaim annyira. Meghallgatnék néhány nyelvvizsgást mennyire tud beszélni 4 év után egy nyelvet, ami teljesen idegen az ő anya nyelvétől.

Tök sötétben érkeztünk meg, pedig még csak 5 óra volt. Szállodában kipakoltunk és elindultunk felfedezni a környéket. Azt hittem nem tudom hol vagyunk, de igen hamar rájöttünk, hogy egészen a közelben laktunk már egyszer egy szállodában. Ami nagy felfedezés volt, hogy szinte a város közepén egy hatalmas műjégpálya van, tele emberekkel, minden napszakban. Boldogult ifjúságomban mennyire szerettem korcsolyázni, még ha majd meg is fagytam közben, minden délután kint voltam a pályán.
Hétfőn aztán kezdődött az élet, de erről majd holnap.

November

Számomra a legrosszabb hónap. A sötétség mindig agyon nyom, de mégse szedek semmit, ki kell bírni. No de az elmúlt héten egyszer, szépen sütött a nap, így hátsón rúgtam magam és elmentem a városba. Venni is akartam valamit, de főleg ki akartam kicsit menni a lakásból. Szóval belváros. Szerencsémre Putin már elment és Erdogan még nem érkezett meg, ideális időpont volt. Baktattam a Váci utcán, ahol közepes volt a nép sűrűség. A különböző turista járműveket, szerencsére valóban kitilthatták, mert egyet se láttam. Az üzlet amit kerestem, tavasz óta felújítás alatt áll, a Váci utcai újságos meg mintha bezárt volna. Még azt se tudtam kideríteni, hogy a sok új üzletből melyik nyílt a helyén. Üzletek nyitnak és zárnak, követni se lehet őket. Végre elérkeztem a Vörösmarty térre, amit ugye eddig felújítottak. Teljes pompájában persze nem sikerült megnézni, mert máris ácsolják a bódékat a karácsonyi bűzpiacra. A volt Luxus áruház oldalán volt egy járható sáv. Nézem az új szép nagy térköveket és töprengek, vajon kik rakhatták le? Itt tanultak? Mert ilyen rondán lerakott térköveket még nem láttam. Vajon a megrendelő nem nézte meg mit vesz át? Vagy direkt ilyenre akarták? Sok kérdés, válasz ugye egy szál se. Kitől kellene megkérdezni? Felmerült bennem, hogy írok az új polgármesternek, aztán remélem, hogy majd megteszik mások.
Tervem szerint mentem volna a Nádor térre is, de a Harmincad utca torkolata tele volt teherautókkal, bódé alkatrészekkel, úgy kellett volna a dzsumulyon átverekedni magam. Talán jobb is ha nem látom a Nádor teret. Jobb kedvem nem lenne tőle. Szépen lekanyarodtam a Deák térre, ahol a busz megállójában egy turista busz villogott és mikor jó 5 perc múlva megjött a BKV busz, esze ágában se volt elállni onnan, így aztán az út közepén megálló buszra kellett felkászálódni. A forgalom meg persze állt addig, amíg ez megtörtént.
Tegnap aztán egészen más irányba, a XIII kerületben volt dolgom. Kicsit késében voltam, taxi. Útközben többször megbántam, mert Pesten hétköznap délelőtt 10-11 közt is totál be van dugulva minden. Itt-ott olvasgatva, mindig nagy a szegénység, de mégse dolgoznak az emberek, hanem munka idő alatt is autóban ülnek és mennek ki tudja hova. Szerintem ez egy valódi hungaricum. Egész nap dugó. Vissza fele már BKV-val jöttem. Jó napom volt minden jármű az orrom előtt ment el. Útközben a Mamutban megvettem amit a Váci utcában nem lehetett. Persze már teljes a karácsonyi dekoráció, tonna számra árulják a szaloncukrot, mi lesz itt még karácsonyig.

Ez a nap is jól kezdődött!

Nyolckor ébredtem és első mozdulatom volt, hogy nyúlok a telefonhoz és hívom B.-t. Ha otthon van, mindig korábban kel mint én. Cseng a telefon cseng és nem veszi fel. Egy idő után elszakad a vonal. Hívom mobilon, mert volt már hiba a normál telefonnal. Azt se veszi fel. Miközben hívom és hangosra állítom a rendes telefont, már kapkodok magamra ruhákat. Mire megint szétszakad a vonal, már csak kabátot és cipőt kell felvennem. Rohanok ki az utcára, miközben a mobilon megállás nélkül hívom. Ha elszakad hívom újra. Mikor a tér túloldalára érek felveszi. Mi van????? Semmi, mondja. Ő nem hallott semmi féle telefont. Most hallotta csak, hogy rezeg a mobilja. A lakásában, ami nem hatalmas 2 normál telefon van. Tehát a két végében szól a telefon. Mindegy, megkönnyebbülten, hogy ezt most megint megúsztam, vissza fordultam. Itthonról hívom, azonnal felveszi. Vannak rejtélyek, amire soha nem lesz már megoldás.:-(

Mindezek után eljött az ideje a reggeli kávénak, amit ismét a legrégebbi nagyon kedvenc főzőmmel készíthettem. Ez volt az a főző, amiben a szilikon gyűrű elfáradt és se bel- se külföldön nem volt már hozzá ilyen kapható. Ez igen bosszantó, mert egy kávéfőzőben egy tömitőgyűrű nem a legkomplikáltabb alkatrész. Na de miután B. közelmúltbeli betegsége alatt sokszor voltam nála és mikor jobban lett nagyon össze teremtettem, hogy olyan a lakása mint egy cigány putri, tele kacattal minden. Most elkezdett rendet csinálni és láss csodát! Talált egy zacskót benne a kávéfőzőhöz tartozó szilikon gyűrűvel. Egyszer, mikor valami más hiba volt, rendelt valamit hozzá és miért ne alapon, rendelt ilyen gyűrűket is. Így aztán miután túl voltam a sokkon, kéjjel ittam a jó főzőből a jó kávét.