Ünnepi ebéd

"Sógorom" már a születésnapom alkalmával meghívott minket egy ebédre, étterembe. Aztán csak halasztódott az ügy, végül ma, a névnapomon, valósult meg az ebéd. Vendéglő közel hozzánk az u.n. kispolgári hely, ahol szerintünk jók az ételek, korrekt a kiszolgálás és megfizethető az ár. Foglaltunk asztalt, ami okos dolog volt, mert a vendéglő dugig tele volt. Kicsit később mentünk, hogy nyugi legyen, de nem volt. 3 darab sivitozó kiskölyök tombolt a pincérek lába alatt + egy ült gyerekszékben az asztalnál és ott bömbölt. Természetesen nem a gyerekeket okolom, a kedves szülőket kergettem volna ki legszívesebben az utcára. Őket nem zavarta a sivitozás, vígan beszélgettek. Minket békén hagytak a drágák, mert a közeledésükre igen csúnyán néztem. Mindezt leszámítva, finom halételeket ettünk, ugyanis ez eredetileg egy hal vendéglő. Kaptam fogast, amit üzletben ki tudja miért nem árulnak. Én ugyan igen illetlenül, halhoz sört!!! ittam, de a fiuk valami nagyon finom illatos bort találtak maguknak. Mi jót dumáltunk és közben a sivitozóknak sikerült legurulniuk a lépcsőn amire a szülők is felkapták a fejüket, fizettek és elmentek. Csodás csend és béke szállt a helyre.  Új vendégek jöttek. Pont velem szemben leült anya és felnőtt leánya. Én még ilyen tökéletesen hordó alkatú nőt nem is láttam. Vártam hogy fog enni, ugyanis a keblei lehetetlenné tették a tányér megközelítését. Először levest kért, amit az álla alá tartva kanalazott ki. A fő fogás alatt állandóan a ruháját tisztogatta, amire rákerültek a morzsák és egyebek. Végül még madártejet evett, amit szintén a száj elé tartott tálkából kanalazott ki. Elképzeltem, hogy otthon egy állig érő asztala van. Felnőtt leányzóra szomorú sors vár. Mikor felálltak láttam, hogy pont olyan mint a mama csak fiatalban és vagy 20 kilóval kevesebbel. Közben mi is bepakoltunk még egy-egy desszertet, bár én a Gundel palacsinta felét a meghívónkra testáltam. Mikor kijöttünk a helyről, akkor realizáltuk, hogy több mint 3 órát üldögéltünk az elég kényelmetlen fa székeken. Alig bírtuk feléleszteni a lábainkat. Viszont sütött a nap, kezdenek őszülni a színek és egyre halványabbak lesznek a csodálatos forradalom emlékei. Ha nálunk is csinálnának egy utcai felmérést, amit a napokban láttam a németeknél, miszerint a berlini falról érdeklődtek járókelőknél és a legtöbb megkérdezte, hogy milyen fal? Nálunk is azt kérdeznék, hogy milyen forradalom?  Szomorú. Nekünk valahogy fix tudásunk volt a mohácsi vészről a 48-as forradalomról meg minden súlyos eseményről. Meg kellett tanulni. Manapság ez szemlátomást nem fontos.

Sport kórház

Nem ismertem a helyet. Azt hittem, hogy az Alkotás úti modern épület, de nem. Ugyan a hivatalos címük az Alkotás út, de bejárat onnan nincs, csak a Győri útról. Az épületek ugyan akkor épültek mint a János, István meg még a harmadik nem tudom a nevét. Mind totál elavult és rég megérett a lebontásra. Érdekes módon a János és a Sport kórház is, igen értékes telken állnak, tehát ha lebontanák és a fele területen felhúznának egy korszerű kórházat, kaphatnának egy rakat pénz a felesleges telekrészért. Persze a Sportkórház területén valamikor, talán az első fideszt kormány idején, felhúztak egy totál modern épületet, ami láss csodát, azóta is üresen áll illetve rohad. A több mint száz éves elavult pavilonokat viszont ész nélkül tatarozzák, szigetelik, festik, stb. Ettől persze semmi se lesz  jobb. Szűk 3-4 ágyas kórtermek a folyóson egyetlen wc és zuhany, nemenként. A műtő bejárata egy sima kétszárnyu szobaajtó, ilyet se láttam még sehol. A kórtermen kívűl sehol nem lehet tartózkodni, a betegek az ágyban esznek. Még egy rohadt jégszekrény sincs sehol, vagy egy asztal és szék sincs persze.Látogató üljön az ágyra, ami felettébb higiénikus. Hogy mit esznek, azt nem tudom. Én vittem Lényemnek finom szendvicset, friss pogácsát és jó hideg vizeket, meg magam facsarta narancs levet. Holnapig nem hal éhen.
A bánat megint az igény hiánya. A Telki kórháznak be kellett zárni, mert csak veszteséget termelt. Tiszta szívemből drukkolok az állítólag jövőre Pesten megnyíló privát kórháznak. BMV tulajdonosoknak biztos telne rá ha lenne rá igényük.

???

Holnap operálják Lényem kezét. Carpal tunnel syndrom a baj. Sokan mondták, hogy semmiség, sokaknak csinálták is az ismerősök közül, csak akkor ők nem voltak 85 évesek. Lényem totál nyugodt, helyette is én izgulok.
Bezzeg Münchenben azt hittem néhány percig, hogy megölöm. 40 perces vonatozás után megérkeztünk a megállóba, ahol ki kellett szállni. Bemondták a megállót és azt is közölték, hogy a jobb oldalon kell kiszállni. Mondtam persze neki is, hogy jobb oldal. Fura egy megálló, sok vonal + alatta a metro is ott jár és valamilyen oknál fogva kinyitják mindkét oldalon az ajtót. Mit csinál a drága ember kiszáll a bal oldalon. Rengeteg ember közt indulunk valamerre, de csak lefele vezetnek a mozgólépcsők. Lift nincs. Jó hosszú megálló kétszer végig megyünk de sehol egy lépcső felfele. Végül megszólítok egy várakozó párocskát, hogy hogy lehetne kijutni innen. Tanácstalanul néznek, nem tudják. Közben oda jön egy idősebb férfi és közli, hogy várjuk meg a következő vonatot és menjünk át rajta, mikor megáll és kinyílnak az ajtók. Így lett, kapkodtuk a lábunk, szerencsére rengeteg volt a ki-be szálló így sikerült a manőver. Fent, ami még nem a felszín volt, kiderült, hogy építkeznek. Össze vissza elkerítve minden, óriási zaj és több feljárat. Ahová sikerült elevickélnünk ott nem volt mozgólépcső. Ilyenkor jó öregnek lenni. Egy jóltermett ifjú udvariasan megkérdezte, hogy felviheti-e a kofferemet. Szépen megköszöntem. Megjegyzem fiatal koromban se sokat cipekedtem utazás közben. Mindig akadt valahonnan egy férfi aki szívesen segített. Ezek szerint középkorú nőként cipeltem legtöbbet a csomagomat.
Fent aztán először nem tudtuk hol vagyunk, zuhogott az eső és nekem sikerült 3 embert leszólítanom, akik csak angolul tudtak tehát szintén turisták voltak. Végül egy kicsit süket öreglány igazított útba minket.

München

Tavaly nyáron voltunk utoljára és persze nem sokat változott. Rengeteg a nép a belvárosban. A fő sétáló utca kövezését befejezték. Tavaly tiszta akadály futás volt végig menni rajta. Változatlanul sok a koldus. Ezek nem román bérkoldusok, mint Bécsben vagy Pesten hanem helybéliek, legalább is kinézetre. Egy határozottan kisebbségit láttunk de az is aludt egy üzlet bejáratban. Az igazán ügyesek, nyilván törzshelyük van, otthagyják a cók-mókot és kitesznek egy tányért. Végül is biztos unalmas egész nap az utcán üldögélni. Volt aki rakott oda valamennyi pénzt, ahogy láttam.
A piac az csodálatos. Mikor ilyen helyen járok, sírni lenne kedvem, hogy nálunk vajon miért nem lehet ilyen egy piac? Végül is az időjárás kb. ugyanaz, lehetne ugyanolyan zöldséget és gyümölcsöt termelni, illetve behozni. Itt ha van mangó akkor éretlen és satnya, ott olyan mangókat láttam, hogy a nyálam csorgott. No és a halas! Pedig onnan is elég messze van a tenger. Sajnos azt kell hinnem, hogy az igénytelenség állja útját nálunk a dolgoknak.
Tavaly és mindig az ilyen kultur utakon egy svájci utazási irodával mentünk. Az idén későn küldték a prospektust így németekkel voltunk. Mit mondjak ég és föld a különbség a kettő közt. Ezek dumásak voltak, beszélgettek, nevettünk nagyokat és véleményt cseréltünk. Egy-kettő igyekezett Lényemmel angolul beszélni. Ugyanakkor a svájci mindig bizonyítani akar, hogy ő aztán tud angolul. Vele többen beszélgettek mindig mint velem. Németeknek nincs ilyen komplexusuk, egy- két udvariassági szólam, aztán kész. A műsor is egészen  más volt. Itt csak vacsora volt benne az árban opera és hangverseny után. Igaz éjjel egy előtt nemigen lett vége, viszont volt még meghívott vendég is, aki referált odaillő témákról. Nagyon élveztem, pedig nem szokásom éjfél tájt enni. A program egy részét elblicceltem, mert már tavaly is láttuk azokat a helyeket. Ahova elmentünk az a müncheni Residenz volt. A bajor hercegek és később királyok nagyon gazdagok voltak. A müncheni Residenznek több mint 100 dísz terme volt.Szinte egy város a városban. Volt színház, opera, de saját gyógyszertár laboratoriummal és nyilván lakás a személyzetnek. Ebből persze nem sokat lehet ma már látni. A háború azt se kímélte. Kívülről helyre van állítva de bent csak egy dísz terem lett eredetiben visszaállítva. Az eredetileg valami múzeum féle lehetett, ahol antik szobrokat gyűjtöttek saját használatra. Háború után helyreállították és sokáig a bajor állami vacsorákat és fogadásokat tartották benne. Idővel rájöttek, hogy romlik az állaga és ezt beszüntették. Manapság csak valami állami díjátadás szokott ott történni. Viszont elmesélték, milyen volt a bajor udvari marketing a középkorban. A terem végében van egy megemelt rész, szépen faragott kőkorláttal. Mikor az udvar vacsorát rendezett ott volt terítve a családnak és esetleg valami fontos vendégnek. Aztán a terem másik vége előtt volt egy nagy szoba, azon keresztül jöhetett be a kiválogatott nép. A szolgák abban a szobában megnézték, hogy rendesen vannak-e öltözve, meg vannak-e mosdva és fésülve, valamint, hogy nincs-e valami szemmel látható betegségük. Ezek után bemehettek a terem közepéig, ahonnan állva végig nézhették a vacsorát, ami persze igen látványos volt. Ezek után terjeszthették a hírt, hogy milyen gazdag az udvar, meg szép és a többi. Ez volt az akkori tv nézés.
Opera és hangverseny még majd jön!

Na még egyszer Amerika.

Ma rohadtul kiboritottak, már tisztára az ÁVO jutott csak az eszembe. Ugyanis végleges elköltözésünkkel Lényem nyugdíját át kellett helyeztetni Europába. Amerikai bank semmit nem csinál külföldre, tehát nincs értelme fenntartani ott a számlát. Be is mentünk az illetékes ottani hivatalba és annak rendje módja szerint kijelentkezett. Semmi gond, mondták, adja meg a számla számát, bank nevét stb. és már a következő nyugdíja oda fog menni. Nos nyugdíj azóta se jött. Kapott egy levelet, hogy visszament a pénz, mert rossz volt a számla szám, de ez nem igaz. Megírta még egyszer az összes adatot, de nyugdíj sehol. Ezek után kért e-mailben időpontot a követségtől megadva, hogy nyugdíjjal kapcsolatban óhajt beszélni valakivel. OK az időpont ma délután volt. Elmentem vele, mint már sokszor. Körüljártuk a barikádokat, miközben én mar magamban élénken káromkodtam, hogy micsoda disznóság ilyen dolgokat beépíteni a város egyik szép terébe. Üveg kalickából kijött egy őr egy listával, név? Mondja Lényem a nevét, az őr nagy nehezen meg is találja a listán. Rendben, majd rám néz és kérdezi a nevemet. Mondom neki, hogy én a kísérő vagyok csak, de közben már mutogatom az összes nem magyar igazolványaimat. "nincs rajta a listán, nem mehet be" Mire én: Itt álljak vagy mit csináljak? Erre váll vonogatás. Lényemet meg tuszkolja befele, ahol zseb kipakolás, telefon leadás és repülőtéri kapun átmenés következett. Miután ezen túlesett szól nekem a rács mögül, hogy várjak. Mondtam, hogy eszembe sincs, megyek haza.
Azért ácsorogtam még egy kicsit, majd bekopogtam a páncél üvegen. Kijön egy nő, mondom neki, hogy ha már az utcán kell várnom, legalább adjanak egy széket, mert fizikailag képtelen vagyok itt ácsorogni. Őnagysága megismételte, hogy aki nincs a listán nem mehet be és szék nincs, talán a téren üljek le egy padra. Persze haza jöttem.
Lényem is jött nemsokára. Nem intézett semmit, mert ugyan akivel beszélt az illetékes az ügyben, de majd hívja fel csütörtökön, mert ma nem tud semmit.
Történt mindez azután, hogy tegnap délelőtt szintén nyugdíj ügyben voltam a svéd követségen, ahová csak besétáltam, megcsinálták a papírom és megkértek, hogy nyilatkozzak a vadonatúj IKEA fotelről, amire leültem. Hogy én hogy utálom ezeket az amerikaiakat arra nincs kifejezés.

Bank kártya

Mióta haza jöttünk kerestem a magyar dombornyomott bank kártyámat, ami nélkül ugye nemigen lehet vásárolni a neten. Mindketten, egymástól függetlenül föltúrtunk minden elképzelhető helyet. Az maradt meg mindkettőnkben, hogy az utolsó pillanatban azt mondtam, hogy "majd juttasd eszembe hova raktam".
Ma feladtuk a harcot és levonultunk a bankba. Régen nem jártam ott, mert mindent a neten intézek. Régen volt vagy 6 ügyintéző + a pénztáros. Most egyetlen ügyintézőt láttam, aki egy gyenge felfogású ügyfélnek magyarázta ugyanazt százszor. Mindegy, kivárom. Végül jött egy másik ügyintéző is. Elmondtam, hogy kártya nem veszett el csak nem találom. Semmi baj, rendelünk egy újat, kérem a személyi igazolványát. Előveszem a pénztárcámat, keresem az igazolványt és mi az ami először a kezembe kerül? A kártya!!!! Óriási röhögés részemről, elnéző mosoly az ügyintézőtől és kivonultunk a bankból. Utólag teljesen világos az egész. A magyar pénztárcámra és nem csak a kártyára vonatkozott a megjegyzésem indulás előtt, amit aztán mindenestől besüllyesztettem egy fiókban, ahol meg is találtam.
Ezek után, immáron kártyával felszerelkezve elmentünk a Mammutba, miután a kávéfőző elromlott és nem sok jóval kecsegtettek a szervizben. Itthon már tájékozódtam a neten, így tudtam, hogy olyat amilyet én szeretnék már nem kapok. Sima karos kávéfőzőt szerettem volna, amibe annyi kávét teszek amennyit akarok és én határozom meg, mennyi legyen a kávé.  Nehezítő körülmény, hogy elég magas bögrékből isszuk a kávét, a még létező karosok alá nem fér be. Rövid téb-lábolás után elhatároztuk, hogy a sok egyforma közül melyiket akarjuk. Taxi és haza. Megjegyzem az odauton már az vigasztalt, hogy a kávéfőzővel kizárólag taxin lehet haza jönni, mert a Moszkva tér rémes.
Lényem egész délután olvasta a rendkívül hosszú leírást. Most jutott oda, hogy valamelyest működik a masina, de én holnap biztos nescaffet iszom. Valami egyetemre kell előbb mennem, ha az új gépet akarom használni.:-(((
Ez a szörnyű az öregségben, hogy jönnek az új dolgok és már nem vagyok képes élvezettel használni őket. Még emlékszem az első espresso masinánkra, amit, mire a férjem hazaért simán beüzemeltem. Az se volt nagyon egyszerű szerkentyű. Mondhatom, hogy ez az első kávéfőző, amit nem tudok egyelőre egyedül használni, illetve nincs kedvem és türelmem, reggel fél álmosan elkezdeni vacakolni vele.:-(

Marbella

A hely változatlanul a szívem csücske, pedig most még az idő se volt ideális. Sokszor Pesten melegebb volt mint ott, viszont a nap sütött mindig. A széllel volt bajom. Árnyékban hűvös volt, a napra meg nemigen merek kimenni, mert tele leszek kiütésekkel = napalergia.:-(
Sokat mászkáltunk. Imádom, hogy ilyenkor ősszel ott még buja tomboló nyár van. Minden virágzik, illatozik. Gyönyörüen ápolt parkok vannak. Nem csak a vörös márvány sétányt, hanem a kék beton lapokkal kirakott utcákat is mossa a város, mosószeres vízzel. öröm nézni, amikor  habos vízzel és hosszú nyelű sikálókefével, tisztogatják a forgalmas főutcát. A sétányt éjszaka mossák, minden nap. Találtam egy utcát, ahol végig virágoztak a hatalmas jakaranda fák. Fa nélküli utca nincs is. A nagy melegben is kellemesen lehet sétálgatni a városban. Persze az óvárosban nincsenek fák. Az sajnos hátrányára változott. Sok régi kis üzlet eltűnt és a népek is kiköltöztek szebb világosabb lakásokba, gondolom. Már nem ülnek feketébe öltözött asszonyok a rácsos erkélyeken, esténként.  De hangulat még van. Szűk utcácskák helyenként magasra felfutó növényekkel és sajnos túl sok vendéglő.
A városon kívül építkeznek. Apartmanokat és szállodákat. El se tudom képzelni, hogy ki  veszi meg ezeket, de úgy tűnik megy a dolog. Több falu már teljesen összeépült, kb. mint a Balatonon, csak nem tyúkketrecekkel, hanem szép részben sok emeletes épületekkel.
Az árakkal mindig hadi lábon állok, de most megállapítottam, hogy a busz közlekedés olcsó. A kb. 6-8 kilométerre lévő faluba, városi busz visz, hiszen össze van már épülve Marbellával. Ennek EUR 1.18 az ára. A legmegdöbbentőbb volt a sonka. Spanyol országban lehet, szerintem, a világon legfinomabb sonkákat enni. Másnaponként mentem a "közértbe" a vacsorához sonkát venni. Egy kiló finom főtt gépsonka EUR 6.50-10.50 közt van. Itthon a megközelítően jó sonka 7000 forintnál kezdődik kilója. Más arat aztán már nem is tudok. A szomszédos vendéglőben igen jó 3 fogásos menüket ettünk 11 euróért. Érdekes módon, mikor úgy 40 éve először jártunk ott, ez volt az egyetlen vendéglő a sétány mentén. Persze a sétány akkor pont a vendéglőnél ért véget és csak közönséges aszfalt volt rajta, valamint tele volt autókkal. Autókat lassan mindenhonnan kitiltják. Már nem csak a sétány, de az oda lefutó kis utcák is mind sétálók lettek.
Említett vendéglő igen kellemes árnyékos terasza van, az ember ül eszik és előtte vonulnak az emberek. Na persze elég sok szörnyű alakot lehet látni. Nem tudom az 50+ férfiak miért képzelik, hogy menő a nagy pocakjukat félmeztelenül tolni a sétányon.
Az első két héten a már többször használt apartmanban voltunk. Ez egy picike sarok lakás, szédületes kilátással. Viszont az ágyak olyan keskenyek, hogy többször le akartunk esni róla, valamint olyan puhák, hogy a hátfájás garantál. Mikor elhatároztuk, hogy mégis 3 hétre mennék, kiderült, hogy ezt már kiadták. Így az interneten kerestem és találtam egy másikat ugyanott. Ráadásul pontosan ugyanolyat mint a mi régi lakásunk volt. Ott az ágyak is remekek voltak. A kilátás is megvan ha nem is körbe, hanem "csak" a tengerre. Ha még élünk jövőre is megpróbálom ezt a lakást megszerezni.
A jövőre nagyon feltételes mód. Persze most is úgy jöttem el, hogy talán utoljára voltam ott. Mindig kicsit párás szemmel teszem meg a repülőtérig az utat. Régen azért, mert utáltam vissza menni az őszi sötét és esős Zürichbe. Aztán egyszer sikerült boldogan utazni, mikor haza költöztünk, már megvolt ott a lakásunk és biztos voltam, hogy ezentúl sokkal többet megyünk. Ekkor jött a férjem betegsége és ő már soha többet nem utazott velem Marbellába. Nagy tanulság: nem szabad feltétlenül és félelem nélkül boldognak lenni, mert akkor jön a baj.
2 év múlva mentem felszámolni a lakást, úgy éreztem, hogy tényleg utoljára vagyok ott. Aztán jöttek a barátok és rábeszéltek, hogy menjek velük. A végén már odáig jutottam, hogy teljesen egyedül is mentem. A nagy társaságból, akikkel mindig ott találkoztunk már csak én élek és az ott élő barátnőnk. Nagyon más már ez a nyaralás mint az volt. Nincsenek nagy vacsorák és végnélküli duma partik. Kettesben vagyunk öregesen. Délben eszünk este csak otthon. Én még bírnám a mászkálást de Lényem sztrájkol. Soha nem tudom, hogy nem tud vagy csak lusta járni. Hogy mi lesz jövőre, majd meglátjuk.
Barátnőmről majd legközelebb mesélek.