Jutnak még eszembe dolgok New Yorkkal kapcsolatban. Az egyik muris dolog volt, mikor egy magasépítésű taxiba kellett beszállnom. B. először is nem tudja kinyitni az ajtót, taxis csak makog de nem mozdul. Végül rájövünk, hogy nem nyitni hanem tolni kell a taxi ajtaját. Rendben. Rajtam kis estére való szűk fekete szoknya, alatta persze a térdig érő jägeralsó. A szoknya szűk, hogy az ördögbe szálljak be a magas taxiba? Szereztem némi gyakorlatot ugyan a szintén esztelenül magas ágyon, de ott nincs rajtam szűk szoknya. Végül is odaálltam elrugaszkodtam és fenékkel behátráltam a taxiba. Nem hinném, hogy túl elegáns mutatvány volt. Szerencsére nem ismer engem ott senki.
Másik kellemetlen élmény a hajókázás volt. A zuhogó esős városnézés napján, ebéd után kellett hajókázni. Mondogattam, hogy fogunk egy taxit és menjünk haza, de B.-t érdekelte a valamikori kikötő stb. Beszállunk a hajóba, ahol végre jó meleg volt. Az étteremben természetesen nem volt meleg. Elindulunk és a hajó éktelenül elkezd hullámzani. Tudott dolog, hogy a hajó az egyetlen eszköz amit nem bírok és rosszul leszek, ezért nem is vágytam soha tengerre hajókázni. Így csak üldögéltem és számoltam a perceket, hogy mikor lesz vége az útnak. Közben a fűtést kikapcsolták és az ablakok rögvest bepárásodtak. Kint ömlött az eső, bent pára. Hihetetlen pipa voltam. Látni persze nem lehetett semmit, de túléltem, nem lettem rosszul, mert idővel kisimult a tenger.

Végül egy kellemes élmény is, ami kimaradt a múltkor. Városnézés közben megnéztük a Frick múzeumot. Frick persze egy nagyon gazdag iparmágnás volt a múlt század elején és szenvedélyes gyűjtő. Nem neveket gyűjtött, hanem képeket, amik tetszettek neki. Jó ízlése volt. Épitetett egy házat is a Central park mentén, amiben a felesége benne élt haláláig. Utána a városra hagyományozta a házat az egész gyűjteménnyel együtt. Kicsit átalakították, de nem nagyon és megnyílt ott a Frick múzeum. Van minden. Régi nagy mesterek, Goya, El Greco, Tiepolo, Turner és még sokan mások. Olyan jó kis megemészthető múzeum. Az alagsorban volt most még egy Picasso rajz kiállítás is, de azt nem szeretem.
Szeretem az ilyen helyeket. Ha bemegy az ember a Metropolitan múzeumba, azt se tudja merre kezdje. Nem is mentünk most oda. A Modern múzeum volt a programba, de nem mentünk oda se.

Más, csak nőknek!

Elmenetem tegnap itt a fodrászhoz. Tavaly is voltam. Rögvest elő is keresték a kartonomat, így tudták, hogy tavaly milyen dauert csináltak, milyen csavaróra tekerték és mennyi idő alatt lett jó. Ezt én egyszer megérném egy magyar fodrászatban!
Ezután kezdődött a hadművelet. Fejmosás. Tavaly óta lecserélték a már akkor is igen kényelmes felmosókat, minek következtében most majdnem fekvő helyzetben mossák a hajat. Számomra nagy bánat, mert ha fel kell állni szédülök nem is kicsit. Mondtam is a nőnek, így hagyott mosás után kicsit üldögélni, miközben aggódva nézett rám. Mikor már át tudtam ülni a helyére, elkezdődött a rendkivűl precciz hajcsavarás. Szépen felnyomta a széket, kellően kényelmes magasságban. Mikor  oldalra ért fordított rajta egyet. Gyakorlatilag egy helyben állva csinálta végig az egész műveletet. Soha nem tudom, a magyar fodrászatokban miért nem flexibilisebbek a székek. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet. Azután jött a fej körbetekerése a vatta hurkával. Nem ám a kedves vendég arcába nyakába csorgatjuk a dauer vizet. A biztonság okáért még egy törölközőt is a kezembe nyomott de nem volt rá szükség. A kellő idő lejárta után, aminek ellenőrzésére felhúzott a nő egy konyha órát, jött az alapos öblítés, majd a felesleges víz eltávolítása. Ehhez több törülközöt is elhasznált, mert csak itatgatta fel a lehető legtöbb vizet a csavarókról. Ezután következett az újabb vatta hurka körbe a fejre, mert a fixálót sem kell a fejet a tálba lógatva nyakat törve kibírni. Ez a fixálás az amin otthon rendszeresen kiborulok. 10 perc az otthoni rendkivűl kényelmetlen hajmosótálba lógva, számomra maga a borzalom. Ezek után vágás, berakás száritás és kész. Gyönyörű voltam. Sajnos délután elmentünk a tengerpartra sétálni és a párás tengeri levegő adott a daueromnak. Úgy nézek ki mint a falusi néne, mikor jól megdajerozzák a haját.

Nem igaz! Irtam egy hosszút és a végén kidobott, az egész szöveg eltünt. No majd meglátom, előbb utóbb elmondom majd mégis. Per pillanat nem.

New York

Csoportot megtaláltuk. Megadták az idegenvezetőnő telefonját, így amikor leszálltunk, a repülőtérről felhívtam és megbeszéltük, hogy vacsora előtt értünk jön a hotelba. Szerencsére a vacsora a hotellel szemben lévő olasz étteremben volt, így nem okoztunk különösebb galibát. Finom vacsorát kaptunk. A vezetőnőnk egy Genfben született francia nő volt. Nagyon értelmes, magasan képzett, 10 éves rutinnal rendelkező. Másnap reggel már 7-kor kelés 9-kor indulás busszal várost nézni. Nem szeretnék New Yorkban vezetni. Iszonyat a forgalom, bár az ott lakók, mármint Manhattanben nem is igen szoktak autózni. Üzletek vannak minden sarkon, van metro, "HÉV" és buszok. Ezzel szemben parkolási lehetőség alig. Itt-ott mélygarázsok, borsos árakkal, de rengeteg taxi. Mikor nincs rájuk szükség csak úgy nyüzsögnek, esőben és előadások után, már vadászni kell rájuk. Ha nagyon kilátástalan a helyzet előkerülnek maszek taxisok, akik horror áron szállitmányoznak. Taxit rendelni nem lehet, ezt a fogalmat nem is ismerik. Így ha valahova időre kell menni, a szerencse dolga, hogy lesz-e taxi vagy sem. Volt szerencsénk egy egyébként éjfekete taxishoz, aki effektív egy szót sem értett amit mondtunk, nem tudta hol a szállodánk,  ki is szálltunk gyorsan. Az óra 4.10 $ volt,, B. adott 5$ erre elkezdett a pasi követelőzni. Miután addig nem lehet kiszállni, míg nem lett kifizetve, inkább adtunk még 1 $ ráadást.
Első este lett volna a Nebretko koncert. Miután lemondta, vettünk jegyet a Mamma Mia musicalra. Azt a Winter Garden nevű színházban játsszák a Broadwayen. A színház 1500 személyes. Ott voltunk egy órával az előadás kezdete előtt, mert át kellett venni a jegyeket. Az emberek akkor kezdtek sorba állni a bejáratnál. Megkérdeztük, hogy miért állnak sorban, hisz az ajtót csak félnyolckor nyitják ki. Ez a szokás, mondta a portás. Aztán megértettük, mikor visszamentünk félnyolc tájban. A színházba, jóformán az utcáról kell bemenni. Előcsarnok, ruhatár, meg ilyesmi nem létezik. Mi az emeleten ültünk. Egy ronda rosszul világított lépcsőn kellett felmennünk. A frász jött rám, hogy itt majd le is kell mennem. Amerikai egyetemeken nem tanitanak lépcsőt tervezni, mostanában azt hiszem a magyaron sem. Szóval keskeny magas lépcsőfokok. Kabát persze jön velünk, jól is jött mert bent jéghideg levegőt fújtak megállás nélkül. Volt ilyen emlékem a MET-ről is. Az előadás egész jó volt, a film persze sokkal jobb, de ez van.
Második nap zuhogó esőre ébredtünk és ez az idő szorgosan kitartott mellettünk egész nap. Megint várost néztünk és ebédeltünk, majd folytattuk a nézést. Este az Averny Fisher Hallban volt koncert. Ez egy hatalmas koncert terem a Lincoln Centerben van, akár csak a MET. Modern épület, talán a hatvanas években építették. Kívülről semmi különös egy hatalmas, sok emeletes épület. Szerintem irodák is vannak benne, majd egyszer utána nézek. Idegenvezető többször hangsúlyozza, hogy öltözzünk melegen. Nos igen, hogy is jár az ember lánya ilyen helyekre Amerikában. Legalul van a normál fehérnemű, majd vastag fekete harisnya nadrág következik. Erre jön a legvégén a jäger alsó és felső. Előbbi térdig ér, az utóbbi hosszú ujjú. Ezek után jön valamilyen normál öltözet. Jó vinni egy lehetőleg széles és hosszú sálat, amivel a lábunkat betakarjuk, miközben a levetett de vállunkon tartott kabátunkban ülünk. B. szó nélkül húzta magára az egyébként nemszerett de jó meleg kasmir pulloverét a zakó alá. Szóval kész cirkusz. Ruhatár nincs, mert minek.
A hangversenyt Kurt Masur vezényelte, aki igencsak megöregedett és kicsit rozzant lett mióta nem láttam. Nagy név, de szerintem nélküle is ment volna a dolog. Nem sokat strapálta magát. Schumann befejezetlen szimfóniája után szünet volt, majd Sosztakovics valamilyen szimfóniája következett, amit Jevtucsenko versére irt. Hát elég jajjjjj... volt az ügy. Tartozott hozzá egy baritonista és egy hatalmas kórus is. A műsor füzetben benne volt a teljes szöveg, angolul és oroszul. Az utóbbi fonetikusan normál betűkkel. Murisan nézett ki. Persze oroszul énekelték, teljes elismerésem a kórusnak. A baritonista orosz volt. Túléltük a dolgot. Mire vége lett a hangversenynek elállt az eső is, miután kirohantam mint Zrinyi a teremből rögvest megállítottunk egy taxit. Aztán kiderült, hogy a pasi nem tud angolul, de ezt már leírtam.
Harmadik nap megint várost néztünk, nagy a város és minden város rész maga is egy nagy város. De
más más karakterű. Ezen a napon láttam a legérdekesebb dolgot, egy valamikori ipari vágánynak épített vasúti hidat, miután már nem használják parkosítottak. Csodás ötletnek tartom. Egy holland kertépítő mérnök csinálta. Úgy elképzeltem, hogy majd egykoron pl. a józsefvárosi pályaudvar területén park lenne, milyen remekül nézne ki. De el tudnám képzelni a nyugatit a Rákosrendezőn és az odavezető sínek helyén parkot, quasi a városliget behömpölyögne a városba. Miközben a szép régi épületből pl. múzeumot csinálnának. Ébresztő!!!
Aznap este a MET-be mentünk. Donizetti, Anna Bolena c. művét játszották. Nem találkoztam eddig a művel, de nem vesztettem semmit. Vannak igen kellemes részei, akár csak a Lammermori Luciának, de az egész egyben kicsit unalmas. Az énekesek remek hanggal rendelkeztek, a rendezés se volt túl modern. Összességében nem rossz, de tudtam volna valami jobb operát is elképzelni. Aki előző nap még hitetlen volt, az rájött, hogy nem érdemes hősködni és jó melegen felöltözött.
Végül, szombaton kirándulás volt betervezve a Hudson völgyébe Rockefellerék birtokaira. Előző nap sütött a nap és elképzeltem, milyen szép lesz a rendezett parkban sétálni, őszi szinek stb. Nos már reggel szállingózott a hó, ami hamarosan sűrű nagy pelyhes hóeséssé változott. Mi az hogy őszi színek? Karácsonyi táj lett mire oda értünk. A park bejáratánál át kellett szállnunk kisebb buszba, mert csak azok hajthatnak be. Megnéztük a házat. Nem éltek rosszul a múlt század elején közepén a gazdag emberek. Rengeteg szoba, személyzeti traktus, komoly képek és csodálatos kilátás. Ebbe a hó eléggé belerondított, de el tudtam képzelni. Ezután a parkban kellett volna sétálni a szobrokat megtekinteni de erre én már nem voltam hajlandó. Néhányan tettek egy kisebb kört és mikor tovább akart minket a helyi idegenvezető vezényelni, megtagadtuk az engedelmességet. Igen ám, de az ottani személyzet óramű szerűen dolgozik. Ez a csoport most sétál és kész. De mi nem. A végén heves szóváltás következett a mi vezetőnk és egy ottani nőszemély között, aki amazonként védte a  bejáratot, míg az ottani vezető megorganizálta, hogy bemehettünk a személyzeti ebédlőbe. Jó meleg volt, boldogan leültünk és vártunk. Még valami kis Chagal ablakos templomot is meg kellett volna nézni, de mi nem akartunk már semmit csak meleget és fedelet a fejünk fölé. Végül elmehettünk ebédelni és mire vége lett az ebédnek, annyi hó esett, hogy lezárták az egész micsodát és elindulhattunk vissza a városba. Elég nyűgös út volt. A hó mindenkit meglepett, mint beteg hernyók úgy másztak az autók. A hotel felé közeledve a Central park mellett vitt el az utunk. A járda tele volt kidőlt fákkal letört ágakkal. Ma olvastam az újságban, hogy 1000 fa dőlt ki. Az ottani fák 200 évesek és nem tudom szokták-e vizsgálni az állapotukat és fiatalítani az állományt.
Este magán szervezésben a Carnegie Hallba mentünk. Nagyon akartam menni, a Nebretko is ott lett volna. Nos mint kiderült a Fesztiválzenekar adott hangversenyt és Schiffer András zongorázott. Óriási siker volt. A mai New York Times hosszú, igen pozitív kritikát irt róluk. Schiffert jól megfiatalították, szerintük 1953-ban született!!!! Szerintem meg inkább 35 -ben, mert kb. egyidősek vagyunk.
A Carnegie Hall volt a legkellemesebb terem amiben voltunk. Régi klasszikus el- és berendezés. Véletlenül páholyban ültünk és a páholynak volt egy előtere, ahol fogasok voltak. B. egyből fel is akasztotta a kabátját én meg ültem rajta, miután az enyém valódi amerikai, ahol nem csinálnak akasztót a kabátokra. Nem volt hideg se, a szünetben volt hol mászkálni még inni is lehetett minden emeleten. A lépcső elég horror ott is és lefele nem működött a lift, de amúgy kellemes volt a hely. Haza felé, oda fele is persze, bokáig hó kásában mentünk, sehol semmit nem takarítottak el, a sarkokon nagy kerülőket tettünk, mert kisebb tavak képződtek az úttestről lefolyó hóból, ami még késő este is csak esett, esett.
Vasárnap napsütésre ébredtünk, a hó nem olvadt el, tehát jó hideg is volt. Eltaxiztunk a Bloomingdale áruházba, ahol semmi igazán érdekes nem volt, d.u. 3-kor boldogan ültünk fel a buszra ami kivitt minket a repülőtérre.

Végül is ideértünk. Bejönni délután 5-kor a repülőtérről Manhattan közepében egy meglehetős kín volt és rettentő sokáig tartott. Igy , csak éppen kipakoltunk és már mehettünk is vacsorázni.
Nem az én városom ez a New York, ide feltehetően 20 évesen kellett volna jönni. Még annyira se tetszik mint 30 évvel ezelőtt, de majd meglátjuk, hogy alakul a 4 nap ami előttünk áll.

Úgy látom e-mailben lehet kommentelni, senki ne tartóztassa meg magát. E-mailt akkor is nézem, ha nem írok!!!

Repülőtéri helyzetjelentés. Mellettünk letelepedett egy család egy darab sivitóval és kb. 2 négyzetméter batyuval a földön előttük szétteritve. A másik oldalon két pasi valami nagyon büdös de frissen melegitettnek kinéző pizzán csámcsod. Marha maszatosak, nem tudom majd hogy fognak utána tisztálkodni. Szemlátomást se szalvéta se zsebkendő nincs a közelben. De ez jó, már kezdtem nagyon éhes lenni, de a szagtól teljesen elment az étvágyam. Ma fogyókúrás napunk lesz.
Közben bemondták, hogy a helyettesitő gép már a levegőben van valahonnan, ha le nem esik, talán el is fogunk majd indulni egyszer. A többi nép bambán néz maga elé, néhányan lapitopiznak, akárcsak én. B. idegesen járkál körbe körbe, mert ő nem ideges és őt nem zavarja az egész cirkusz. Magamban szorongok, hogy mi lesz még. A legkellemesebb elképzelésem a lezuhanás, mert gyors és garantált az eredmény.

Megüt a guta, több okból is. Egyrészt a blog. Valamit átállítottak, igy most hosszas ide-oda után tudtam csak belépni. Kommentelni nyilván ezért nem lehet.:-((( De azért lehet próbálkozni, majd ha nem a repülőtéren ülök, akkor megpróbálok magam is valahogy bejelentkezni és reklamálni.

A másik bajom az, hogy  a repülőtéren ülök. A gép csekélyke 2 órát késik. Ezért keltem fel korán brühühüüü... De ez a kissebb baj. A nagyobb méreg az, hogy New Yorkban egy csoporttal leszünk. Le lett tárgyaéva, hogy mi kb. 4 körül már a szállodában leszünk, ahová ők már korábban érkeznek valamivel. Nos most 4 körül még a levegőben leszünk, ha sikerült időben a bedöglött gép helyett egy ujat idvevarázsolni. Ez most a második pech már ezen az uton, az első a Nebretko koncert lemondása volt. Kicsit idegesen várom mi lesz a harmadik, mert 3 a magyar igazság, pechben mindenképen.

Elegancia. Már többször írtam, hogy nem értem, hova veszik fel itt az emberek az elegáns ruháikat. A múlt vasárnap megoldódott a rejtély. A templomba. Itt a mi folyósonkon 3 egyedülálló férfiú lakik. Még soha nem láttam őket másként, mint térdig érő short, vadul mintás ing vagy trikó, tornacipő vagy papucs. Vasárnap véletlenül kettővel összetalálkoztunk. Külön külön, de hót elegánsak voltak. Öltöny, vasalt ing, nyakkendő. Az egyik éppen ment a másik később éppen jött a templomból. Szvsz jó napjuk volt, mert halálra dicsértem őket. Köszönték is lelkesen a bókjaimat. Titokban azt hiszem, hogy ismerkedni járnak a templomba. Van ilyen.

Vasárnap a telefonálgatások napja nálam. Először is leellenőrzöm, hogy a nyolcvanon nagyon túli barátaim élnek-e még. Rendben volt mind a három. Viszont harmad kézből értesültem róla, hogy meghalt az 56 éves keresztlányom. Hasnyálmirigy rák. Sajnos már évek óta semmi kapcsolatom nem volt vele, igaz azelőtt sem sok. Alig hogy sk keresztviz alá tartottam, elköltöztek vidékre. Apja körzeti orvos lett valahol messze Pesttől. Az anyja, aki anyám unokahuga volt, néha beesett hozzánk, de a lányt már csak érettségi után láttam viszont. Akkor én már Svájcban voltam, ők meg családilag utaztak és benéztek hozzánk. Pár órát töltöttek csak ott, a lánnyal nem is beszéltem, csak átadtam az ajándékot és már mentek is tovább. Megint évekig nem hallottam róla semmit. Közben férjhez ment és tiszta véletlenül tudtam meg, hogy a férje a lausannei egyetemen doktorált, de nem maradtak kint. Hívtam, hogy látogassanak meg, de soha nem jelentkeztek. Eltelt megint vagy 15 év, már itthon voltam, mikor a Moszkva téren valaki leszólított. Ő volt. Megörültem neki, ott futtában elmondta, hogy a férje meghalt, tán 40 éves volt, ugyanabban a fajta lyphomában mint az én férjem. Persze felírtam neki a címem, telefonon és nagyon megígérte, hogy jelentkezik. Nem jelentkezett. Közben elköltöztem, tehát már megint eltelt vagy 5 év, mikor a metron leszólított megint. Elvesztette a telefonszámot, a lakáscimet tudta, de mikor keresett, jó sokára, már nem laktam ott. Kiderült, hogy egészen közel lakik a jelenlegi lakásomhoz, így azután sikerült néhányszor össze jönnünk. Volt egy fia is, aki tanult, de a munka nemigen passzolt neki, ő tartotta el teljesen. Ő persze dolgozott valahol. Volt egy barátja is, megvolt. Soha nem panaszkodott, szerette az életet úgy ahogy volt. Nagyon élvezte a 70. születésnapi bulimat is, mint mondta ő még életében ekkora társaságban nem volt. Aztán megint eltűnt. Hívtam néhányszor telefonon, mindig megígérte, hogy majd jelentkezik, de nem jelentkezett. Ha nem, plusz hideg is lesz. Nincs akkor nem, mondtam én, senkire nem erőltetem rá a társaságomat. Egy éve hallottam, hogy beteg és, hogy mi a baja. Tudtam, hogy már soha nem fogom látni.

Holnap elutazunk New Yorkba. Sajnos ma kaptam az utazási irodától egy e-mailt, hogy Nebretko lemondta a koncertet amire jegyünk volt. Nem kicsit morogtam magamban. Pénzt vissza kapjuk persze. Bánatomban vettem jegyet a Broadwayre, a Mamma Miára. Így kulturálódik egy úrnő! Az időjárás előrejelzés pocsék. 4 napig leszünk ott ebből 3-ra garantált esőket mondanak , nincs nekem szerencsém azzal a várossal.

Kispiros lapitopi jön velünk, ha lesz időm majd írok. Szállodában van net.