Itthon soha nem voltak barátnőim. A családban éltem és sok férfi barátom volt. Nem szerelmek, hanem igazi barátságok voltak ezek és ki is állták az idő fogát aztán is, mikor már elmentem itthonról.
Jött Stockholm ahol tényleg teljesen egyedül lettem. Ott is voltak fiúk, de ezek nem barátságra vágytak. Igy aztán átmeneti dolgok voltak. Viszont lassanként lett 3 jó batárnőm. Ők ismerték egymást de nem voltak egymás barátnői, mert nagyon különböző jellegűek voltak. Az egyik kettő, a másik három, a harmadik 11 évvel volt idősebb nálam. Az első kettőnek gyerekeik voltak a harmadik egy gyerektelen bohém volt. Férjnél volt mindegyik. Nagy szeretettel gondolok most is vissza rájuk, mert rengeteget segítettek abban a szörnyű magányban, hogy mindig volt valaki, akit fel lehetett hívni telefonon, beszélgetni egy kicsit.
Húsz évvel ezelőtt, felhívott a nálam 3 évvel idősebb és elbúcsúzott. Elmondta, hogy már régóta kezelik daganattal. titokban, mert soha nem engedte meg a családjának se, hogy beszéljenek róla, többször operálták és most már csak egy elég kilátástalan kemoterápia lenne még, de ő azt nem csinálja. Elégedett volt az életével, szép volt és jó, most inkább befejezi. Szörnyű volt hallgatni, de megértettem. Nem szenvedett, ha fájdalmai voltak jött a segítség, végül otthon halt meg. Gyerekei és férje is vele voltak.
A bohém, aki orvos volt és többször betoppant hozzánk Zürichbe, haza üldözte a férjét. Utolsó látogatásakor mesélte, hogy a férje remekül megvan. A szomszéd lakásban lakik egy nyugdíjas ápolónő az vigyáz rá. Testvére és barátai is voltak abban a vidéki városban, ahová költözött, szóval jól van. A batárnőmön se látszott semmi betegség nyoma, de nyilván már tudta, hogy gyógyíthatatlan daganatos beteg. Aztán már csak az itthon élő bátyja mesélte, hogy egy szép napon telefonált neki, hogy menjen el a lányával együtt hozzá Stockholmba. Ott közölte velük a diagnózist, a bátyja is orvos volt, valamint kezükbe adta a papírokat, miszerint eladta házát, berendezéssel együtt. A pénzt bátyja két gyerek örökli. Mindent elrendezett, az összes hivatalos dolgokat, a hamvasztást, mindent. A báty 3 nap múlva hazajött, ez volt a nem is kívánság hanem parancs. Barátnőm még aznap bevitette magát egy hospice be, ahol egy hét múlva meghalt.
A harmadiknak most lett volna a hónap végén a 90. születésnapja. Mióta Bandi beteg, ritkábban beszéltünk. miután ő délután hatkor vacsorázott és nyolckor már aludt. Beszélgetéseink alkalmával elég életunt volt. Több féle nyavalyája volt, amit már nem tudott magyarul rendesen elmagyarázni. Két gyerek hetente ment hozzá, különben a svéd állam gondoskodott róla. Írtam már egyszer a naponta változó ápolókról, akiknek egyrészt nincs idejük beszélgetni, másrészt többnyire alig beszélnek svédül. Ma este jött a telefon, a lánya hívott fel, hogy anyu meghalt. Ő se tudta elmondani, hogy pontosan miért került most a kórházba az anyja, csak hogy nagy fájdalmai voltak és ezért bevitték. Másnap meghalt. Ott voltak vele, végül nem szenvedett.
Nagyon hosszú idő után találkoztam véletlenül az utolsó barátnőmmel, aki aztán nagy támasz volt az ismét rám szakadt szörnyűséges magányban.De ez már egy teljesen új fejezete volt az életemnek.
💗
VálaszTörlés