Még egyetlen barátnőm él Stockholmban, körülötte is kihalt mindenki. 89 éves. Mondtam, hogy régen hívtam, mert kicsit sok volt a zűr körülöttem. Őszintén elkezdett sajnálni, hogy borzasztó, már harmadszor kerülök ilyen helyzetbe. Mondtam ne sajnáljon, már elrendeződött minden. Az viszont igaz, hogy az előzőeknél az organizálás sokkal egyszerűbb volt.
Aztán elmondta, hogy ő kórházban volt, mert kiderült, hogy mindkét lábában totál el vannak meszesedve a fő erek és ezt megoperálták. Mit mondjak, lágyéktól a lábujjáig végig felvágták és kitisztították az ereket. Egy hetet volt kórházban, de most már otthon van. Egyedűl lakik persze. Van két gyereke és sok unokája, de azok tudtam, hogy nem érnek rá törődni vele, de erre Svédországban nincs is szükség. Ilyenkor jön vissza valami a rengeteg befizetett adóból.
Előadta, hogy van egy nagy cég, akik kizárólag házi ápolással foglalkoznak. Hozzá naponta háromszor jönnek és csinálják amit kell. Kérdeztem, hogy milyenek, kedvesek, empatikusak? Nem tudom, volt a válasz. Hogyhogy? Nem igen beszélek velük, mert alig értem. Mind külföldi és a legvadabb akcentussal beszélnek, ha egyáltalán beszélnek, de nem is érnek rá, sietve célirányosan dolgoznak. Ez neki, aki 1956 óta ott él, teljesen természetes. Ő egyébként a törvényszéken volt tolmács és megkérdezték tőle, hogy a férje magyar-e, hogy tud magyarul.Szóval rajta nem múlik a beszélgetés.
Belegondoltam, hogy mi lenne ha ott lennék egyedül egy lakásban és naponta háromszor vadidegen emberek jönnének és segédkeznének a tisztálkodásban, kötést cserélnének vagy a reggel odahozott ebédet melegítenék. Soha nem jönne kétszer ugyanaz. Megörülnék. Ennél egy robot is sokkal jobb lenne.
Nekünk ez furcsa, de valószínű, hogy ott ez megszokott megoldás.
VálaszTörlés