Hallgatom és nézem a híreket. A háború borzalmas, de tudom milyen, átéltem. Tegnap német hírekben, az utca embereit szólították meg, hogy hogy érzik magukat. A fiatalok mondták, hogy azonnal le kell állítani a harcokat. A vezetők követlejék, hogy állítsák le. Naivok persze, az ilyesmi nem így működik
Biztos elég furcsán érezném magam, ha egy reggel riadó hangjára és azt követő robbanásokra ébrednék. De az igazi rossz érzést és a tökéletes déjà vu-t az váltja ki belőlem, mikor a szerencsétlen ukránok, az elnöküket is beleértve, könyörögnek a "nyugatnak", hogy ne hagyják őket cserbe. Na ekkor szorul össze igazán a szívem. Igaz 1956 nem volt akkora nagy dolog mint most Ukrajna, de mi is éppen így könyörögtünk és reménykedtünk. Én akkor 21 évesen, még nem tudtam, hogy a világot kizárólag a pénz és a gazdasági érdek igazgatja. Bár ne lenne igazam, de nagyon úgy érzem, hogy az ukránokat pont úgy ott hagyják magukban, mint anno minket.
Van sok szép szó és legélesebb elítélés, de ezekkel nem lehet hazát a nagy orosz túlerővel szemben megvédeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése