Nem az én napom

Már tegnap kezdődött, hogy mikor mentünk a színházba, nem hagyta a riasztó bekapcsolni magát. Persze idővel rájöttem, hogy a balkonon lemerült az elem. Na persze a busz elment az orrunk előtt, szerencsére a barátnőm ott volt időben és foglalt helyet. A neves író darabjábját nem értettük, feltehetően már szellemi fogyatékosak vagyunk.

Színház után megnézem a levelezésem, ahol a beteg biztosítóm örömmel közölte velem, hogy megkapta a félévi díjat. Ebben csak az volt a baj, hogy én nem fizettem, mert már olyan magasságokba emelték az árat, hogy nincs annyi térdem, amivel ezt leoperáltathatom . Igaz nem mondtam fel, de ha nem fizetek, akkor kész. Ők viszont lezseren leemelték az összeget a kártyámról. Így a reggel telefonálgatással kezdődött. Bank, biztosító, riasztós cég. Mindennek a tetejébe a gyógytornász is korábban jött. Alig, hogy elment jött a riasztós. B. ilyenkor persze soha nincs kéznél. De a neheze csak ebéd után jött. Már jó néhány napja biztattam magam, hogy el kell menni a 104 éves barátnőmhöz, aki a lánya szerint valami privát elhelyezés keretében a Szövetség utcai kórházban van. Na ugye nekem kimondott kórház fóbiám van. Ezért fizettem egész életemben privát biztosítót, hogy lehetőleg egyedül lehessek egy szobában és kevés nyűgöt kelljen a magamén kívül elviselni. A nevezett kórházról szörnyű emlékeim vannak, mert már nem tudom miért, de ott voltunk anyámmal 45-ben valakit kerestünk. Ez rögtön a "felszabadulás" után volt, a lépcsőházban is szörnyű állapotú betegek feküdtek, többnyire hordágyon. Aznap éjszaka rémálmaim voltak és frászt kaptam ha bármilyen kórházba, akár csak látogatóba kellett mennem. Ma B. hősiesen elkísért. Persze zuhogott az eső, ami csak emelte a hangulatomat. Megtaláltam a kórházat, ami mint kiderült egy elfekvő. Bemegyünk egy bamba pasi ül a portás fülke ajtajába. Mondom kit keresek. Kérdezi, hogy fekszik? Ha tudnám nem kérdezném. Nincs valami nyilvántartás? Nincs. Kicsit beljebb merészkedtem és felfedeztem egy nővérszobát, benne egy nővérrel. Előadom kit keresek, először el akart küldeni, hogy ez nem az ő dolga, hanem a portásé. Aztán sikerült meggyőznöm és elkezdett telefonálgatni az osztályokra. Akit elért az nem tudott a barátnőmről, pedig gondolom nem hemzsegnek a 104 évesek ott. Végül közölte, a nővér, hogy menjünk fel a 3. emeletre, mert az ottani nővér nem válaszolt és keressük meg. Lift van, menjünk.
Nem tudom milyen hülye szokás, hogy a magyar kórházakban a kórtermek ajtajai mindig sarkig nyitva vannak. Erre csak most emlékeztem vissza a régi időkből, mikor apám miatt járkáltam a kórházba. Ha tudom hova kell menni, akkor fejemet leszegve rohanok a cél fele, nem nézek se jobbra se balra. Itt ugye nem tudtam hova kell menni. Nővérszoba megvan, de hiába kopogok nem jön elő senki. A szobákban mintha halottak feküdnének. Még most se tudom le vannak szedálva, vagy már senki nem tud felkelni? Még csak nem is ült senki. Mindenki szigorúan hanyatt fekve, szinte vigyáz állásban feküdt az ágyban. Két ágyas szobának nyomát se láttam. Délután 4-kor egy darab látogató nem volt sehol. Szégyellem, de megfutamodtam. Remélem mire én ilyen helyre kerülök, már nem leszek magamnál.
A nap betetézése az volt, hogy felmentünk még az újságért és kiderült, hogy váratlan leltározás volt dél óta. Messziről láttuk a vágyott újságot, de venni nem lehetett semmit.
Itthon az index fórumon szomorú hír várt. Igaz aki meghalt, már rég megtagadta a barátságot mindenkivel, de azért az én internetezős ifjúságomnak komoly szereplője volt. Már nem tud hiányozni, mert régóta nem volt, de azért fájt.
Egy óra múlva éjfél, remélem már túléljük ezt a napot.