Vásáry Tamás megírta élete történetét 3000 valamennyi oldalon. Az első 1300 oldalból egy tehetséges hölgyemény csinált egy előadó estet. Koltai Róbert adta elő.
Nagy vonalakban persze ismerem az élet történetét, Különösen a kezdeteket, mert mindig mesél mindenhol, no meg kortársam.
Szóval ültem és hallgattam, majd nyeltem a könnyeimet. A csodagyerekségtől eltekintve, akár az én életem is lehetett volna. A kellemes kezdetek, majd az ostrom, amit ők Debrecenben éltek át. Ha olyan tehetséges lennék mint ő, akár én is írhattam volna. A rémült várakozás és a tortúrák az oroszok bejövetele után, az állandó rettegés. Aztán a háború utáni rövid fellángolás és remény, majd az egész mélyre süllyedés. A csengőfrász, és a teljes egzisztencia elvesztése, a nyomor. Amitől mi megmenekültünk az a kitelepítés volt. Őt ugyan személy szerint nem vitték el, mert Kodály az utolsó percben megmentette, de az egész családját igen.
Nem is gondoltam arra, hogy ennyire érinteni fog a történet, különben nem mentem volna el. Már napok teltek el közben, de még mindig fojtogat a düh, hogy az a rohadt kommunista-szocialista bagázs, hány generáció életét tette tönkre, törte derékba. Manapság sokat lelkiznek a gyerekneveléssel kapcsolatban, hogy mennyire kell vigyázni, nehogy valami trauma érje szegény gyereket, pl. egy pofon formájában. A mai okosok elképzelései szerint mi mind idegbajos hülyék kellene, hogy legyünk. Mi nem csak pofonokat kaptunk, hanem oroszokat és kommunizmust. Kirángattak minket a normális életünkből és sok éven át hazug színlelésre kényszerítettek, mert aki nem csinált úgy mintha egyet értene velük annak vége volt és esélytelen lett az életben. Ha bele gondolok, skrizofen életet éltünk. Örökös hazudozásra voltunk kényszerítve.
Persze túléltük, jobban mint a pofon nélkül felnövő agyon vigyázott ifjúság élte volna. De boldog ifjúságunk az nem volt.:-(
Nagy vonalakban persze ismerem az élet történetét, Különösen a kezdeteket, mert mindig mesél mindenhol, no meg kortársam.
Szóval ültem és hallgattam, majd nyeltem a könnyeimet. A csodagyerekségtől eltekintve, akár az én életem is lehetett volna. A kellemes kezdetek, majd az ostrom, amit ők Debrecenben éltek át. Ha olyan tehetséges lennék mint ő, akár én is írhattam volna. A rémült várakozás és a tortúrák az oroszok bejövetele után, az állandó rettegés. Aztán a háború utáni rövid fellángolás és remény, majd az egész mélyre süllyedés. A csengőfrász, és a teljes egzisztencia elvesztése, a nyomor. Amitől mi megmenekültünk az a kitelepítés volt. Őt ugyan személy szerint nem vitték el, mert Kodály az utolsó percben megmentette, de az egész családját igen.
Nem is gondoltam arra, hogy ennyire érinteni fog a történet, különben nem mentem volna el. Már napok teltek el közben, de még mindig fojtogat a düh, hogy az a rohadt kommunista-szocialista bagázs, hány generáció életét tette tönkre, törte derékba. Manapság sokat lelkiznek a gyerekneveléssel kapcsolatban, hogy mennyire kell vigyázni, nehogy valami trauma érje szegény gyereket, pl. egy pofon formájában. A mai okosok elképzelései szerint mi mind idegbajos hülyék kellene, hogy legyünk. Mi nem csak pofonokat kaptunk, hanem oroszokat és kommunizmust. Kirángattak minket a normális életünkből és sok éven át hazug színlelésre kényszerítettek, mert aki nem csinált úgy mintha egyet értene velük annak vége volt és esélytelen lett az életben. Ha bele gondolok, skrizofen életet éltünk. Örökös hazudozásra voltunk kényszerítve.
Persze túléltük, jobban mint a pofon nélkül felnövő agyon vigyázott ifjúság élte volna. De boldog ifjúságunk az nem volt.:-(
Nagyon sok a kezdeti azonosság a mával.
VálaszTörlésNem így látom. Most senki sincs bezárva sehova. Ha akar elmehet kezdhet máshol új életet stb. A traumák után, ostrom és az oroszok, a bezártság volt a legrosszabb. Ma senki nem érti már, hogy a legnagyobb kincs a szabadság. Ez természetes is. Akinek pl. soha nem fájt a térde, nem tudja elképzelni, hogy milyen az ha fáj.
VálaszTörlés