Az imént pl. benéztem a salzburgi ünnepi játékokra, Verdi: Otello. Nos már olvastam a kritikát, amiből kiderült, hogy manapság a "mor" nem lehet már az, tehát nem maszkírozzák Otellót feketére, mert az ugye diszkriminativ. Már akkor gondoltam, hogy nem normálisak. Most aztán miután megláttam e teljesen fekete színpadot, aminek valami tükörszerű a padlója a rendes jelmezbe öltöztetett énekkarral és a földön fekvő Desdemonával, már el is ment a kedvem mindentől. Aztán jött Jago, aki az énekkarral ellentétben egészen normál szalon kabátban volt, fehér ing nyakkendő, mellény, már vettem is a távirányítót. De az utolsó percben megjelent Otello is, aki hisztériás rohamot kapott majd a földön, embrió formában remegett. Ez most úgy tűnik divat. Tavaly ugyanitt a Fidelioban, Florestanbol csinált elmebeteget a rendező. Vajon hasonmásukat alkotják meg a főszereplőkben???
A hét elején néztem egy 3 részes tv filmet. 1956-ban játszódott Berlinben. A mi ötvenhatunkhoz semmi köze nem volt. Az akkor a társadalomban, főleg a fiatalokban beállt hatalmas változásokat mutatta be, egy család életén keresztül. Akkor még nem volt fal, csak szektorok. Mindenki szabadon járt kelt, csak táblák jelezték, hogy mikor ment át valaki az egyik szektorból a másikba. Divatba jöttek a modern táncok, a konzervatív emberek nagyobb megbotránkozása közepette. A homoszexulaitást még törvény büntette, érdekes módon csak a férfiaknál. Volt orvos aki elektrosokkal próbálta "gyógyitani". Amugy is még nem voltak modern gyógyszerek, így az elmebetegeket kizárólag elekrosokkal gyógykezelték. A "megesett" lány kap az anyjától egy hatalmas pofont, majd címet, hogy hol lehet elintézni a dolgot. Röviden igen ismerős helyzetek, az ifjúságom.
Ismét olvastam egy hosszú cikket az Izraelben megjelent könyvről, amiben egy riporternő anyákat kérdezett, hogy megbánták-e, hogy gyereket szültek. Igen, igen sokan megbánták. Bár mindegyik azt mondja, hogy nagyon szereti a gyerekét, de ha jönne egy kobold és felajánlaná, hogy visszacsinálja az időt, akkor nem szülnének még egyszer. Ez a könyv már sokszor sok helyen váltott ki élénk vitákat, persze nem nálunk. Itt ilyet még kérdezni is szentségtörés lenne. Életem során sokszor figyeltem és gondoltam, hogy nem minden anya holt boldog a gyerekeivel, csak ugye ezt ritkán meri valaki kimondani.
A hét elején néztem egy 3 részes tv filmet. 1956-ban játszódott Berlinben. A mi ötvenhatunkhoz semmi köze nem volt. Az akkor a társadalomban, főleg a fiatalokban beállt hatalmas változásokat mutatta be, egy család életén keresztül. Akkor még nem volt fal, csak szektorok. Mindenki szabadon járt kelt, csak táblák jelezték, hogy mikor ment át valaki az egyik szektorból a másikba. Divatba jöttek a modern táncok, a konzervatív emberek nagyobb megbotránkozása közepette. A homoszexulaitást még törvény büntette, érdekes módon csak a férfiaknál. Volt orvos aki elektrosokkal próbálta "gyógyitani". Amugy is még nem voltak modern gyógyszerek, így az elmebetegeket kizárólag elekrosokkal gyógykezelték. A "megesett" lány kap az anyjától egy hatalmas pofont, majd címet, hogy hol lehet elintézni a dolgot. Röviden igen ismerős helyzetek, az ifjúságom.
Ismét olvastam egy hosszú cikket az Izraelben megjelent könyvről, amiben egy riporternő anyákat kérdezett, hogy megbánták-e, hogy gyereket szültek. Igen, igen sokan megbánták. Bár mindegyik azt mondja, hogy nagyon szereti a gyerekét, de ha jönne egy kobold és felajánlaná, hogy visszacsinálja az időt, akkor nem szülnének még egyszer. Ez a könyv már sokszor sok helyen váltott ki élénk vitákat, persze nem nálunk. Itt ilyet még kérdezni is szentségtörés lenne. Életem során sokszor figyeltem és gondoltam, hogy nem minden anya holt boldog a gyerekeivel, csak ugye ezt ritkán meri valaki kimondani.
Tőlem megkérdezheted. Én igen, újra vállalnám:-)
VálaszTörlésNem én kérdeztem, én csak véltem, de nem mindenkiről.
VálaszTörlés