Olvasgatok minden felé és ámuldozva látom, hogy emberek micsoda erőfeszítésekre képesek karácsony miatt. Már az olvasástól is eltelek a több fogásos menüktől, nem is beszélve a sokféle étekről, mert az egyik ezt nem szereti a másik meg azt. Ehhez képest mi még fénykorunkban is igen szerényen éltünk és ünnepeltünk. Természetesen nem baj ez, akinek van kedve és ereje csak csinálja. Nálam ugye 18 éve nincs karácsony. Elég nagy törés volt az életemben ezt elérni, hogy kész befejeztem, de ma már kifejezetten élvezem. Az első ilyen karácsonyomat alaposan megterveztem. Teljesen egyedűl voltam. Előzetesen már felvettem magamnak a tv-ből jó vidám, szórakoztató filmeket. Délután aztán elkezdtem azokat nézni. Este a szokásos időben megvacsoráztam, majd megnéztem még 2 filmet, aztán lefeküdtem. Másnap reggel nagyon büszkén veregettem saját vállamat, hogy na ugye! Így is lehet ezt csinálni, érzelmek és sírás nélkül.
Szerencsére sok szép karácsonyra tekinthetek vissza. Amíg itthon éltem, tehát 30 évig, mindig volt családi karácsony, rendszerint magányos vendégekkel. Volt egy-két rossz emlékű is, pl. 44-ben, amikor a vacsora mellől rohantunk le a pincébe és ott is maradtunk néhány hétig. A nyomor időkben nem voltak vendégek örültünk ha nekünk jutott valami ünnepibb enni való. Ezek nem voltak kifejezetten szépek. Stockholmban is egyedül voltam, bár mindig ugyanaz a család meghívott. Nem voltak ezek se rosszak, de kifejezetten jónak se nevezném. Aztán jöttek a csodásak, mikor elkezdtem haza járni. Már nem voltam egyedűl, a férjemmel jöttem. Apám örült, a barátok örültek, minden nap színházba mentünk. Hihetetlenül élveztük a karácsonyokat. Apám halála után is haza jöttünk minden évben, fát díszítettem, vendégeket hívtam, jó volt.
18 éve ilyenkor, már tudtam, hogy mindennek vége. Díszítettem a fát és sírtam. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó karácsonyfám. A díszek még ma is a pincében egy dobozban pihennek. Vannak amik kb, egyidősek velem, de soha nem vettem többé elő. Az első önállóan átélt karácsony után már hallani se akartam több karácsonyról. Mikor 3 év után, úgy hozta a sors, hogy pont karácsonykor mentem háztűznézőbe Torontóba, teljesen ledöbbentem, hogy egy feldíszített karácsonyfa fogadott. N. aki majdnem az egész felnőtt életét egyedűl élte le, minden évben csinált magának karácsonyfát. Csodálkoztam. Még szerencse, hogy vittem ajándékot.
Most nagyon a helyemen vagyok. Itt a környékben azt hiszem senki se ünnepli különösebben a karácsonyt. Csupa magányos ember. Tegnap kérdeztem az egyik szomszédot, hogy megy-e az unokáihoz. Isten őrizz! Mondta. Az a rumli nem nekem való. Ajándékot már megkapták és kész. Szerencsémre B.-t se érdekli. Saját bevallása szerint soha nem is érdekelte, bár gyermekkorában voltak náluk is karácsonyok. Gondolom falu helyen, ahol 3 gyerek volt ezt el se lehetett volna kerülni. Ők az erdőbe mentek a fáért, mert akkoriban azt még lehetett csinálni, de kb. eddig érenek az emlékek, amiket megosztott velem.
Azért örülök ha elmúlik az ünnep. Akkor majd már lassan hosszabbodnak a napok, jön az új év és ki tudja mit hoz? Remélem csupa jó dolgot.
Aki olvas, annak kívánok nagyon szép ünnepeket!
Szerencsére sok szép karácsonyra tekinthetek vissza. Amíg itthon éltem, tehát 30 évig, mindig volt családi karácsony, rendszerint magányos vendégekkel. Volt egy-két rossz emlékű is, pl. 44-ben, amikor a vacsora mellől rohantunk le a pincébe és ott is maradtunk néhány hétig. A nyomor időkben nem voltak vendégek örültünk ha nekünk jutott valami ünnepibb enni való. Ezek nem voltak kifejezetten szépek. Stockholmban is egyedül voltam, bár mindig ugyanaz a család meghívott. Nem voltak ezek se rosszak, de kifejezetten jónak se nevezném. Aztán jöttek a csodásak, mikor elkezdtem haza járni. Már nem voltam egyedűl, a férjemmel jöttem. Apám örült, a barátok örültek, minden nap színházba mentünk. Hihetetlenül élveztük a karácsonyokat. Apám halála után is haza jöttünk minden évben, fát díszítettem, vendégeket hívtam, jó volt.
18 éve ilyenkor, már tudtam, hogy mindennek vége. Díszítettem a fát és sírtam. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó karácsonyfám. A díszek még ma is a pincében egy dobozban pihennek. Vannak amik kb, egyidősek velem, de soha nem vettem többé elő. Az első önállóan átélt karácsony után már hallani se akartam több karácsonyról. Mikor 3 év után, úgy hozta a sors, hogy pont karácsonykor mentem háztűznézőbe Torontóba, teljesen ledöbbentem, hogy egy feldíszített karácsonyfa fogadott. N. aki majdnem az egész felnőtt életét egyedűl élte le, minden évben csinált magának karácsonyfát. Csodálkoztam. Még szerencse, hogy vittem ajándékot.
Most nagyon a helyemen vagyok. Itt a környékben azt hiszem senki se ünnepli különösebben a karácsonyt. Csupa magányos ember. Tegnap kérdeztem az egyik szomszédot, hogy megy-e az unokáihoz. Isten őrizz! Mondta. Az a rumli nem nekem való. Ajándékot már megkapták és kész. Szerencsémre B.-t se érdekli. Saját bevallása szerint soha nem is érdekelte, bár gyermekkorában voltak náluk is karácsonyok. Gondolom falu helyen, ahol 3 gyerek volt ezt el se lehetett volna kerülni. Ők az erdőbe mentek a fáért, mert akkoriban azt még lehetett csinálni, de kb. eddig érenek az emlékek, amiket megosztott velem.
Azért örülök ha elmúlik az ünnep. Akkor majd már lassan hosszabbodnak a napok, jön az új év és ki tudja mit hoz? Remélem csupa jó dolgot.
Aki olvas, annak kívánok nagyon szép ünnepeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése