Naivak vagyunk

Azt hittük, hogy karácsony napja, mindenki ül családi körben és eszik. Bementünk a városba, fényeket nézni. Normális körülmények közt üresek szoktak lenni az utcák. Nos most már az Alagút totál be volt dugulva és persze a Lánchíd is. Mintha csak hétköznap délben lettünk volna. Mindegy, ülünk, van időnk, mondtunk és eldöcögtünk az Operáig. A busz tömve volt egész úton de az Andrássy úton is rengetegen jártak. Szerencsére elég széles, így még lehetett baleset mentesen közlekedni. Szépen vissza slattyogtunk a Deák térig. Közben átmentünk egy bódé soron, nem igaz, hogy mennyi vacakot képesek árulni. Persze csak bámészkodók voltak. Karácsonyi vásáron állítólag kézműves termékeket árulnak. Nos itt főleg kínai gagyi volt, meg erdélyi szőrme sapkák. Itt nálunk a téren, olaj képeket árulnak a karácsonyi vásáron. Ki kellene már küldeni őket Német országba és nézzenek körül, miket kell árulni egy karácsonyi vásáron. Mi mindent átveszünk nyugatról de rosszul.
Mindegy, elértünk a Deák Ferenc utcába, ahol az idén szerencsére nem voltak bódék, de változatlanul szépen ki volt világítva. Az üzleteknek is szép kivilágított kirakatai voltak, ha nem lett volna akkora tömeg és lökdösődés még élveztem is volna. Elértünk a Vörösmarty térre, ahol mintha reflektorokkal világítottak volna. B-nek érzékeny a fényre a szeme, mióta megműtötték, így oda be se mentünk. Nos a Váci utca szó szerint tömve volt, pedig a kivilágítás  elég gyengécske. Az üzletek se valami csodásak, igaz a kacat árusok nyitva tartottak. Ha valakinek szép kis matyó hímzéses ingre volt vágya, megkaphatta. Sajnos nem csak rengeteg gyalogos volt, inkább külföldi hordák voltak, de az a két kerekű turista jármű is közlekedett jó sok. Ezek villannyal működnek és ha nekem jönnek, a balesetin kötök ki. Mindez erős félhomályban. A harmadik ország béli turisták a padokon szorongtak. Sok hasznot hajthatnak, ha ebben az időben nem ülnek be valahova pihenni inkább. Igaz kellemes idő volt sétálni. Kint üldögélni már kevésbé. Magyar szót nem hallottam és nem is igen láttunk magyarnak kinéző embereket. Bele futottunk viszont kínai turista csoportba, tele gyerek kocsikkal.
Általában véve, egyes helyeken nagyon szép a kivilágítás, de többnyire vacak. Nem tértek még át a LED-re, ami szebb és energia takarékosabb. Az Erzsébet tér az óriáskerék kivételével teljes sötétségben van. Elképzeltem milyen klassz lenne ha a fákat feldíszítették volna LED füzérekkel. Szóval van még hova fejlődni.
Haza fele nem volt dugó, mert másik hídon jöttünk, de változatlanul hértköznapi nagyságú volt a forgalom.

Mesélek

A napokban emlegettem réges régi hátfájós stockholmi barátomat. Tizensok éve nem láttam és nem is hallottam róla. Tegnap délután megszólalt a telefon és ki van a vonal végén? Ő.
Aztán semmi különös. Eszébe jutottam és megkérdezte, hogy élek-e még. Az egészben az volt nekem a furcsa, hogy a minap egy aktuális hátfájós eset miatt eszembe jutott, erre jelentkezik. Részemről nagy szerelem volt, de nem voltam az esete. Ilyen is megtörténik az életben. Barátok maradtunk.

Van ennél sokkal szomorúbb dolog is. Az egyik a 90 éves mondjuk barátnőm. Kicsi koromtól ismert, akkor ő szegedi bálkirálynő volt, aki gyorsan férjhez is ment. Családjaink jóban voltak és én is többet tartottam az öccsével a kapcsolatot mint vele. Nos ezelőtt 3 héttel elesett, otthon a lakásában, combnyaktörés. Már rég özvegy, az egyetlen lánya Németországba ment férjhez, már nagyon régen, még bőven rendszerváltás előtt. Az öccse hívott fel Torontóból onnan tudtam a dologról. Megoperálták, a karácsonyt a János kórház rehabilitációs osztályán tölti, ahol január 8. maradhat. Azután reméli, hogy a lánya kiviszi magához. Az egészben az az irónia, hogy kb. 15 év óta fáj a térde. Több orvosnál is volt, persze műtét, de azt ő soha nem vállalta, mert ő egyedül van és nem tudja megoldani. Most kénytelen lesz.

Másik a 104 éves barátnőm. Kerestem többször de nem vette fel a telefont, illetve amikor felvette nem ismerte meg a hangom, mert ki tudja hol volt a hallókészüléke. Magam tapasztaltam, hogy nemigen tudja betenni magának és csak hetente háromszor volt valami segítsége. Persze közben a szélhámos unokája nála aludt, mert szerintem kidobta a legújabb nője, de segítségről szó nem lehetett. A lánya egy házban lakik vele, de nem érzi, hogy tenni kellene valamit, mert van neki is elég baja. A lánya telefonszáma megváltozott nem tudtam felhívni. Végül tegnap egy ősöreg pesti telefonkönyvből kibányásztam a fia telefonszámát és felhívtam. A nem túl kedves menyével beszéltem. Kiderült, hogy le van gyengülve. Szereztek valami ukrán nőt aki pár hét után elment. Bevitték kórházba, ahonnan áttették a, szerintem, elfekvőbe. Azt hiszem ráveszem magam és a két ünnep közt megkeresem, még ha traumát kapok akkor is. Legalább majd látom mi vár ránk. Viszem B.-t is, mert ő nem is gondol ilyesmire.
Mi legalább nem várhatunk senkitől semmit, magunk választottu

Boldog karácsonyt!

November 24

Jeles dátum ez a november 24. Ugyanis 45 éve ezen a napon mentem férjhez. Amolyan próba szerencse alapon, ami aztán nagyon bejött mindkettőnknek. Sajnos csak 23 évig tartott.

Aztán 12 éve ezen a napon randevúztam először B.-vel. Ez is bejött. Mikor találkoztunk valahogy nem is realizáltam, hogy ez most az a nap. Szerencsés nap.

Ma viszont felkerestük a kórháznak csúfolt műintézményt, hogy megszabaduljak a kis kapcsoktól a térdemben. Nem varrták a sebem hanem kis fém kapcsokkal, olyanok mint a fűzőgépben használatos, kapcsolták össze. Professzor urat persze nem is láttam, valami samesz csinálta. A nevük megegyezik, mint a kapott papírból kiderült, talán a fia?
Ma nem volt dugó, így elég korán oda értünk. Nézegettem a csellengő lányokat, a kristály csilláros váróban, esküszöm ezeket átvették a régi üzemből. Volt egy szolid 30-as, az ült a pult mögött és talán dolgozott. Másik kettő, mindkettő bomba alakkal tetőtől talpig fekete szorosan a testre simuló ruházatban, mintha egy éjszakai bárból tévedtek volna oda. A ruházat olyan volt, hogy akár meztelenül is mászkálhattak volna. Valami baj van ott a vezetőséggel. Ahova különben járunk szintén magán klinika, a szintén fiatal lányok egyenruhában vannak. Jó a szoknyahosszak nem egyformák, de a szolid felsők teljesen egyforma mindegyiken.  Na mindegy, még 4 hét múlva lesz még egy jelenésem, akkor állítólag a prof. személyesen fog megnézni, valamint csinálnak egy röntgent is. Mindez az év legsötétebb napján fog történni, mellesleg sztálin et. születésnapján. Kisbetű akaratlagos!

Boris Becker

Házasságomban nagy tenisz rajongó lettem. Férjem mindig nézte a tv-ben, miután maga is játszott, megmagyarázta a szabályokat és hogy mire is érdemes figyelni. Ha egyáltalán sport akkor legyen egyéni. 11 ember futkos másfél órát a gyepen, soha nem érdekelt.
Eső sztárom Björn Borg volt a svéd csodagyerek, aki úgy játszott mint egy automata gép, de ő is megnyerte 17 évesen Wimbledont. Miután ő letűnt, kevés szünet után, jött Boris Becker a német csodagyerek. Ő aztán minden volt csak nem automata. Most volt 50 éves, ebből az alkalomból csináltak a németek egy dokumentum filmet róla és vele.
Amit a legjobban csodáltunk anno, hogy a srácban nem volt semmi félelem érzet. Ugrott, vetődött a labda után és persze hatalmasakat esett. Felállt és folytatta. Tegnap mesélte a volt trénere, hogy egy meccs után, miután leszedték róla a kötést, csak a nyers hús volt. Ha játszott nem érezte a fájdalmat se. Mint tegnap elmondta, neki a tenisz az élete a szenvedélye és a legjobban Wimbledonban érzi magát. Az neki olyan, mint  a saját nappali szobája.
Érdekes módon két "román" csinált belőle sztárt. Az egyik egy ottani szász, aki az első trénere lett. A trénernek volt meg az összeköttetése Tiriachoz, aki akkor már Monte Carloban élt és profi teniszezőket menedzselt.  Elég nagy kultursokk lehetett Borisnak 17 évesen, az álmos német kisvárosból egyszerre csak Monte Carloba költözni. Hihetetlen gyorsasággal futott fel a karrierje. Akkoriban előfordult, hogy egy héten 3 nagy turnét nyert 3 különböző földrészen. Minden jól ment, amíg teniszezett. Részt vett a német Davis kupában, felejthetetlen számomra is a New Yorki finálé, amikor hat óra 40 percet játszott McEnroe ellen. Az éjszakát akkor a tv előtt töltöttük, pedig hétköznap volt.
A bátorságáért amint látható volt tegnap, igen nagy árat fizetett. Alig tud járni. Mutatták, hogy Baselbe ment egy sebészhez, aki megígérte neki, hogy járni fog és talán egy kicsit még teniszezni is. Mint az orvos mondta, ha csak a röntgen képet látja a lábáról, azt hiszi, hogy a páciens már rég tolószékben van. Utolsó képek egy nagy gipsz csizmában mutatták, két mankóval. Nagyon drukkolok neki, hogy javuljon meg valamelyest a lába, hiszen még csak 50 éves.

Magánklimnika Pesten

Nem volt más választás, csak az igen előkelőnek mondott Dr.Rose magán klinika. A valóban remek orvos ott operál maszekban. Nem maszekban egy pesti kórházban, ahol ki tudja mikor kerül sorra az ember, no és lehet saccolgatni, hogy akkor kinek mennyi pénz jár stb.  Miután van egy eszement jó biztosításom, gondolkozás nélkül a magán helyet választottam. Már az ambuláns megbeszélésen se voltam lelkes, mert nem 5 csillagos keleti hangulatú szállodába vágytam, hanem egy orvosi rendelőbe. A kórház részleg viszont egyszerűen a földhöz vágott. Bevezettek egy szobába, ahol kizárólag a szoba közepén árválkodó kórházi ágy utalt a szoba funkciójára. Különben az egész sötét és fekete volt. Volt benne totál jugendstil ruhás szekrény, két alacsony kis fotel asztalkával, hasonló stílusban. Az éjjeli szekrényen fekete kő lapon díszelgett egy arany színű lámpa, a fiókok tükrösek voltak. Olvasó lámpa sehol. Az ágyból az éjjeli szekrény nem volt elérhető. Volt aztán még egy hatalmas tv és mellette egy fekete kő tál szerű mosdó kagyló. Az egyik fal valami sötét olívzöld kárpittal volt borítva, amin még sötétebb virág girlandok tekeredtek. A másik fal viszont párnázott volt, valami bronz színű műbőrből, amin zsinórok fogták le a párnákat. Legszívesebben sarkon fordultam volna és kimenekültem volna a helyről, de már nem lehetett. Volt persze fürdőszoba is, ami teljesen fölöslegessé tette a szobai mosdót, ami viszont elfoglalta az egyetlen helyet ahova rakodni lehetett volna. A fürdőszoba kicsi volt és szintén sötét. Közel fekete csempék a földön és a falon is. A zuhany falán voltak valami indák de az is sötét volt. Lámpa egy arany karon selyem ernyős lámpácska, aminek köszönhetően a tükörből egy kísértet nézett vissza az emberre. Extra volt, hogy a folyosóval ellentétben itt nem finom keleti illat áramlott, hanem igen büdös csatorna szag éjjel-nappal. Nos ez eddig a szoba.
A személyzet, hogy úgy mondjam lezser. Csöngettem, miért ilyen nyűgös ma? Három éjszaka 3 különböző éjszakás orvos, 3 különböző gyógytornász. Bejönnek a szokásos vérnyomás mérés, valami kis cetlire írják fel az eredményt, tőlem kérdezik, hogy előző nap milyen fájdalom csillapítót kaptam stb.
Mikor az egyetlen állandó ápolónak mondtam, hogy ilyen unfunkcionális kórházat még életemben nem láttam és nem hinném, hogy aki ezt tervezte volt-e valaha kórházban, elárulta, hogy mert ezt nem is kórháznak tervezték. Hanem? Luxus kuplerájnak? A válasz az volt, hogy"ezt nem én mondtam".
Nagyon hiányoltam a mindenütt kötelező kézfertőtlinetőket. Valami csoda, hogy itt még nem léptek fel komoly fertőzések emiatt.
A kaját választani lehet és valahonnan hozatják. Nem tudom hol lehet ott a közelben egy ilyen ócska irodai kantin, ahol ilyen ennivalókat főznek. Aztán nem elég, hogy rossz, de még hideg is az étel.
Az egész annyira nyomasztó volt és belülről annyira rám feküdt, hogy hihetetlen magasságokba ugrált a vérnyomásom, de túléltem. Nincs az a pénz, hogy én még egyszer ebbe a kórházba menjek. Mindentől függetlenül pofátlanságnak tartom, hogy azért a pénzért amit elkérnek, ezt a szolgáltatást nyújtsák. Csak vissza sírni tudom a pokol fenekén lévő de abszolút korrekt Telki kórházat.

Bécsi filharmonikusok

Nagyon régen kaptam hírlevelet a MÜPA-tól, hogy jönnek a bécsi filharmonikusok, Zubin Meta vezényel. Rögtön ugrottam persze, de aztán megláttam a műsort, ami nem túlzottan vonzott, no meg a jegyárakat. Igaz mióta megláttam miket kérnek egy sportcsarnoki valamilyen rockhíresség koncertjéért, rájöttem, hogy ezek direkt olcsók. Szóval úgy döntöttem, hogy nem kell nekem mindenütt ott lennem. Tegnap este aztán nagy örömmel láttam, hogy a 3 SAT német kulturális adó közvetíti a hangversenyt. Persze néztem. Erkel u.n. ünnepi nyitánya nem győzött meg, utána Haydn és Bartók, no meg csemegének a Kék Duna Keringő. Haydnt unalmasnak Bartókot borzalmasnak tartottam de nem ezért voltam okos, hogy itthon maradtam, hanem a német moderátor miatt volt érdemes itthonról élvezni a műsort. Haydnal kapcsolatban elmondta, hogy az Esterházyaknál volt udvari zenész, és ez a család egy igen híres magyar arisztokrata család volt, mesélt a monarchiáról stb. Aztán a szünetben mesélt Orbánról aki valami illiberális demokráciában gondolkozik, ami ugye nagyon furcsa, hogy egy ilyen ember kvázi uralkodik az országban, aki nem hajlandó befogadni senkit. Majd interjúvolta Zubin Metat, aki szinte folytatta a dolgot, hogy ő 56-ban kint volt a határon és sok magyar menekülttel találkozott. A kozervatúriumi társaival adtak is egy koncertet a menekült magyar fiatalok megsegítésére. Ezek után mégis csak furcsa, hogy ma a magyarok nem hajlandók egyetlen menekültet se befogadni. Imádtam őket természetesen, mármint a moderátort és a dirigenst.
 végre jött még egy cukorfalat. A Kék Duna keringő alatt a Dunáról voltak képek végig és természetesen Budapesten fejeződött be, alőször nappal, majd sötétben is, ami ugye a legnagyobb gyönyörűség.
Utána volt még Zubin Meta életéről egy dokumentumfilm, majd régi nagy tenorokról egy összeállítás, kezdve Carusonál. Olyan érdekes volt, hogy észre se vettük, hogy majdnem egy óra lett mire vége lett. Ilyen műsorok hiányoznak nekem. Régen sok ilyet lehetett látni és hallani. manapság jó esetben krimik vannak és kész.

Bécs, személyes fehér/fekete

Tudtam, hogy mennünk kell, mert itt az október és a biztosító érdeklődik, hogy élek-e még. Miután utolsó alkalommal megfogadtam, hogy soha többet egy nap alatt nem tesszük már meg az utat, foglaltam egy vacak panzióban szobát. Ahhoz képest, hogy milyen sivár vacak, méreg drága, de jó helyen van. Voltunk már ott, szóval tudtam mi vár, bár ez a mostani szoba alulmulta önmagát.
Aztán hétfőn kaptam egy mailt az egyik "leányzótól" aki velünk volt Münchenben, hogy vajon hogy lehet a bécsi operába jegyet szerezni. Elrontottam a nőt, általam kezdett operába és hangversenyre járni. Az internet a barátom, körül néztem a bécsi opera jegyek táján. Közben fölrémlett előttem, hogy ott fogunk ülni, mert járni már nem lesz erőnk a nyomorult szálloda szobában egész este. Gyorsan megnéztem a másnap esti programot és találtam két egymás melletti páholyban egy-egy jegyet. Úgy tűnik, most vígopera koromat élem, mert ez is vígopera volt, Szerelmi bájital. Szerencsére egy ősrégi rendezés. Kellemes hangok, ránézésre is jó szereplők. Csak a kissé dundus kínai tenorista bökte egy kicsit a szemem. A panzióból csak át kellett sétálni az úton és máris az operánál voltunk. Persze lépcsők tömege és még kapaszkodó sincs. Gyorsan lenyomoztam a liftet, sikerrel. Aztán megrendeltem a szünetre két szendvicset és egy két pohár pezsgőt mert ha lúd legyen kövér. Kap az ember egy számot és annál az asztalnál várja a megrendelés. Senki nem eszi el a másét! Szívesen végig ettem volna az egész büfét. Fantasztikus szendvicsek voltak és mignonok meg minden. Ez ottani specialitás. Münchenben csak hatalmas, enyhén száraz pereceket lehet kapni, Milanoban pedig ős öreg szendvicsnek csúfolt valamit. Berlinben nem működött a büfé, mert költözés előtt álltak.
Ezek után szépen beültünk a páholyunkba. Nálam csupa ferde szeműek ültek, fiuk öltönyben nyakkendőben, lányok szolid ruhában. Fényképeztek szünet nélkül, de mikor megkezdődött az előadás, telefon kikapcsolva és feszült figyelem. Lent a földszintek jöttek be a népek, az urak gálánsan kezet csókoltak az ismerős hölgyeknek, nekem való világ.
Aztán elkezdődött az előadás, kellemes könnyű zene és hirtelen rám tört az oktalan lelki ismeret, majdnem elbőgtem magam. Mert végül is milyen jól élek, hogy jövök hozzá, mikor a férjem olyan fiatalon meghalt. Minden rám zúdult, hogy milyen örömteli boldogsággal érkeztünk anno Bécsbe és jöttünk tovább Pestre. Mennyi tervünk volt és milyen szépnek nézett ki az élet. A férjemnek igazán nehéz gyerekkora volt. Apósom nem jött vissza a háborúból anyósom egyedül vele. Anyósom ráadásul nem volt egy életrevaló típus. Kint is csak tanult és dolgozott, eltartotta az anyját is. Nem én mondtam, hanem ő, hogy velem egy teljesen új világ nyílt ki előtte. De többnyire csak dolgoztunk rohantunk és próbáltuk beosztani a kevés szabadságunkat. Ha valaki ő megérdemelte volna ezt a szép kényelmes és érdekes életet, ami most nekem jutott. Mindig mondom, hogy igazságtalan az élet, nekem kellett volna meghalnom 60 évesen nem neki. Szóval a nagy szerelmi énekelgetések közepette alaposan magamba borultam. No de az szomszéd páholyban ülő hölgy gyorsan vissza zökkentett. Kotorászott a táskájában és előhúzott egy vizes palackot. A szám is tátva maradt. Bécsi opera első emelet páholy első sor??? Nem bír ki egy órát víz nélkül? Az eszem megállt. Viszont utána már csak az előadásra figyeltem ha nem is múlt el a fájdalom, de háttérbe szorult. Közben nem győztem dicsérni az eszemet, hogy kiszabadítottam magunkat a panzióból estére. Ott még B. is búba borult volna ha ott ülünk egész este. Előadás után jó sokat vártunk a liftre. Mire leértünk már csak néhány lelkes szelfiző volt, de milyen! Ifjú hölgyike egy fekete bikiniben, ami felett egy fekete tök átlátszó tüll ruha volt. Az "okos" szvarovszki kövekkel volt kirakva. Ilyenkor sajnálom, hogy nem cipelem magammal az okost.

Másnap aztán letudtuk a követséget. Gyönyörű idő volt és miután egész napra szóló villamos jegyünk volt még tettünk egy kört a városban. Ebédnél a vendéglőben magyar pincér szolgált ki. Mosonmagyaróvári és pendlizik, jól érzi magát. Előző nap egy másik vendéglőben a szomszéd asztaltól kérdezték, hogy magyarok vagyunk? Igen. Hogy bírják Orbánt? Nem foglalkozom vele. Ezután kellemesen elbeszélgettünk a választásokról náluk és a kilátásokról stb. Utána megdicsértek, hogy milyen jól beszélek németül. Mondtam igyekszünk, tanulunk.
Felszedtük a csomagunkat és mentünk az állomásra. Vonat tele volt, a kocsi egyik fele egy kínai csoport a másik fele meg svájci. Az utóbbiak valami üzleti dologra jöhettek. Hallgattam 2 órán át a switzerdütschöt.  Aztán megérkeztünk kiszálltunk Kelenföldön és rutin szerűen hívtam taxit. Közölték, hogy 20 percen belül nincs kocsi, ha érdekel még hívjam őket újra. Ilyet még nem éltem meg. Átgyalogoltunk, szerencsére csomag majdnem semmi, a régi állomás elé, ahol aztán jött ki valaki taxival, amit rögvest megcsiptem. Mindentől függetlenül fáradtak voltuk, jó volt haza jönni.