Hangverseny és kirándulás

Tegnap azt hiszem elértük mostani kint létünk csúcsát, a Lang Lang hangversenyt. Fantasztikus ez a fiú. 32 éves és azt hiszem a fejében és az ujjaiban van a zene. Persze tehetséges  de feltehetően hihetetlen szorgalmas és fegyelmezett is. No és lezser, árad róla a nyugalom, ahogy kijön és leül játszani. Semmi szék igazgatás, koncentráció, kéz tördelés meg ilyesmi. Kijött leült és játszott. Nem elfeledhető, hogy lelke is van. Nem értek hozzá, de szerintem Mozartot korrektül és jól játszotta. Chopint pedig lélekkel. Élte a zenét. Adott két szép ráadást is, sajnos nem derült ki, hogy mit.


Na de a közönség. Az, hogy egy pillanat nem volt, hogy teljes csönd lett volna, az itt természetes. Nem tudom, ha valaki nem tud 10 percet köhögés nélkül kibírni, akkor miért megy hangversenyre? A másik a közbetapsolás. Mozart szonáták 3 illetve 4 tétel. Mindenki kap egy műsort, amiben benne van, nem csak a tételek, hanem az is, hogy hány percig fog tartani a mű. Ennek ellenére az első tétel után hatalmas taps vihar. A művész próbálja nem zavartatni magát és folytatja, második tétel után ugyanez. Nem veszik észre és nem tanulnak. A harmadik szonátánál, már ügyesen kicselezte a közönséget, már csak egyszer volt egy kicsi közbetapsolás. Azon vettem magam észre, hogy drukkolok, lesz-e taps vagy nem, közben. De mindegy! Így is nagy élmény volt, szeretném egyszer majd még hallani játszani, európaibb körülmények közt.


Ma felkerekedtünk, hogy elmegyünk Sarasotába, mert ott van egy német hentes, ahol állítólag jó dolgokat lehet kapni. Csábos volt, a nagy hídon való átmenetel is. Vittem a fényképezőt, de akkora köd volt a híd felett, hogy alig látszott a híd maga. A híd előtt és után útjavítások tömkelege. Ilyenkor a 3 sávból csak kettő járható, ami dugig tele van. Úgy tűnik itt is mindenki villany szerelő, lévén hétköznap délelőtt miért is nem ül valami munka helyen. Az egész út kb. 90 km,. de azt hittük soha nem érünk oda. A hentes messze nem felelt meg a hozzá fűzött reményeknek. Odafele majd éhen haltam, de B. nem akart megállni, mert az a kényszer képzete volt, hogy a hentesnél majd lehet enni. Gondolom jó német sült kolbászok lebegtek a szeme előtt. Ebből aztán nem lett semmi. Vissza fele viszont már erősen sütött a nap és én mondtam, hogy nem állok meg húsárukkal a csomagtartóban, tűző napon, evés céljából. Addigra már nem is voltam éhes. Haza fele valami másik úton jöttünk, de ott is volt útépítés. Egyhamar nem megyünk kirándulni az biztos. Hülye kormányzó, az összzes létező pénzt utakra költi. Az első az volt, mikor megválasztották, hogy lesöpörte az asztalról a vasút terveit.Remélem ősszel már nem választják meg mégegyszer.

Svájc / Szocsi / Amerika

Aranyos hírt olvastam, így utólag az eltérített Etióp repülőgépről, ami végül Genfben szállt le. Eredetileg Rómába repült volna, majd mikor a másodpilóta közölte, hogy menedékjogot kér, az olasz és a francia vadász repülők kísérték a gépet, egészen a genfi leszállásig. Na de hol voltak a híres svájci hadirepülők? Néhány éve hatalmas viták voltak, talán még szavaztak is, hogy milyen tipusu gépet vegyenek, arról nem is beszélve, hogy rendszeresen Norvégiába mennek kiképzésre, miután Svájc területén nemigen lehetne ezt csinálni. Időnként meg is akarják szüntetni az egész pénz nyelő katonaságot, de aztán kiderül, hogy nekik majd egyszer meg kell védeniük magukat. A hivatalos válasz az volt, hogy a dolog munkaidőn kívül történt. Mert az illetékes hivatal, csak reggel 8-tól délig és délután félkettőtől ötig van szolgálatban. Tehát ha valakik le akarják rohanni Svájcot, csak a fenti időn túl tegyék.:-)))


Az olimpiából egy percet se láttam, mert nagy mértékben nem érdekel. Ma viszont valahogy az időjárás nézés közben B. odatévedt a záró műsorra. Egy darabig próbáltuk értelmezni, de hamarosan feladtuk.  Ehhez jött még az amerikai tv gyönyörűsége. Megfigyeltük pontosan. Őt perc műsor után 3 perc hirdetés következett. Direkt kibírtam ezt négyszer, hogy biztos legyek a dologban. Ki képes ilyen körülmények közt valamit nézni ezen a tévén?
Az már csak hab volt a tortán, hogy az amerikai operatörök abban az öt percben is igyekeztek az idióta hazai csapatukat mutogatni. Azok meg vigyorogtak és integettek megállás nélkül mint a majmok. Néha eltévedt a kamera más csapatok irányába is, de sehol ezt az idétlenkedést nem láttuk, csak az amerikaiaknál.

Amerika és ez meg az

Miután néhány napja egy irdatlan hosszú repülést követően megérkeztünk, kezdjük kiheverni a jet leget. Az útról nem sok mesélni való van. A szokásos sivító gyerekhez társult egy közelünkben ülő nő, aki ha nem tüsszögött, akkor köhögött vagy az orrát fújta. Nem szoktam ilyesmi miatt idegeskedni, mert tudom, hogy elég ellenálló vagyok, vagy már rengeteg bacilust és vírust összeszedtem. Viszont B. olyan, hogy ahol egy árva bacilus szállong a levegőben, azt ő elkapja. Szerencsénk volt, eddig semmi bajunk, azt viszont bevezetném ázsiai mintára, hogy az ilyen tüsszögőknek maszkot kelljen hordaniuk, különösen egy olyan zárt térben, mint egy repülő.


Itt most gyanúsan nagy nyugalom van. Most éppen sehol nem lövöldöznek, csak egy lakás égett ki, szerencsétlen kisgyerek bennégett, de semmi komolyabb rémség nem történik. Így kénytelen vagyok itt-ott felszedett dolgok miatt dühöngeni.
Pl. olvasom, hogy egy frissen kivándorolt családból az asszony azon kuncsorog, hogy lehetne valamilyen segélyhez jutni. Munka eszébe se jut, mert gyereke van. Illető ország nevezetes a kiváló egész napos óvodákról és iskolákról. Asszonyka először kitalálta, hogy nyelvet tanul, ami ingyenes, sőt esetleg fizetnek is érte. (Hülye ország, az adóiról is nevezetes) Igen ám, de EU polgárnak nem jár a nyelv tanulásért fizetség. Ezután a következő ötlet az ösztöndíj volt! Ez se megy. Jött a munka nélküliségi segély. Nos azért annyira nem hülyék, hogy valakinek aki soha egy órát nem dolgozott náluk, segélyt adjanak. Már várom a további ötleteket.
Mindezzel kapcsolatban, az jutott eszembe, hogy szeretett hazámfiai nagy részének át kellene végre programozni az agyát. Meg kellene valahogy tanítani, hogy a pénz nem az égből hullik, hanem mindenért meg kell dolgozni. Magam vagyok magamért felelős és nem az állam vagy bárki más.
Ahogy futnak tovább a gondolatok, gyorsan kikötök a híres rezsi csökkentésnél, ami nekem nem más, mint ahogy a szocializmusban szubvencionálták a közműveket és még sok minden mást, akarom mondani szinte mindent. A következményt tudni illene. Teljesen le volt robbanva minden. A villany árában pl. nem csak az áramot kell megfizetni, hanem a fejlesztést és a karbantartást is, de ez a lelkendezőknek eszébe se jut. Ballagunk szépen visszafele, miközben államfőnk örökös harcokat vív mindenki ellen. A jobbkezéről már nem is szólok. Kamat vágást emleget megint és a forint zuhan lefele, miközben a bankok a csúnyák és meg kell menteni a deviza hiteleseket.
Hja... jobb lenne már itt egy jó kis botrány, lövöldözés akármi, mert akkor nem foglalkoznék a hazai dolgokkal és sokkal szórakoztatóbb dolgokról számolhatnék be.

Maximilian Schell

Meghalt 83 éves volt. Ebben még nincs semmi különös, ma végre a magyar sajtó is megemlékezett róla. Most tudtam meg, a külföldi sajtóból, hogy véletlenül pont azt a filmjét láttam amiért az Oscar díjat kapta. Akkor 30 éves volt kb. és a "Nürnbergi  tárgyalás" c. filmben játszott egy nagyobb szerepet. Csupa híresség játszott a filmben de én csak rá és Marlene Ditrichre emlékszem. A filmből sem sokat értettem, ugyanis 1963-ban Londonban láttam és angolul már akkor sem tudtam.:-(
De a hihetetlen kifejező szuggessziv tekintete máig az emlékezetemben maradt. Ő volt egyébként az első német anya nyelvű színész, aki a háború után Oscar díjat kapott.
Nővérét Maria Schellt még itthon láttam a Nana című francia filmben. Szintén igen tehetséges szinésznő volt.
Maximilian Schell nem nagyon sok filmben szerepelt, inkább színházban játszott. Szinte mindent, kezdve Hamlettől végig a nagy drámákon át a modernebb művekig. Amerikában több filmet forgatott mint a német nyelv területen, mint egyszer mondta nem voltak filmek, amikben szívesen játszott volna. Közben aztán rendezett is, operákat is nem csak drámákat. Sokoldalú igen művelt ember volt. Utolsó emlékezetes bravúrja az volt, amikor Marlene Ditrichet intervjuvolta 17 órán át és ebből egy filmet csinált, anélkül, hogy Marlene Ditrichet egy percig is mutatta volna. Voltak persze bejátszások és képek róla, de akkori állapotában nem volt látható. A film mégse volt unalmas egy percig sem.

Na de miért írom mindezt? Mert egy nappal később meghalt egy általam soha nem látott amerikai filmszinész is. 46 éves volt és karjában volt a heroinos tű, amikor megtalálták. No ezzel voltak tele a hazai hírek facebook stb. Őt siratták, sajnálták és méltatták. Hihetetlen igazságtalanság! Szerintem.

Szürke hétköznapok

Ez a szürke most szó szerint értendő. Miután letudtuk az összes "el kell intézni" dolgot, lehetne kicsit élvezni a pesti létet, ha nem lenne mindig minden ilyen ködszürke. Így aztán maradnak az olvasmányok, ami az internetnek köszönhetően elég idegborzolóak. Persze nem érdemes dühöngeni, még akkor se ha hülyének néznek és tehetetlennek érzem magam. Már nincs meg a lendulet, hogy olvasói levelekkel bombázzam az ujságokat ha valami nem tetszik. Talán van benne egy kis félsz is, ne tünjek ki a buta tömegből. De itt azért leírom.

1. A választások. Mire végre kibökték hivatalosan, hogy mikor lesz, már megvettük a repülő jegyet, így pont egy héttel a választások után érkezünk haza. Tudom nem az én szavazatomon fog múlni az ország jövője, de vajon én, aki itt születtem és jelenleg is itt élek, miért nem választhatok előre bejelentve távollétemet, levélben, vagy előre? Amerikában 6 hónappal a választások előtt választhat mindenki ha akar. Nyugat Európában levélben vagy interneten is lehet választani. Feltehetően az oroszoknál, akikhez újabban egyre nagyobb szerelem kezd kötni minket, nem lehet. Ha ilyen sebességgel fejlődünk vissza, mint az elmúlt 3 évben, legközelebb már tintába mártják az ujjunkat szavazáskor, mint Venezuelában és Afrikában.
Szóval nekem nem lehet, de nagykiterjedésü, szerencsére általam nem ismert romániai rokonaim, akik maximum látogatási szinten ismerik az országot, azok választhatnak, meg az ukránok akik igen szeretik a magyar egészségügyet és még sorolhatnám, azok igen. Az 56-os Amerikába kiment már enyhén demens magyarok pl. szintén. Nem csak én, hanem sokan mások, akik valamilyen okból azon a szent napon nem tartózkodnak itthon, azok mind nem.

2. A készülő Szabadság téri emlékmű. A készítőjének iszonyat szobrai vannak a nemzeti színház (kisbetűvel, mert a nagyot nem érdemli) körül. Nem tudom mikor nyalta be magát ennyire a hatalom kegyeibe, de sikeres volt. Persze van neki Makovecz kitt egylet arany oklevele is. Budapest egyik legszebb tere lenne, ha nem engedték volna teleépíteni tank csapdákkal. Soha nem tudta ez az ország megtalálni a ló hátát, hol az egyik oldalra hol a másikra esik át. Mikor a tank csapdák készültek, feltehetően az amerikaiakat imádtuk.

Azon, hogy a Zeneakadémia földszintjét milyen gyászosan eltolták, már csak siránkozom. Elhiszem, hogy eredetileg ilyen volt. De nem volt egy jószemű belső építész, aki elmagyarázta volna, hogy nem kötelező mindenben követni a régi mintát? Végül is a központi porszívó réz csapját se szerelték vissza az előtérbe az oszlopra. Ravatalozóban zenét hallgatni lehangoló. A máris foghíjas villany körtékről meg nem is beszélek.

Karácsony

Itt ülünk és megint elmúlt egy év. Örömmel megállapítom, hogy még élünk és egészségesek vagyunk. Többet nem is várok már egy évtől mint ezt.
Elmúlt végre az utolsó két hét esztelen rohangászása. Végre üres a naptár, nincsenek időre való menések sehova. Nagyon jó ez így. Karácsony alapból ki van radírozva, bár ma egy kisebb fajta csoda történt, ugyanis ajándékot kaptam. Nagyon meghatódtam, mert B.-nek még egyetlen karácsonykor se jutott eszébe ilyesmi. Nem volt ehhez szokva. Az utóbbi években már én is leszoktattam magam róla. Végül is ha azt mondom, hogy nekem nincs karácsony, akkor minek ugrálok? Most minden esetre megjegyezte, hogy a közelmúltban mondogattam, hogy kellene egy új manikűr olló. Erre kaptam egy szép kis készletet. Adtam is neki rögtön egy tízest, mert én egy babonás vén banya vagyok.
Pedig ajándékozni jó. A rossz az, amikor beáll az a helyzet, hogy már nincs kinek adni valamit. Tudom lehetne menni és hajléktalanokat megajándékozni de ez nem az én esetem. Én csakis személyre szóló ajándékokat szeretek adni. Olyanoknak akiket jól ismerek és titkon ki tudom lesni vagy hallgatni, hogy minek is örülnének. Régen egész évben gyűjtöttem az ötleteket és az ajándékokat is. Listám volt, amiről kipipáltam azt akinek már megvan az ajándék. A vendégszoba egyik sarkában gyűjtögettük az ajándékokat. Aztán téptem a hajam, mikor be kellett mindent pakolni a két darab max. 20 kilós kofferbe. Kézi poggyászt akkoriban még nemigen mértek ha a külleme megfelelt. Olyan könnyedén vittem a 10 kilós táskámat, mintha pihe lenne csak benne. Megérkezéskor aztán póker arccal igyekeztünk elvonulni a vámosok vizsla szemei előtt. Valami őrült ötlet alapján, no meg, hogy ne kelljen mindig az összes fekete koffert lekapni a szalagról tévedésből, vettem a férjemnek karácsonyra egy tűzpiros koffert. Na azt egyből kiszúrták. Tegyük fel az asztalra. Mi van benne? Óh csak apró ajándékok. Jó nyissuk ki. Olyan kétfelé nyíló koffer volt. Ahogy szétnyitottuk dőlt belőle jobbra balra a rengeteg kávé, csokoládé, szappanok, meg minden. Ijedten rebegtem, hogy elég nagy a rokonság. Erre legyintettek és mehettünk. Mondanom se kell, hogy képtelenek voltunk mindent megint visszatömködni a kofferbe. Szerencsére volt nálam egy nylonzacskó, abba ment az apraja.
Ilyen emlékek jönnek elő a "beigli jet"-ről, ami egy swissair járat volt, júniusban kellett megvenni a karácsony előtti jegyeket és a személyzeten kivűl mindenki magyar volt rajta. Vissza fele már nagy előnyünk volt, mert Zürichben január 2 is ünnep, így nem kellett a szilveszteri buli után repülőre ülni és menni vissza. Rég volt, igaz se volt.
Jó ez most így ahogy van.

Itt jártak az UFOk!

Lassan kezdek hinni az ufókban. Miután évek múltán meglett az eredeti tb és adó kártyám, egy álmom nyomán.
Ismert az elveszett vagy inkább eltűnt bank kártyám ügye szeptemberben. Akkor mikor a hotelbe bejelentkeztünk elkérték a kredit kártyát. Átvették ellenőrizték, majd állítólag vissza is adták. Másnap mikor fizetésre került a sor, sehol nem találtuk.
Hazaérkezésemkor itt várt a szomszédoknál a lezárt boritek az új kredit kártyával. Más a száma és a lejárati ideje is, mint a régié. Tegnap este benyúlok az íróasztalom egyik kicsi fiókjába, ahol egyéb érdektelen kártyákat is tartok. Mit látnak szemeim? Az elveszett kredit kártyát. Azt hittem rosszul látok, de rögvest leellenőriztem, az új kártya a helyén volt.
Azóta B.-vel csak a fejünket csóváljuk és nem értünk semmit. Ő is jelen volt az egész ügy alatt és ő sem érti. Erre éppen úgy nincs épeszű magyarázat, mint a taj- és adókártyára.