"Élmények"

Ma csak ide a sarki Sparba mentem. Előttem csak egy hölgy volt a kasszánál, tisztes távolságban vártam a soromra. Egyszer csak elém somfordál egy kétfogú cigányasszony, kezében két sörrel és kérdi, mehet-e elém, mert nála csak ez a két sör van. Gyorsan előre hessegettem. A keze alighanem nem látott szappant az elmúlt hónapokban. Lerakta a söröket a szalagra és kiszámolva előkotorta az árát. Nyilván itt koldul valahol. Elment, készültem kipakolni a kosaramat. Kasszás nő leintett: tessék várni egy kicsit és gondosan elkezdte fertőtleníteni a szalagot, Mondom neki: sört reggelire? miért ne? Folyékony kenyér.
Ezután átballagtam a túloldali patikába. Taj szám, mondom. Erre kiadják ugyanazt a kevés gyógyszert amit már vagy 1 hete kiváltottam és keveselltem. Úgy látszik fent ragadt a felhőben, ami nem baj. Legalább meg van az az adag, amiről eredetileg is szó volt. Nem valami narko, hanem közönséges vérnyomás csökkentő. Altató és nyugtató az hiánycikk, még szerencse, hogy van raktáram belőle.
Ezután jött a nap fénypontja. Beszóltam a minden kacatot áruló üzletbe az ajtóból, hogy van-e locsolóslagra való akármi, ami szétszórja a vizet. Van persze de (és most jön az első sokk) kérdezze meg a férjét, hogy milyen átmérőjü kell. Persze, hülye és szőke is, öregasszony még biztos nem hallott háromnegyed colos meg 1 colos csövekről soha. Majd a férje megmondja neki és ha nincs férje?
De ez még csak a kezdet volt, mert a tulaj szólt, hogy minden féle maszk is kapható nála. Megköszöntem, hogy már van, sőt kézfertőtlenítőm is van már. Mire jött a következő, szó szerint:
Van itt minden. Jól csinálja Orbán, nagyon jól. A hülye EU meg mehetne a francba.
Nem álltam meg és közöltem vele, hogy van akik még jobban csinálják, pl. a Svédek. Mire ő: A svédeket utálom azzal a hülye gender dolgaikkal. Elhiheti nekem, nekem van ott ismerősöm, teljesen tönkre teszik a társadalmat vele.
Ezután halkan közöltem, hogy én svéd állampolgár vagyok és gyorsan távoztam. Majd a "férjem" intézi tovább a csövet. Én ívben fogom kerülni a pasit.

Cím nélkül

Ma olvastam az utolsó nagy cholera járványról, ami 1834 őszén kezdődött körülbelül a mai EU területén. Akkor is úgy reagáltak mint manapság. Teljes karantén, kijárási tilalom a nagy városokban. Sajnos nem írta a cikk, hogy mennyi halott volt, de korábbi olvasmányaim szerint többszöröse a mai vírusnak. Többnyire belehalt aki megkapta. Persze jött az éhség és a nyomor.
Aztán a nagy városokban, Varsó, St. Pétervár, Berlin, Párizs zavargások törtek ki. Ezzel vége lett a szigorú karanténnak. Lehetne tanulni a történelemből.
Ma bent voltam a belvárosban. Itt lenne az ideje a zavargásoknak. Természetesen harmad magunkban utaztunk a buszon. A városban szabály szerüen minden üzlet zárva, még a drogériák is. Kizárólag Patika volt nyitva. Ott nagy barikádok mögött a patikusnő, Mindketten szájkosárban voltunk persze. Nem tudom, hogy bírják egész nap. Viszont ki volt írva, hogy maszk kapható! A pulton a barikád részét képezte a kapható kézfertőtlenítő szerek sora. Vettem is rögvest, igaz én a kézmosásban hiszek.
Aztán végig sétáltunk a Váci utcán, számoltam 5 embert láttam. Vajon hol vannak akik ott laknak? Nem járnak sétálni, vásárolni semmit? Persze részben számítottam az űrre és vittem fényképezőt. Az elmúlt 25 évben nem lehetett a bódétengertől látni a Vörösmarty teret. Most gyönyörű üresen fogadott a tér, amit valami zavart agyu térépítész tervei szerint köveztek újjá. Rajtunk kívűl csak három, 6 év körüli gyerek játszott a téren. Boldogan rohangásztak fogócskáztak élvezték a teret. Ebből is látszik, hogy nem kell extra körül keritett kiglancolt játszótereket építeni, a gyerek remekül elvan ha van helye és békén hagyják. Nem láttam a közelükben felnőttet. Biztos ott laknak valahol a téren. A napokban annyit hallottam a játszóterek kinyitásáról igen/nem, a nem győzött,  hogy elkezdtem gondolkozni, hogy hol is játszottam én gyerekként. A legjobbakat 45-ben egy kicsit elbombázott valamikori kollégium épületében játszottuk a barátnőimmel. De sokat bujócskáztam és ipi-apacsoztam a Széchenyi téren is Szegeden. Épített játszótér, akkoriban még nem létezett. Biztos szomorú gyerekkorom volt.:-)

Szép új világ

Ma este hallgattam Bill Gatesel egy interviewt. Említette persze, hogy ő már 2015-ben figyelmeztette a népeket, hogy jön egy pandemie. Ez így igaz és az is, hogy nemigen figyeltek rá. Azt hiszem először a davosi konferencián adta elő és később máshol is. Mondta, hogy milyen nagy erőkkel dolgoznak egy lehetséges oltóanyagon, amit olyan mennyiségben kell majd előállítani, hogy a világon mindenkit be lehessen oltani, ez leghamarabb másfél év múlva kezdődhet, mármint az oltás.
Előadta ő is, a pápa is meg sokan mások, hogy remélhetőleg most minden nagyon meg fog változni. Mindenki szolidáris lesz össze tartó és szeretni fogja egymást. Nos, ne legyen igazam. Én inkább attól félek, hogy a rengeteg munkanélküli nincstelen szegény és majdan éhező ember forradalmakat fog indítani és soha nem látott dühhel fog egymásnak esni.
Gates búcsúzóul még reményét fejezte ki, hogy a jövőben majd jobban fognak rá figyelni, mert a következő járvány biztosan jön megint. Na ilyenkor jó öregnek lenni. Csak belegondolni, hogy milyen is lesz majd úgy élni, hogy örökké félni és minden féle szabályokat figyelem,be venni, mert jön a járvány, nem lesz mulatságos.

Eszembe jutott...

Ma valahogy végig gondoltam az életemet és rájöttem, hogy nagyon hosszú évekig mindig volt valami betegség amitől félni lehetett. Gyerekkoromban még nem volt oltás, szamárköhögés, kanyaró, bárányhimlő ellen sem. Meg is kaptam, magam se tudom hogy. A szamárköhögés nagyon rossz emlék. Sokáig tartott és borzalmas volt. Rendszeres hányásba fulladó köhögési rohamokkal. Emlékezetem szerint, 4 éves voltam, egy kisszéken ültem a fürdőszoba ajtóban egész nap, mert féltem, hogy jön a köhögés és hányás. Gyógyszer nem volt, ki kellett bírni. Kanyarót már iskolás koromban kaptam. Azon kívűl, hogy nagyon viszketett és piros cédula volt a lakásajtón, komolyabb rossz emlékem nincs róla. Szintén iskola kori emlék a mumsz, ami nekem csak azért volt fájdalmas, mert pont a húsvéti iskolaszünetre esett.
Háború után mindenki rühes és tetves volt. "Felszabadulás" után bejöttek idegenek a pincébe hozták a rühöt magukkal. Kezdődött az állandó büdös kenegetés. Elmult, megint visszajött. Nekem sikerült valami gyulladást is össze szedni, az egész karom tele volt ronda hólyagokkal, lázas lettem stb. De aztán csak elmúlt. Apám minden hivatalos útjáról rühesen jött haza. Volt egy exrta pizsamája, ami már kimoshatatlanul büdös volt. Sokan tetvesek is voltak és ettől jött a flekktifusz járvány. Nem tudom pontosan hogy ragadt, de sokan megkapták és sokan meg is haltak. Szegeden voltak lezárt házak. Ahol valaki beteg lett, azonnal lezárták az egész házat és senki nem mehetett be vagy jöhetett ki.  Akkoriban grasszált a vérhas is. Nekem csak gilisztám volt, amit szintén senki nem tudta honnan jött. Gyerekorvos szerint akkor minden gyerek gilisztás volt. Ezt 12 nap alatt kiirtottuk, volt rá gyógyszer. Nem volt kellemes, mert 4 naponta ricinust kellett inni, de elmúlt örökre. Később jött a polio járvány. Na attól rettegtem. Azonnal felküldtek Pestre a nagymamához és még ma is emlékszem, hogy reggelente mikor felébredtem első gondolatom az volt, hogy megbénultam-e vagy nem, Később még több polio hullám volt, felnőttek is megkaphatták és mindig féltem tőle. Stockholmban oltottak és boldogan mentem az oltásra, alig,hogy oda költöztem.
Volt aztán más, ami állandó veszély jelentett és ez volt a TBC. Apám bekapta, mint katona, az egyik veséje bánta, de szerencséje volt, időben észre vették és műtötték. Az iskolában is hol erről, hol arról derült ki,hogy TBC-s. Ilyenkor az egész család csöndes pánikba esett és szorgos megfigyelés alatt tartottak. Milyen szerencse, hogy akkoriban még nem volt internet és nem tudták az embereket halálra rémisztgetni.  A gyerek kimaradt az iskolából, valahol kezelték és soha többet nem hallottunk róla. Lehet, hogy meggyógyult, lehet, hogy nem. Nekem nagy megrendülés volt, mikor egy padtársam, aki egy vidám életerős lány volt, hirtelen elájult a torna órán. Hamarosan kiderült, hogy leukémiás. Pár hónap alatt meghalt. Meglátogattuk a kórházban és szinte elfogyott. Akkoriban még semmit nem tudtak csinálni az orvosok ez ellen a kór ellen, de legalább nem volt ragályos.
Tudom illene már valami vidámabb dolgot is írni, de jelenleg nem vidám körülöttem az élet.
Igaz tegnap felhívott igazi gyerekkori haverom Torontoból és elnézést kért, hogy nem fognak jönni a barátjával, szintén haver, aki Montrealban él, hétfőn locsolkodni. Hát igen, sok évig jöttek, úgy 1943 és 1956 köz.

Boldogság

Azt hiszem Márainál olvastam egykor, hogy "a boldogság ritkán öntudatos állapot", Hogy ez milyen igaz, már többször rájöttem, de ma megint. Beszéltem telefonon a berlini barátokkal. A beszélgetés után hirtelen bevillant, hogy tavaly húsvétkor ott voltunk és, hogy milyen fantasztikus kellemes és jó 1 hét volt. Találkozásunk előtt persze abszolváltuk a remek zenei programot. Igaz az egyik opera valami modern szörnyűség volt, amit szünetben ott hagytunk és Nebretko is lemondta a fellépését, de a többi mind nagyon jó volt. Aztán jött az együtt töltött 2 nap. Először az általam kiválasztott tóparti hal vendéglőben ebédeltünk mindannyian, aztán náluk kávéztunk. Másnap náluk ebédeltünk az ünnepi nyúlba öltöztetett asztalnál. Ez ma a telefon után mind lepergett a szemem előtt. Nem csak ez, hanem 57 éves ismeretségünk számos szép és szomorú emléke.
Szerencsére akkor még nem tudtuk, hogy ez volt valószinű az utolsó együtt töltött napunk. Mire ez az őrület lebonyolódik a barátom már biztos nem él. 16 éve harcol több fajta rákkal és én sajnos tudom, látom és hallom, hogy most lassan itt lesz a vég. Természetesen az se biztos, hogy jövőre leszünk-e még olyan állapotban, hogy bárhova is el tudjunk utazni.

Soha nem gondoltam arra, hogy ilyen rohadt öreg leszek. Minden lehető módon igyekeztem kibújni a nyugdíjbefizetés alól, arra Svájcban egy ideig volt mód, mert azt mondtam 60 év és kész. Női felmenőim ennyit éltek. Nekem nem kell nyugdíj. 60 éves voltam, mikor meghalt a férjem. Igazán nagyon komolyan szerettem volna én is meghalni. Depressziósok hajlamosak az öngyilkosságra, csak nincs erejük kivitelezni. Hónapokig gondolkoztam a hogyanon és nem jutottam semmi biztonságosan kivitelezhető ötletre. Ma is azt mondom, hogy nagy kár. Most itt ülök megint a verem peremén, még szerencse, hogy van pár szép emlékem.

Jó hírek: Ma rendeltem 40 darab semmit se érő, de dísznek jó maszkot.
               Találtam a konyha szekrényben 6 zacskó porélesztőt, ami lehet, hogy már rég lejárt

Hírek

Legújabb dátum a németeknél az április 19. Egyre többet beszélnek róla, hogy akkor muszáj lesz már valamit tenni. A gazdaság már így is teljes csődbe kerül, hiába ontja az állam a pénzt szinte számolatlanul. Ami engem személy szerint aggaszt, az az elképzelés, miszerint megnyitják az iskolákat és a fiatalok menjenek dolgozni, de óvjuk az öregeket. Csak remélni tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen öreg aki harcba száll a szabadságáért. Végül is az öregek elég idősek ahhoz, hogy felelősen döntsenek saját sorsukról. Akinek a szabadság megéri a rizikót, hogy megkapja a vírust és esetleg bele is hal, azt hagyják békében. Aki meg fél, kotoljon csak otthon karanténben halála napjáig.

Úgy tűnik az öregek egész jól megvannak önállóan. Nem tudom itthon hogy néz ki a dolog az önkéntes segítőkkel kapcsolatban, de a németeknél nemigen jött be. Egy hamburgi csoport cédulákat nyomtatott, amit ki is aggattak minden felé a városban, igaz másnapra mind eltünt. Mint kiderült a köztisztasági vállalat takarította el, mert tilos tele aggatni a várost cetlikkel Főkefe tanulhatna! Ezután a supermarketek előtt osztogatták a cetliket. 4 nap alatt egyetlen egy öregúr jelentkezett, hogy vásároljanak be neki. Egy berlini ismerősőm is jelentkezett egy plattformon segítség nyújtásra. Semmi dolga nincs. Aki áll a lábán intézi a dolgait maga.

Mi öregek nem véletlenül sokkal szívósabban vagyunk mint azt a mai ifjúság gondolná. Nem véletlenül. Volt "szerencsénk" sok mindent átvészelni és okkal sokkal jobban ragaszkodunk a szabadságunkhoz, amibe nem születtünk bele mint a mai ifjúság. Ki így, ki úgy, politikailag vagy anyagilag megdolgoztunk érte.

Svédek

Soha nem gondoltam volna, hogy nagy figyelemmel fogom követni volt "hazám" híreit, most viszont ők a külön utasok vírus ügyben.
Először a német hírekben mondták, hogy a svédek nem zártak be üzleteket, kávézókat stb. Csak 50 személynél nagyobb rendezvényeket nem tartanak. Gyerekek járnak az iskolába, mármint az alsósok, a felsősök és egyetemistáknál nem probléma a távoktatás. Most kezdődik a tavaszi szünet és a svéd síterepek nyitva vannak és sokan mennek sielni. Mindeközben ma szépen sütött ott a nap, tele volt a város emberekkel, ültek a kávézók teraszain. A megszólított idősebb hölgyek enyhe megütközéssel kérdeztek vissza: Pánik? Miért? Fiatalabbak egy vállrándítással elintézték a dolgot. Pár percig mutatták a nyüzsgő belvárost, egyetlen maszkos embert se lehetett látni. Egy későbbi műsorban megint szóba kerültek a svédek és egy fő járványügyi szakembert kérdezgettek. Az szépen elmondta, hogy a veszélyeztetetteket kel óvni. Öregotthonokban pl. látogatási tilalom van, de az egészségügy fel van készülve, ők a nyájimmunitásra törekszenek. Ez azt jelenti, hogy a lakosság minimum 60%-a essen át a betegségen, aztán már nem lesz semmi baj. Szóval most kíváncsian várom, bejön-e nekik ez a dolog, de nagyon drukkolok nekik. Nem egy hisztis népség az biztos. Most, hogy vissza gondolok a 2008/2009 gazdasági válságból is a svédek meglepően jól jöttek ki. Sajnos akkor nem érdeklődtem igazán utána a titkuknak.
Kíváncsiságomtól vezetve elfogadtam egy 1 hónapos ingyen előfizetést a legnagyobb svéd napilapra. Regisztrációhoz kérték a személyi számomat és legnagyobb meglepetésemre emlékeztem rá. Azért kikotortam egy papirt és megnéztem, jól tudtam. 46 éve nem volt szükségem rá.