Mesélek

A napokban emlegettem réges régi hátfájós stockholmi barátomat. Tizensok éve nem láttam és nem is hallottam róla. Tegnap délután megszólalt a telefon és ki van a vonal végén? Ő.
Aztán semmi különös. Eszébe jutottam és megkérdezte, hogy élek-e még. Az egészben az volt nekem a furcsa, hogy a minap egy aktuális hátfájós eset miatt eszembe jutott, erre jelentkezik. Részemről nagy szerelem volt, de nem voltam az esete. Ilyen is megtörténik az életben. Barátok maradtunk.

Van ennél sokkal szomorúbb dolog is. Az egyik a 90 éves mondjuk barátnőm. Kicsi koromtól ismert, akkor ő szegedi bálkirálynő volt, aki gyorsan férjhez is ment. Családjaink jóban voltak és én is többet tartottam az öccsével a kapcsolatot mint vele. Nos ezelőtt 3 héttel elesett, otthon a lakásában, combnyaktörés. Már rég özvegy, az egyetlen lánya Németországba ment férjhez, már nagyon régen, még bőven rendszerváltás előtt. Az öccse hívott fel Torontóból onnan tudtam a dologról. Megoperálták, a karácsonyt a János kórház rehabilitációs osztályán tölti, ahol január 8. maradhat. Azután reméli, hogy a lánya kiviszi magához. Az egészben az az irónia, hogy kb. 15 év óta fáj a térde. Több orvosnál is volt, persze műtét, de azt ő soha nem vállalta, mert ő egyedül van és nem tudja megoldani. Most kénytelen lesz.

Másik a 104 éves barátnőm. Kerestem többször de nem vette fel a telefont, illetve amikor felvette nem ismerte meg a hangom, mert ki tudja hol volt a hallókészüléke. Magam tapasztaltam, hogy nemigen tudja betenni magának és csak hetente háromszor volt valami segítsége. Persze közben a szélhámos unokája nála aludt, mert szerintem kidobta a legújabb nője, de segítségről szó nem lehetett. A lánya egy házban lakik vele, de nem érzi, hogy tenni kellene valamit, mert van neki is elég baja. A lánya telefonszáma megváltozott nem tudtam felhívni. Végül tegnap egy ősöreg pesti telefonkönyvből kibányásztam a fia telefonszámát és felhívtam. A nem túl kedves menyével beszéltem. Kiderült, hogy le van gyengülve. Szereztek valami ukrán nőt aki pár hét után elment. Bevitték kórházba, ahonnan áttették a, szerintem, elfekvőbe. Azt hiszem ráveszem magam és a két ünnep közt megkeresem, még ha traumát kapok akkor is. Legalább majd látom mi vár ránk. Viszem B.-t is, mert ő nem is gondol ilyesmire.
Mi legalább nem várhatunk senkitől semmit, magunk választottu

Boldog karácsonyt!

November 24

Jeles dátum ez a november 24. Ugyanis 45 éve ezen a napon mentem férjhez. Amolyan próba szerencse alapon, ami aztán nagyon bejött mindkettőnknek. Sajnos csak 23 évig tartott.

Aztán 12 éve ezen a napon randevúztam először B.-vel. Ez is bejött. Mikor találkoztunk valahogy nem is realizáltam, hogy ez most az a nap. Szerencsés nap.

Ma viszont felkerestük a kórháznak csúfolt műintézményt, hogy megszabaduljak a kis kapcsoktól a térdemben. Nem varrták a sebem hanem kis fém kapcsokkal, olyanok mint a fűzőgépben használatos, kapcsolták össze. Professzor urat persze nem is láttam, valami samesz csinálta. A nevük megegyezik, mint a kapott papírból kiderült, talán a fia?
Ma nem volt dugó, így elég korán oda értünk. Nézegettem a csellengő lányokat, a kristály csilláros váróban, esküszöm ezeket átvették a régi üzemből. Volt egy szolid 30-as, az ült a pult mögött és talán dolgozott. Másik kettő, mindkettő bomba alakkal tetőtől talpig fekete szorosan a testre simuló ruházatban, mintha egy éjszakai bárból tévedtek volna oda. A ruházat olyan volt, hogy akár meztelenül is mászkálhattak volna. Valami baj van ott a vezetőséggel. Ahova különben járunk szintén magán klinika, a szintén fiatal lányok egyenruhában vannak. Jó a szoknyahosszak nem egyformák, de a szolid felsők teljesen egyforma mindegyiken.  Na mindegy, még 4 hét múlva lesz még egy jelenésem, akkor állítólag a prof. személyesen fog megnézni, valamint csinálnak egy röntgent is. Mindez az év legsötétebb napján fog történni, mellesleg sztálin et. születésnapján. Kisbetű akaratlagos!

Boris Becker

Házasságomban nagy tenisz rajongó lettem. Férjem mindig nézte a tv-ben, miután maga is játszott, megmagyarázta a szabályokat és hogy mire is érdemes figyelni. Ha egyáltalán sport akkor legyen egyéni. 11 ember futkos másfél órát a gyepen, soha nem érdekelt.
Eső sztárom Björn Borg volt a svéd csodagyerek, aki úgy játszott mint egy automata gép, de ő is megnyerte 17 évesen Wimbledont. Miután ő letűnt, kevés szünet után, jött Boris Becker a német csodagyerek. Ő aztán minden volt csak nem automata. Most volt 50 éves, ebből az alkalomból csináltak a németek egy dokumentum filmet róla és vele.
Amit a legjobban csodáltunk anno, hogy a srácban nem volt semmi félelem érzet. Ugrott, vetődött a labda után és persze hatalmasakat esett. Felállt és folytatta. Tegnap mesélte a volt trénere, hogy egy meccs után, miután leszedték róla a kötést, csak a nyers hús volt. Ha játszott nem érezte a fájdalmat se. Mint tegnap elmondta, neki a tenisz az élete a szenvedélye és a legjobban Wimbledonban érzi magát. Az neki olyan, mint  a saját nappali szobája.
Érdekes módon két "román" csinált belőle sztárt. Az egyik egy ottani szász, aki az első trénere lett. A trénernek volt meg az összeköttetése Tiriachoz, aki akkor már Monte Carloban élt és profi teniszezőket menedzselt.  Elég nagy kultursokk lehetett Borisnak 17 évesen, az álmos német kisvárosból egyszerre csak Monte Carloba költözni. Hihetetlen gyorsasággal futott fel a karrierje. Akkoriban előfordult, hogy egy héten 3 nagy turnét nyert 3 különböző földrészen. Minden jól ment, amíg teniszezett. Részt vett a német Davis kupában, felejthetetlen számomra is a New Yorki finálé, amikor hat óra 40 percet játszott McEnroe ellen. Az éjszakát akkor a tv előtt töltöttük, pedig hétköznap volt.
A bátorságáért amint látható volt tegnap, igen nagy árat fizetett. Alig tud járni. Mutatták, hogy Baselbe ment egy sebészhez, aki megígérte neki, hogy járni fog és talán egy kicsit még teniszezni is. Mint az orvos mondta, ha csak a röntgen képet látja a lábáról, azt hiszi, hogy a páciens már rég tolószékben van. Utolsó képek egy nagy gipsz csizmában mutatták, két mankóval. Nagyon drukkolok neki, hogy javuljon meg valamelyest a lába, hiszen még csak 50 éves.

Magánklimnika Pesten

Nem volt más választás, csak az igen előkelőnek mondott Dr.Rose magán klinika. A valóban remek orvos ott operál maszekban. Nem maszekban egy pesti kórházban, ahol ki tudja mikor kerül sorra az ember, no és lehet saccolgatni, hogy akkor kinek mennyi pénz jár stb.  Miután van egy eszement jó biztosításom, gondolkozás nélkül a magán helyet választottam. Már az ambuláns megbeszélésen se voltam lelkes, mert nem 5 csillagos keleti hangulatú szállodába vágytam, hanem egy orvosi rendelőbe. A kórház részleg viszont egyszerűen a földhöz vágott. Bevezettek egy szobába, ahol kizárólag a szoba közepén árválkodó kórházi ágy utalt a szoba funkciójára. Különben az egész sötét és fekete volt. Volt benne totál jugendstil ruhás szekrény, két alacsony kis fotel asztalkával, hasonló stílusban. Az éjjeli szekrényen fekete kő lapon díszelgett egy arany színű lámpa, a fiókok tükrösek voltak. Olvasó lámpa sehol. Az ágyból az éjjeli szekrény nem volt elérhető. Volt aztán még egy hatalmas tv és mellette egy fekete kő tál szerű mosdó kagyló. Az egyik fal valami sötét olívzöld kárpittal volt borítva, amin még sötétebb virág girlandok tekeredtek. A másik fal viszont párnázott volt, valami bronz színű műbőrből, amin zsinórok fogták le a párnákat. Legszívesebben sarkon fordultam volna és kimenekültem volna a helyről, de már nem lehetett. Volt persze fürdőszoba is, ami teljesen fölöslegessé tette a szobai mosdót, ami viszont elfoglalta az egyetlen helyet ahova rakodni lehetett volna. A fürdőszoba kicsi volt és szintén sötét. Közel fekete csempék a földön és a falon is. A zuhany falán voltak valami indák de az is sötét volt. Lámpa egy arany karon selyem ernyős lámpácska, aminek köszönhetően a tükörből egy kísértet nézett vissza az emberre. Extra volt, hogy a folyosóval ellentétben itt nem finom keleti illat áramlott, hanem igen büdös csatorna szag éjjel-nappal. Nos ez eddig a szoba.
A személyzet, hogy úgy mondjam lezser. Csöngettem, miért ilyen nyűgös ma? Három éjszaka 3 különböző éjszakás orvos, 3 különböző gyógytornász. Bejönnek a szokásos vérnyomás mérés, valami kis cetlire írják fel az eredményt, tőlem kérdezik, hogy előző nap milyen fájdalom csillapítót kaptam stb.
Mikor az egyetlen állandó ápolónak mondtam, hogy ilyen unfunkcionális kórházat még életemben nem láttam és nem hinném, hogy aki ezt tervezte volt-e valaha kórházban, elárulta, hogy mert ezt nem is kórháznak tervezték. Hanem? Luxus kuplerájnak? A válasz az volt, hogy"ezt nem én mondtam".
Nagyon hiányoltam a mindenütt kötelező kézfertőtlinetőket. Valami csoda, hogy itt még nem léptek fel komoly fertőzések emiatt.
A kaját választani lehet és valahonnan hozatják. Nem tudom hol lehet ott a közelben egy ilyen ócska irodai kantin, ahol ilyen ennivalókat főznek. Aztán nem elég, hogy rossz, de még hideg is az étel.
Az egész annyira nyomasztó volt és belülről annyira rám feküdt, hogy hihetetlen magasságokba ugrált a vérnyomásom, de túléltem. Nincs az a pénz, hogy én még egyszer ebbe a kórházba menjek. Mindentől függetlenül pofátlanságnak tartom, hogy azért a pénzért amit elkérnek, ezt a szolgáltatást nyújtsák. Csak vissza sírni tudom a pokol fenekén lévő de abszolút korrekt Telki kórházat.

Bécsi filharmonikusok

Nagyon régen kaptam hírlevelet a MÜPA-tól, hogy jönnek a bécsi filharmonikusok, Zubin Meta vezényel. Rögtön ugrottam persze, de aztán megláttam a műsort, ami nem túlzottan vonzott, no meg a jegyárakat. Igaz mióta megláttam miket kérnek egy sportcsarnoki valamilyen rockhíresség koncertjéért, rájöttem, hogy ezek direkt olcsók. Szóval úgy döntöttem, hogy nem kell nekem mindenütt ott lennem. Tegnap este aztán nagy örömmel láttam, hogy a 3 SAT német kulturális adó közvetíti a hangversenyt. Persze néztem. Erkel u.n. ünnepi nyitánya nem győzött meg, utána Haydn és Bartók, no meg csemegének a Kék Duna Keringő. Haydnt unalmasnak Bartókot borzalmasnak tartottam de nem ezért voltam okos, hogy itthon maradtam, hanem a német moderátor miatt volt érdemes itthonról élvezni a műsort. Haydnal kapcsolatban elmondta, hogy az Esterházyaknál volt udvari zenész, és ez a család egy igen híres magyar arisztokrata család volt, mesélt a monarchiáról stb. Aztán a szünetben mesélt Orbánról aki valami illiberális demokráciában gondolkozik, ami ugye nagyon furcsa, hogy egy ilyen ember kvázi uralkodik az országban, aki nem hajlandó befogadni senkit. Majd interjúvolta Zubin Metat, aki szinte folytatta a dolgot, hogy ő 56-ban kint volt a határon és sok magyar menekülttel találkozott. A kozervatúriumi társaival adtak is egy koncertet a menekült magyar fiatalok megsegítésére. Ezek után mégis csak furcsa, hogy ma a magyarok nem hajlandók egyetlen menekültet se befogadni. Imádtam őket természetesen, mármint a moderátort és a dirigenst.
 végre jött még egy cukorfalat. A Kék Duna keringő alatt a Dunáról voltak képek végig és természetesen Budapesten fejeződött be, alőször nappal, majd sötétben is, ami ugye a legnagyobb gyönyörűség.
Utána volt még Zubin Meta életéről egy dokumentumfilm, majd régi nagy tenorokról egy összeállítás, kezdve Carusonál. Olyan érdekes volt, hogy észre se vettük, hogy majdnem egy óra lett mire vége lett. Ilyen műsorok hiányoznak nekem. Régen sok ilyet lehetett látni és hallani. manapság jó esetben krimik vannak és kész.

Bécs, személyes fehér/fekete

Tudtam, hogy mennünk kell, mert itt az október és a biztosító érdeklődik, hogy élek-e még. Miután utolsó alkalommal megfogadtam, hogy soha többet egy nap alatt nem tesszük már meg az utat, foglaltam egy vacak panzióban szobát. Ahhoz képest, hogy milyen sivár vacak, méreg drága, de jó helyen van. Voltunk már ott, szóval tudtam mi vár, bár ez a mostani szoba alulmulta önmagát.
Aztán hétfőn kaptam egy mailt az egyik "leányzótól" aki velünk volt Münchenben, hogy vajon hogy lehet a bécsi operába jegyet szerezni. Elrontottam a nőt, általam kezdett operába és hangversenyre járni. Az internet a barátom, körül néztem a bécsi opera jegyek táján. Közben fölrémlett előttem, hogy ott fogunk ülni, mert járni már nem lesz erőnk a nyomorult szálloda szobában egész este. Gyorsan megnéztem a másnap esti programot és találtam két egymás melletti páholyban egy-egy jegyet. Úgy tűnik, most vígopera koromat élem, mert ez is vígopera volt, Szerelmi bájital. Szerencsére egy ősrégi rendezés. Kellemes hangok, ránézésre is jó szereplők. Csak a kissé dundus kínai tenorista bökte egy kicsit a szemem. A panzióból csak át kellett sétálni az úton és máris az operánál voltunk. Persze lépcsők tömege és még kapaszkodó sincs. Gyorsan lenyomoztam a liftet, sikerrel. Aztán megrendeltem a szünetre két szendvicset és egy két pohár pezsgőt mert ha lúd legyen kövér. Kap az ember egy számot és annál az asztalnál várja a megrendelés. Senki nem eszi el a másét! Szívesen végig ettem volna az egész büfét. Fantasztikus szendvicsek voltak és mignonok meg minden. Ez ottani specialitás. Münchenben csak hatalmas, enyhén száraz pereceket lehet kapni, Milanoban pedig ős öreg szendvicsnek csúfolt valamit. Berlinben nem működött a büfé, mert költözés előtt álltak.
Ezek után szépen beültünk a páholyunkba. Nálam csupa ferde szeműek ültek, fiuk öltönyben nyakkendőben, lányok szolid ruhában. Fényképeztek szünet nélkül, de mikor megkezdődött az előadás, telefon kikapcsolva és feszült figyelem. Lent a földszintek jöttek be a népek, az urak gálánsan kezet csókoltak az ismerős hölgyeknek, nekem való világ.
Aztán elkezdődött az előadás, kellemes könnyű zene és hirtelen rám tört az oktalan lelki ismeret, majdnem elbőgtem magam. Mert végül is milyen jól élek, hogy jövök hozzá, mikor a férjem olyan fiatalon meghalt. Minden rám zúdult, hogy milyen örömteli boldogsággal érkeztünk anno Bécsbe és jöttünk tovább Pestre. Mennyi tervünk volt és milyen szépnek nézett ki az élet. A férjemnek igazán nehéz gyerekkora volt. Apósom nem jött vissza a háborúból anyósom egyedül vele. Anyósom ráadásul nem volt egy életrevaló típus. Kint is csak tanult és dolgozott, eltartotta az anyját is. Nem én mondtam, hanem ő, hogy velem egy teljesen új világ nyílt ki előtte. De többnyire csak dolgoztunk rohantunk és próbáltuk beosztani a kevés szabadságunkat. Ha valaki ő megérdemelte volna ezt a szép kényelmes és érdekes életet, ami most nekem jutott. Mindig mondom, hogy igazságtalan az élet, nekem kellett volna meghalnom 60 évesen nem neki. Szóval a nagy szerelmi énekelgetések közepette alaposan magamba borultam. No de az szomszéd páholyban ülő hölgy gyorsan vissza zökkentett. Kotorászott a táskájában és előhúzott egy vizes palackot. A szám is tátva maradt. Bécsi opera első emelet páholy első sor??? Nem bír ki egy órát víz nélkül? Az eszem megállt. Viszont utána már csak az előadásra figyeltem ha nem is múlt el a fájdalom, de háttérbe szorult. Közben nem győztem dicsérni az eszemet, hogy kiszabadítottam magunkat a panzióból estére. Ott még B. is búba borult volna ha ott ülünk egész este. Előadás után jó sokat vártunk a liftre. Mire leértünk már csak néhány lelkes szelfiző volt, de milyen! Ifjú hölgyike egy fekete bikiniben, ami felett egy fekete tök átlátszó tüll ruha volt. Az "okos" szvarovszki kövekkel volt kirakva. Ilyenkor sajnálom, hogy nem cipelem magammal az okost.

Másnap aztán letudtuk a követséget. Gyönyörű idő volt és miután egész napra szóló villamos jegyünk volt még tettünk egy kört a városban. Ebédnél a vendéglőben magyar pincér szolgált ki. Mosonmagyaróvári és pendlizik, jól érzi magát. Előző nap egy másik vendéglőben a szomszéd asztaltól kérdezték, hogy magyarok vagyunk? Igen. Hogy bírják Orbánt? Nem foglalkozom vele. Ezután kellemesen elbeszélgettünk a választásokról náluk és a kilátásokról stb. Utána megdicsértek, hogy milyen jól beszélek németül. Mondtam igyekszünk, tanulunk.
Felszedtük a csomagunkat és mentünk az állomásra. Vonat tele volt, a kocsi egyik fele egy kínai csoport a másik fele meg svájci. Az utóbbiak valami üzleti dologra jöhettek. Hallgattam 2 órán át a switzerdütschöt.  Aztán megérkeztünk kiszálltunk Kelenföldön és rutin szerűen hívtam taxit. Közölték, hogy 20 percen belül nincs kocsi, ha érdekel még hívjam őket újra. Ilyet még nem éltem meg. Átgyalogoltunk, szerencsére csomag majdnem semmi, a régi állomás elé, ahol aztán jött ki valaki taxival, amit rögvest megcsiptem. Mindentől függetlenül fáradtak voltuk, jó volt haza jönni.

Mindenféle

Most utána néztem, hogy szeptember közepén írtam utoljára. Azóta az történt, hogy itt voltak a barátok, jó volt. Barátnőmnek két kívánsága volt, amit még nem látott Pesten. Az egyik a zsinagóga, a másik a New York kávéház. Zsinagóga egyből kiesett, mert zsidó ünnepek voltak, pont azon a 3 napon, amikor itt voltak. A New York kávéházba meg nem lehetett bejutni. Ebédelni voltunk és utána gondoltam oda megyünk kávézni. Kígyózó sor fogadott. Azóta se értem, mi lehetett vagy mi van, de a tény, hogy nem kávéztunk. Kárpótlásul elmentünk este hajókázni, ami nem csak szerintem, verhetetlen élmény mindenki számára. Esti fényben még az a szörnyen elcseszett nemzeti színház is jól mutat.
Ha nehezen is, de elértem a célomat, miszerint nézegessenek körül, hogy mit szeretnének örökölni majd tőlem. Ezt kicsit nehezen viselték, de a végén csak megegyeztünk, hogy mi is lenne jó nekik. A fiataloknak most lett egy vadonatúj lakásuk, ami még közel sincs rendesen berendezve. Rádumáltam őket jó néhány dologra, mert ismerem az ízlésüket.
Alig hogy kipihentük a fáradalmakat és felettük a rengeteg maradékot, megkezdtük B. szem ügyét intézni. Azóta már szerencsésen túl van mindkét operáción. Hogy az élvezet is meglegyen, sor került a már rég befizetett müncheni kirándulásra is. Persze megint opera és hangverseny volt a fő programpont. Egy hihetetlen mulatságos és könnyed Rossini operát láttunk. Remek volt a rendezés és az énekesek is persze. Az idővel is szerencsénk volt, csodás napsütéses kellemes időnk volt. Rádumáltam két ismerőst is az útra. A csoport kicsi volt négy magyar és 5 német vendég volt. Igen családias volt a hangulat. A hangversenyen kijutott nekem egy külön élmény. Már az előcsarnokban megbámultunk egy öreglányt, kb. korombeli volt. Egy fehér csipkés fodros ruha volt rajta, a nyakában egy csomó mű gyöngysor. Paprika piros magas sarkú lakk cipője volt és a fején valami csendes átmenet a turbán és a sapka között, zöld bársonyból. Egyedül volt és büszkén állt a forgatag közepén. Mondtam ez amerikai, így egy európai nő nem öltözik. Mit ad Isten pontosan előttem ült és ékes bajorsággal üdvözölte a szomszédját. A baj ezután kezdődött vele. Feltehetően parkinzonos volt és enyhén remegett a feje. A zöld akárminek a fején, volt valami lelógó füle az egyik oldalon, az ő fülében pedig hosszú lógó fülbevalója volt. Én pedig nem tudtam máshova nézni, szinte hipnotizált az inga szerűen működő csüngő lógó együttes. Mondjuk a zongorista se volt egy látvány. Remekül zongorázott, állítólag ma az egyik legjobb zongorista a világon, de úgy szenvedett játék közben, hogy maradtam az ingáimnál. A zenét viszont nagyon élveztem.
Már München előtt megkezdtem a saját térd ügyemet is intézni és haza jövetelünk után volt időpontom az aneszteziszthez. Csodás 5 csillagos szállodára hajazó magánkórház, totál az agyamra ment. Ilyenkor kibújik belőlem a helvét puritanizmus. Óriási személyzet, vagy 5-6 lány akik kísérgetik a pácienst az egyik helyről a másikra. Nem vagyok hülye, ha azt mondják balra a 3. ajtó akkor magamtól is oda találok. Ettől függetlenül a 11 órás időpont ellenére 12-kor még nem láttam az orvost. Kénytelen voltam felhívni a figyelmüket, hogy ha várakozni akarok, akkor az SZTK-ba megyek. Kicsit a hangom is felemeltem, így aztán kapkodtak a telefonhoz és 5 percen belül már volt is orvos. Aki persze nem fog engem altatni, mert a professzor úr hozza magával a saját altató orvosát. Meglehetősen utálom már az egészet de vagy ez van, vagy az állami kórház, ahova vihetek magammal wc papírtól kezdve a pohárig mindent + élelmet. Majd kíváncsi leszek milyen betegekkel fogok a kórházi osztályon találkozni. Aki ezt meg tudja fizetni, nekem már eleve gyanús. Nekem a biztosító fizeti, de nem hinném, hogy hemzsegnek az ilyen biztosítással rendelkezők itthon.
Külön nyűg, hogy a kórház is és B. igen kellemes szemorvosa is a belváros kellős közepén van. A közlekedés totál kiszámíthatatlan, az egyébként max. 25 perces útért egy órával előbb el kell indulni, mert minden be van dugulva. Remélem azért túl leszünk már ezen is. Közben persze szorongok, hogy mi lesz B-vel amíg én a kórházban vagyok, na meg mi lesz utána ha haza jövök. Kaja hozatás nálunk nem játszik, nem tudjuk megenni. Na persze biztos megennénk ha végleg nem lenne más, de ha egy mód van rá, akkor inkább nem. Már ott tartok, hogy a minap ismerős sofőr vitt a hangversenyre és valahogy szóba kerültek az öreg otthonok. Ismeri a környék összes ilyen intézményét. Jól ki kérdezgettem, hogy melyikkel hogy vannak megelégedve az utasai. Kaptam ötleteket.

Valamikor átnézem az újságokat, amiket eltettem, hogy erről írok és átnézem, csak lenne már egy kis szabad időm.